Állandóan úton
vagyok, időnként otthonra lelek
Donnert Károly, a Csepel újság
munkatársa interjúja Udvarhelyi Andrással, U.A.-val
(Az interjú a Csepeli
csevegések című könyvben jelent meg 2003-ban)
Mozgalmas időkben néha az
állami ítéletvégrehajtót is végrehajtják – vagy kitüntetik, ami tán még
kínosabb az adott időkre nézvést –, s ugyanígy az újság(író) sem kerülheti el a
sorsát, a kíváncsi kérdéseket. U. A. a rövid szellemi párbajban legalább azzal
vigasztalódhatott persze, hogy mind a fegyvert, saját riportermagnója, mind a
helyszínt, saját albérleti szobája, mind pedig a párbajsegédeket, saját söre és
parmezánsajtja, maga választhatta meg. Így számomra csupán a váratlan, egész
pályás letámadás lehetősége maradt, mégpedig a következő eredménnyel.
– Irigyellek,
szerencsés ember vagy. A szerencse istenasszonya a tenyerén hord. Irigyellek
annak ellenére, hogy Fortuna időnként megfordítja kezét, és szegény barátom,
ilyenkor nagyot zuhansz, jól megütöd magad, de újból és újból erőt gyűjtesz,
mint a mondabeli Anteusz, amikor Herkulessel birkózott. A szerencse már
születésedkor melléd szegődött. A bába nem jött időben, így a köldökzsinóron
függtél órákon át. Tudom, valójában soha sem szakadtál el arról a
köldökzsinórról, habár hosszú ideje távol éltek egymástól, ő Párizsban, te
Budapesten, de mindig egymásra figyelve vetélkedve éltek. Mondd, honnan van
erőd az állandó újrakezdéshez?
– Talán az életösztön, de leginkább a bizonyítási kényszer.
Úgy vagyok ezzel, mint József Attila, „engem vigyél fel a padlásra”, nos én azt
szeretném, ha édesanyám felvinne a Parnasszusra. Életem most már régen
bizonyítással telik, de nemcsak anyámnak, hanem mindenkinek, most már a
csepelieknek, de legfőképpen magamnak. Hogy egyetlen életemből maradjon valami
fiaimnak, s talán – igen halkan mondom – olvasóimnak.
– Miért van, az, hogy
neked két mondat után még a dalai láma is megajánlaná az örökös pertut? Honnan
a varázselixír, az a lebírhatatlan vonzerő, amellyel minden riportalanyodban
bizalmat és közlésvágyat tudsz ébreszteni munkád és magad iránt?
– Nézd, a dalai lámával valóban készítettem interjút, de nem
esett hasra, csak udvarias ember, de nem tegeződtünk. Minden bizonnyal
feltételezte, megértette, hogy megértem őt. Egyébként több mint 30 éve írok
újságot. Ennyi idő alatt pedig rengeteg munka, tanulás, tapasztalat árán a
tollforgatóban kialakul az a képesség, hogy megszólaltasson embereket. Néha
szórakozásból az utcán, villamoson „leszólítok” vadidegen embereket és jót
beszélgetek, pedig tudom, nem írom meg. Legalábbis azonnal. Egyszer egy idegen
öregemberrel találkoztam, és tapintatlanul megkérdeztem, milyen érzés öregnek
lenni. Két és fél óráig beszélgettünk, lekéstem a randimat. Egy mondata
megmaradt: Tudod, édes fiam, az a nap a legcsodálatosabb, ha nem fáj semmim.
Rájöttem elsőként is arra, hogy ha
beszélgető partnereimet komolyan veszem, feltétel nélkül és őszintén kíváncsi
vagyok életükre, gondjaikra, akkor kitárulkoznak. A második fontos szabály, hogy nem kell okosabbnak lenni, de
mutatkozni sem a beszélgető partnernél. Mikor érzékelik, hogy szakmájukhoz
nemigen értek, és ezt be is merem vallani, maguk segítenek eligazodni. Hiszen
célunk közös: az olvasóval érthetően közölni az információkat, ha az újságíró
nem érti, megette a fene a cikket. Hiszem, az emberek többnyire segítőkészek,
ezt annak ellenére mondom, hogy pályám során nem kevés rosszindulattal, meg nem
értéssel találkoztam. Vannak konkrét, rosszindulatú hülyék, de őket is meg
lehet szelídíteni. A harmadik
„parancsolatom” szintén fontos. Előzetes megismerkedés nélkül az interjú ritkán
sikerülhet. Ajánlatos a felkészülés. A negyedik fontos szabály, hogy a
legalapvetőbb ismereteket meg kell szerezni az interjúalanyról: legalább annyit
tudnod kell róla, hogy megdicsérd. A beszélgetés elején ajánlatos a hétköznapi
dolgokról szólni: a családról, az egészségről, az időjárásról, a fociról, az
olvasmányról, a filmről. A fő az, hogy sikerüljön bizalmat ébreszteni magad iránt, mintegy bevonva a partnert a
körödbe. Ha ez sikerült, akkor azt is elmondja majd magáról, amit tán nem is
akart. De ezzel visszaélni természetesen szigorúan tilos. Emlékszem,
Salgótarjánban találkoztam egy gyilkos kamasz anyjával. A fiú cipőfűzővel
akasztotta fel magát a börtönben. Az én feladatom az volt, hogy szóra bírjam az
anyát. Ez amolyan sakálfeladat. Álltam a kapu előtt, bőrkabát, válltáska,
egyszóval újságíró kinézetű lehettem, mert az asszony köszönt, és megkérdezte:
ugye, ön újságíró, és beinvitált lakásába, leültetett, szinte kérdezni sem
kellett. Persze vannak metakommunikatív követelmények: az egész testeddel kell
figyelni, a beszélgető partnernek a szemébe kell nézni, de nem fixírozni. Nem
szabad bizalmaskodni. Hacsak nem szép nő, aki ezt elvárja. Udvariasnak kell
lenni, a mondatait ne szakítsuk félbe. Elmondtam a szegény asszonynak, nekem
ugyanilyen idős fiam van, és nem is tudnám, hogyan élném meg, ha meghalna. Soha
ilyen tragikus vallomással nem találkoztam pályafutásom során. Talán megérezte
bennem az empátiát. Végül, az ötödik parancsolatom, nem szabad agyondumálni a partnert,
nem azért mentél interjút készíteni, hogy te beszélj, hanem hogy beszéltess,
kérdéseid rövidek, világosak és lényegre törőek legyenek, úgy azonban, hogy egy
pillanatig se érezze azt, hogy kellemetlen helyzetbe kívánod hozni őt...
Mindezzel együtt az anyagfelvételnek mégsem szabad egyszerű kérdezz-felelek
játékká egyszerűsödnie, a kérdéseket a beszélgetés során lehetőleg logikusan
kell felépíteni, elő kell készíteni. Ha pedig megérett az idő, akkor tedd fel
az úgynevezett kényes kérdéseket, nem kell ajtóstul berontani a házba, ne
csupán te legyél benne a kérdésekben, igyekezz az olvasó fejével gondolkodni,
az ott megfogalmazódó kérdéseket feltenni az interjúalanynak.
Tán felesleges
hozzátennem, s ez a hetedik
szabályom, hogy mindezt megírni is úgy kell, mintha a fehér abroszos asztalnál
zweigeltet kortyolgatva, baráti társaságban újságolnád el az olvasónak:
„Képzeld, nemrég a polgármesternél jártam, és azt hallottam tőle, hogy...” A
sorokon át kell sütnie az élménynek, hogy az olvasó érezze, ő is ott van a
helyszínen, bevontuk a beszélgetésbe. Hiszen a jó újságcikkek egytől egyig kis,
dramatizált színdarabok, melyek persze nem végződnek mindig hepienddel, még a
Csepel újságban sem. Nos, a legfontosabb előírásom a nyolcadik, soha ne akarj védekezésből, hanyagságból, szakmai-emberi
hiányosságaidat palástolandó, távolságot tartani a beszélgetőpartneredtől, de
ne is próbálj meg alákérdezni, lefeküdni neki, mindkettőtöket kellemetlen
testhelyzetbe kényszerítve kinyalni a sejhaját. Az ilyen egyensúlyozás persze
nem könnyű dolog: néha óhatatlanul leesünk a kötélről a pamlagra, ám ekkor
gyorsan fel kell állni, s elkerülni, hogy megbecstelenítsenek.
– Az igazi
Tízparancsolatot sem lehet mindig betartani, s te a most felvázolt újságírói
nyolcparancsolatoddal mi a helyzet, hogy sikerült eddig átültetned azt a
gyakorlatba?
– Ó, van még 93 parancsolatom. Készül Az újságíró 101
parancsolata című ópuszom. Bevallom, nehezen kimunkált szabályaim néhányszor
hatástalannak bizonyultak. Egyszer, még kezdőbb koromban, Vitray Tamással, a
kitűnő tévériporterrel készítettem interjút egy 3000 ezer példányban megjelenő
üzemi lapba. Becsülettel készültem, de ő rettenetesen megkínzott. Sokáig fagyos
tekintettel és tőmondatos nemekkel verte vissza kérdéseimet: ez rossz kérdés,
miért nem készült, hogyan lehet ilyen ostobaságokat kérdezni? Végre hagyott
kérdezni, válaszolt is, és elkészíthettem a cikket, amelyet két ujja közé
csippentve meglobogtatott, és egy kis elismerésmorzsa csak jutott szegény
fejemnek, azt mondta nagyképűen: „no hát... ebben a métyiében – franciául, mi
több, sznobos franciasággal ejtette a „mesterség” szót – ez nem is olyan rossz
teljesítmény....” Szakmailag továbbra is becsülöm Vitrayt, de többet nem
készítettem vele interjút. Viszont ennek ellenére elismerem szakmai erényeit.
Ennek az emléknek
kapcsán, hadd áruljam el mindjárt a kilencedik szabályt is: az újságírónak soha
sem szabad megsértődnie, hiszen az a feladata, hogy olvasói számára megszerezze
a számukra fontos, érdekes információkat. Ennek ellenére bevallom, van egy
feketelistám, de hogy kik vannak rajta, nem árulom el, akikről soha egy sort
sem írok le. Erre lehet mondani: no és? De ha minden újságíró a maga modortalan
riportalanyait negligálná, akkor a köznagyképűek, a nyilvánvalóan csalók nem
lennének olyan nagy hatással a közvéleményre, mint mostanság. Egyébként, bármi
történik, leghelyesebb világossá tenni, persze nem nagyképűen, hogy te, az
újságíró, autonóm, emberi méltósággal bíró személyiség vagy, akkor előbb-utóbb
a legdiktatórikusabb partner is önkéntelenül igyekszik majd demokrata voltát
mutatni. Ez a tizedik parancsolatom. Légy öntudatos, de nem nagyképű.
– Ha már annyira nem szereted a közhelyszerű
kérdéseket, egy eredeti kérdéssel rukkolok elő. A nyolcezer kötetes kis kézi
könyvtáradon és készülő Napoleon-könyved második kötetének kéziratán, a majmok,
a papagájok „ meginterjúholását” szolgáló riportermagnódon és a Csepel újság
lakáshirdetés- rovatán kívül, valamint a Pusoma vendéglő tatárbifsztekén
ésaz Egri Bikavéren túl mit vitetnél magad
után arra a bizonyos újságírók által imádott lakatlan szigetre?
– Köszönöm eredeti
kérdésedet. Nos, én arra a bizonyos szigetre egyszerűen csak Csepel szigetét
vinném, s akkor biztos, hogy sem én, sem a két fiam nem szenvednének hiányt
semmiben. Mert természetesen ők is velem jönnének, ha akarnának. És
természetesen vinném Márait, Senecát, Marcus Aureliust, Montaigne-t, akik
idegenkedve elhúzódnának tőlem: mit akar ez a félművelt fajankó tőlünk?
– A fenti leltárból, azt hiszem, a
riportermagnó érdemel külön magyarázatot. Ennek használata a szakmában
korántsem általános, tőled mégis elválaszthatatlan. Miért?
– Azért lettem újságíró, mert rossz a memóriám, másként
politikusnak állok, vagy egyéb hasznos népboldogító foglalkozást választok,
például bankár leszek. A magnó segít elkerülni az elírásokat, a
pontatlanságokat, a félreértéseket. Másrészt, amikor a szalagról
visszahallgatom a felvett anyagot, újra átélem a beszélgetések hangulatát,
szinte újra ott vagyok a helyszínen, érzékelem, milyen bornírtságokat
kérdeztem, amiket korrigálni tudok, a megjelent cikkben már egy jól kérdező,
bölcs újságírót láthat viszont az olvasó, hála a főszerkesztőnek és az
olvasószerkesztőnek, és ami a legfontosabb, élményszerűbben tudok írni. Végül,
de nem utolsósorban, ha esetleg beperelnek, akkor meg tudom védeni a magam
igazát. Mert persze az emberek néha szeretnék letagadni, amit mondtak, esetleg
azt magyarázzák, nem úgy mondták, nem azt értették. Kétségtelen hátránynak
tartja néhány kollégám a magnó használatát a sok munka miatt, én inkább
előnynek, mert az én jutalmam nem a honorárium, hanem a jó ízű beszélgetés. De
ezt ne áruld el a főszerkesztőnek, mert csökkenti a honoráriumomat. Ha magnóval
csinálok interjút, valóban hosszabbra nyúlik a beszélgetés, időnként parttalanná,
ami nehézzé teszi a szöveg leírását, de megéri, mert az ilyen „anyagfelvétel
közben” barátokat is szerezhetek.
– Nos, ha még
emlékszel rá, a neved betűiből formált Villon-utánzatban nagyvonalúan
megelőlegeztem neked a mennyországot. Ha bejelentkezéskor ott egy ötmondatos
önéletrajzot kérnének tőled, mi áll majd ebben a curriculum vitaeben?
– Megint egy eredeti kérdés. Lássuk csak... Ötvenkilenc éve
állandóan úton vagyok, bár időnként otthonra lelek. Mindig meg tudtam szerezni,
amit akartam, de többnyire nem tudtam vagy nem akartam megtartani. Így volt ez
a munkahelyekkel, a pénzzel és a nőkkel is. Ám életemben a legfontosabb mindig
az volt, hogy többet olvassak, mint írjak. Abban reménykedve, hogy a 10 könyvem
közül, melyeket remény szerint magam után hagyok, legalább az egyik valódi és
nem tömegsikert arat majd. Olvasás nélkül bunkó az újságíró. Persze médiasztár
lehetsz, de annak nincs értelme. Minden hibám, viszonylagos szegénységem
ellenére meg vagyok elégedve önmagammal, viszont minden erényem ellenére nagyon
elégedetlen vagyok önmagammal. Olyannyira, hogy senkivel sem cserélnék sorsot,
legfeljebb lakást, mert mostanra már tudom, én vagyok a legjobb barátom és a
legádázabb ellenségem is. Gyakran gondolok Karinthyra, aki azt írta: álmomban
két macska voltam és játszottam egymással.
– Koránt sem vagyok
biztos benne, hogy ennek alapján beengednek majd a mennyeknek országába, de
addig is, nékünk, földieknek, kérlek, fejtsed ki egy kicsit bővebben: mire vagy
a legbüszkébb, s mit bántál meg eddigi életed során?
– Fantasztikus, mennyire eredeti kérdéseid vannak: melyik
újságnak dolgozol? Edith Piaf Nem bánok semmit című dala a kedvencem, de nem
igaz, hogy mindent ismét úgy csinálnék, mint régen, ha újra kezdhetném. Volt
nekem egy Laci nevű édesbátyám, aki 1972-ben meggondolatlanul átrohant egy
lengyel kormányküldöttség robogó gépkocsioszlopa között. Jelképes, hogy a
Felszabadulás téren. A rendőrök rövid üldözés után elfogták, véresre verték,
bordáját törték, haját kitépték, majdnem kinyomták a szemét. S az én egyébként
is lelki beteg, skizofrén testvérem az elmegyógyintézetből kijőve, ezután egy
évre rá már nem mert kimenni az utcára, az életbe. 1973. október 9-én leugrott
egy bérház ötödik emeletéről, és halálra zúzta magát... Nos, legnagyobb
kudarcom, hogy nem hallottam meg Laci bátyám hívását, segítségkérését, nem
éreztem meg, hogy szüksége lenne rám, s így nem is tudtam segítséget nyújtani.
Ebből én, nem tudom, jól tettem-e, azt tanultam meg, hogy ki kell egyezni a
mindenkori hatalommal. Nem megalkudni, hanem, ahogyan Deák tette, megegyezni.
Én is, mint sokan mások, kiegyeztem a Kádár-rendszerrel, amelynek része voltam.
Azt szoktam mondani, minden harminc év feletti Kádár köpönyegéből bújt ki, csak
van, aki letagadja. Büszke vagyok fiaimra, akik nagy-nagy türelemmel szemlélik
apjuk vándorlásait, és mindig segítenek a költözködésben. Mindketten az első
házasságomból születtek, kitűnő ember az édesanyjuk, mindkettőnek középfokú
angol és francia nyelvvizsgája van. Nagyobbik fiam, Bálint, a jólétet
választotta, audiovizuális menedzser, Dávid a szegénységet, történelem szakos
tanár, tanít. Mindketten megelőztek, ennyi idős koromban még alig jutottam túl
a segédmunkáskodáson. Aztán szeretem első könyvemet: Az elsikkasztott
boldogságot. Ez dupla büszkeségre ad okot. Erkölcsi szempontból a magam elé
állított szakmai-írói mérce alapján sikeresnek tekinthető. Anyagi szempontból
viszont a magánkiadásban megjelenő mű teljes és tökéletes csődnek bizonyult.
Arra is büszke vagyok vele kapcsolatban, hogy rengeteg munka, lemondás,
fejtörés árán mára sikerült kiegyenlítenem minden ide vonatkozó számlát, minden
követelést, s így ha gazdagabban nem is, de egy kicsit elégedettebben és
mindenképpen bölcsebben kerülhettem ki ebből a vállalkozásból. Ez a
meggyarapodott bölcsesség és élettapasztalat pedig arra indít, hogy
leszögezzem: mindenek előtt és mindenek felett arra vagyok a legeslegbüszkébb,
hogy még élek, és önállóan fenn tudom tartani magam. Ezen kicsit elcsodálkozom,
mint Márai, amikor már befutott íróként leltárt csinált. Írásból, olvasásból és
beszélgetésből élek és megélek, ami, valljuk be, tényleg kivételes szerencse,
valódi isteni kegyelem, ha van isten.
– Én csak egyszerű
hétköznapi kegyelmet kérek az újabb sablonos kérdésért. A nők mit jelentettek
számodra a múltban és a jelenben, a magánéletben és az alkotó munkában?
– Nem is olyan rossz kérdés. Domine. Mindent a nőknek
köszönhetek, ahogy Abody Béla mondta: azt is, hogy megszülettem. Nos elsősorban
édesanyámról kell szólnom, aki túlzás nélkül meghatározó egyénisége életemnek.
Nem véletlen megfogalmazás: igazi, erős egyéniség, különleges művészi
tehetséggel megáldott ember ő, nem mindennapi pályát futott be, s csak a
sorsnak tudható, no meg persze saját öntörvényű, nehéz természetének, hogy
irodalomtörténészként nem lett ismertebb neve. Illyés monográfáját az író maga
cenzúrázta, amit anyám megírt egy nyugati folyóiratban, mire Illyés nyomására
házkutatást tartottak nála, meghurcolták. A harmincas évek végén, a negyvenes
évek elején Kolozsvárott végzett a Konzervatóriumban, később énektanár lett
Marosvásárhelyen. Budapestre kerülve elvégezte a magyar, francia, ének és román
szakot, majd hosszú ideig a Rádió irodalmi szerkesztőjeként tevékenykedett.
1968-ban a rendészek vezették ki a Rádió épületéből, mert megszállásnak nevezte
a „testvéri csehszlovák nép megsegítését”. 1969-ben rehabilitálták, ám ez a
megbocsátás korántsem volt kölcsönös: anyám Laci bátyám 1973-as öngyilkosságát
is a rendszer számlájára írta, végül 1983-ban belügyminiszteri engedéllyel
emigrált Svájcba, majd Franciaországba, jelenleg is ott él, a francia állam
támogatását élvezve. Bennem apám szelíd, kiegyezésre törekvő természete néha
összecsap anyám összeférhetetlenségével. Anyámnak köszönhetem a legtöbbet: az
olvasás, a zene, a művészet szeretetét.
Kettőnk kapcsolata ugyanakkor ennél jóval bonyolultabb, kuszább, a
szeretve-gyűlölködés, a gyűlölve szeretés áldása-átka jellemzi kezdetektől
fogva. Valószínűleg a sors is igyekezett különleges „forgatókönyvet”
szerkeszteni ehhez a nem mindennapi kapcsolathoz. Nagyban befolyásolhattam
anyám sorsát nemcsak a születésemkor a köldökzsinórról való hosszú leválasztás
miatt, hanem mert néhány hónap múlva miattam kellett visszafordulniuk az
osztrák határról, mert nekem tejre volt szükségem. Így befolyásoltam az egész család
életét. Lehet, hogy ezt soha nem bocsátotta meg anyám? Ha akkor van teje, ma
német állampolgár vagyok. Ennyi előzmény után érthető tán, hogy mindig neki
akartam bizonyítani, tőle szerettem volna megkapni az elismerést: látod, Anyu,
milyen ügyes voltam?! Ezért is kezdtem írni. Eddig nem sikerült elismerését
kivívnom. Amikor kezébe adtam történészdiplomámat, ő bele sem nézett, ledobta,
és kijelentette: „Hát, Bandi, ilyen diplomát ma minden hülye tud szerezni...”
Mikor megjelent első könyvem, azt hallottam vissza: „Hát mégiscsak
tehetségtelen ez a Bandi!” Anyám most 85 éves, s csak abban reménykedem, hogy
egyszer tán mégis gratulálni fog: „Igen! Bandikám! Író lettél végre! Büszke
vagyok rád!”
– Házasságaid?
– Kétszer nősültem. Mindegyik szerelmi házasság volt, bár az
első 23 évig tartott, a másodi csupán háromig, és anyagilag tönkretett. Viszont
most végre független vagyok, legalább magánéletemben. De nemcsak az időtartam
mutat meglehetős különbségeket, hanem a társkapcsolat szereposztása is. Első
feleségem ugyanis, aki nagyszerű ember, sokkal jobban szeretett, mint én őt. A
második feleségemmel pedig pont fordított volt a helyzet. Tény, hogy ő egy más,
haszonelvű világban él. Ha meglátott valakit, fejében máris megindult egy
különös számítógép, amely tévedhetetlen pontossággal kiszámította, hány
forintot, dollárt, eurót, milyen előnyt jelent az illetővel való barátkozás.
Amiből egyrészt az látható, hogy bizony, tényleg vannak ilyen érdeknők,
másrészt pedig az is, hogy kapcsolatunk kezdetén pénzben mért értékem volt,
mert volt egy gellért-hegyi lakásom... Semmilyen szerelem nem tart örökké,
pláne, ha pénzfüggő, ha pedig már a megmaradt szeretet sem elég erős, akkor
nincs tovább értelme a házasságnak, mint ahogy Szent Pál apostol mondja
korinthuszi levelében: „Ha angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs
énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő czimbalom. És ha...
minden titkot és minden tudományt ismerek is... úgyannyira, hogy hegyeket mozdíthatok ki a helyökről, szeretet
pedig nincs én bennem, semmi vagyok.” Most ilyen értelemben semmi vagyok.
Egyedül élek, de nem magányosan, a könyvtáramban legalább száz fénykép, kis
életmű-galériám idézi a múltat, melyet nem vagyok hajlandó elcsúfítani, csak
mert nem hepienddel végződött. „Nem bánok semmit” – énekli Edith Piaf, „Nézzünk
bizakodva a jövőbe”, írta Örkény István.
Most, hogy ötvenkilenc éves koromra egyedül maradtam, és elfogyott
belőlem a szeretet-szerelem, sokkal nagyobb az alkotókedvem, mint fiatalabb
koromban. Az elmúlt négy évben sokkal többet, és reményeim szerint sokkal
jobbakat írtam, mint az előző tíz évben. Ennek alapján hinnem kell, hogy a
szerelmi energia valamiképpen áttranszformálható alkotó energiává. Noha tudom,
hogy szerencsésebb lenne, ha a kettő egymásból táplálkoznék. Ez a csoda csak
egyszer adatott meg életemben, amikor kedvesem, Raschowstki Kati élt. Ő volt
számomra a legteljesebb lelki és testi örömök forrása, ő tanított meg szeretni
és írni. Szerelemmel és szeretettel teli lény volt, és nálam, gyaníthatóan,
tehetségesebb alkotó, költő, aki oly szívszorító önzetlenséggel osztotta meg
velem kincseit, mintha csak tudta volna, hogy nem szabad, nem kell
takarékoskodnia, mert élete rövid... Mert Kati, aki maga volt az élet, alig 49
évesen elment, maghalt rákban. Hiánya, ahogy József Attila írja: „átjár, mint
huzata a házon”... Sose tudom pótolni, minden nőben őt keresem, és
természetesen nem találom. Annyit tehetek kettőnkért, hogy írok majd egy
Nobel-, Goncourt-, Kossuth-, Széchenyi- és Herder-díjas szerelmes regényt...
– Úgy legyen... Most
azonban ejtsünk szót a Csepeli csevegésekről. Áruld el, hogy te magad, aki
előszeretettel nevezed Csepelt egy különleges belvilágú akváriumnak, miben
látod e kis akvarisztikai szakkönyv legfőbb erényeit és hibáit? És mi lesz a
véleménye a halaknak?
– Ez az interjúfűzér spontán módon íródott, s nem valamiféle
számításból, érdekből, nem megrendelésre születetett. A főbűnös ebben
természetesen Jusztusz Gábor, a Csepel újság főszerkesztője, aki igaz ugyan,
hogy nekem hosszabb cikkek írását engedi, de rejtélyes okokból az egész újságot
teleírni már nem. Egy-egy célzott beszélgetést követően igen sok értékes,
közérdeklődésre számot tartó, nyilvánosságért kiáltó szöveg maradt a magnómban,
s így szinte magától értetődő módon felkínálva számomra egy könyv
összeállításának gondolatát. Hiszen az íróember, legyen bármilyen vagabund,
bármilyen tehetségű, sehogy sem akarja veszni hagyni nehezen összehordott
szellemi kincseit. Jómagam ezért a kármentésért is örültem életem második
könyvének. Akik bekerültek a kötetbe a 85 ezer megírásra méltó csepeli közül,
fájdalom, mindössze kétszázan, azok, remélem, szintén elégedettek lesznek az
olvasottakkal. Annál is inkább, hiszen riportalanyaim természetesen
valamennyien látták már a róluk szóló kéziratot, s beleegyezésüket adták a
megjelenéshez. Előfordulhat, hogy megismétlődik majd a szamár, a gyerek és az
apa közismert története, s egy „jóakaró” sugallatára a beszélgetőpartnerem
megváltoztatja majd előzetes véleményét. De reményem szerint megváltozhatnak
sok évtizedes előítéletek is, és sokan őszintén rácsodálkoznak: „Jé! Ezt eddig
nem is tudtam X.-ről, Y.-ról?!” Ezután pedig tán jobban meg fogják érteni a
megszólaltatott csepelieket, a többieket, és talán önmagukat is.
Annak a maradék 84 ezer 800 embernek a véleménye meg fog
oszlani, akik nincsenek benne a könyvben. Egész biztosan hallok majd olyan
megjegyzéseket, hogy „ez aztán jól megtisztelte az önkormányzat hátsó
fertályát”, vagy: „Miért X. Y.-ról, és miért nem Y. Z.-ről írt ez az idióta U.
A.? S egyáltalán, miért állította be jobbnak beszélgetőpartnereit, mint
amilyenek a valóságban? Valószínűleg az fog fájni legjobban, amikor azt
mondják: „Hát ilyen könyvet mindenki tudna írni...! Meg különben is: ezek csak
beszélgetések, nem önálló újságírói, írói munka?” Mit válaszolhatok erre? Azt,
hogy a megszólaltatott személyek nemcsak a jövőnek üzennek, hanem a jelen
embereinek is. Akik bekerültek a könyvbe, bármilyen pártállásúak azért
becsülendők, mert valamennyien megcsinálták magukat, nem hagyták a sorstól
sodortatni, szorgalmasak, igyekvők, és ami számomra nagyon fontos: legtöbbjük
nemcsak becsüli a műveltséget, hanem a könyvek segítségével erősíti magát. Azt
írtam a XXI. század, XXI. kerület, 21 beszélgetés című fejezet elé:
„Beszélgetni jó, mert türelemre és megértésre tanít.” Ezzel a könyvvel arra
szeretném inspirálni a csepelieket, hogy sokat beszélgessenek, hallgassák meg a
másikat, s hamar rá fognak jönni, ahány ember a földön, annyi közepe van a
világnak. S így lesz aztán a sok kis központból az egész. Így lesz éltető, s
így élhető a világ.
– Végül egy tapintatos kérdés. Érdemes volt élni?
– Igen, érdemes. De erre a kérdésre Márai Sándor, belső
életem „vezére” szebben válaszol: „Utolsó
leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája
világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az
évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és
csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez
mily csodálatosan rendjén való és egyszerű. Történhetett volna más, jobb,
nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és legnagyszerűbbet, az
emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”
Csepeli hebegések
„Mikor ha polgár
felébred
Azonnal vége a sötétnek...” (Ál-Márai Sándor)
„Josephine, kuss...!”
(Ál-Napoleon)
Sokáig küzdöttem az érzés ellen, birkóztam, szkandereztem,
thai-boxoltam magammal, de hiába. Ma reggel aztán végképp arra ébredtem, hogy
szeretem Csepelt. Pedig végső megoldásként még a tiszteletbeli postamesteri
egyenruhámat is felvettem tegnap, hogy az itteni kóbor kutyák belém marjanak,
ehelyett azonban megnyalták a lábamat és farkcsóválva elkísértek hazáig. Itt
tanyáznak azóta is a lépcsőházban, egyikük-másikuk meg is kölykezett talán.
Szeretem a hangjukat, de legalábbis kezdem megszokni lassan, csak ki ne fogyjon
a füldugó...
Persze, ha tudnák, hogy mindezt már meg is írtam a
Gyepmesterek Lapjába, lehet, hogy mégis megmarnának. Ám én ezt a Csepelt még
akkor is, dafke nagyon szeretném. Kedves itt nekem minden, s ahogy most lakásom
ablakából széttekintek így félálmosan, magam is elcsudálkozom rajta, hogy
milyen bőséges az én csepeli kedvenceim leltára. Szeretem a fákat és a
bokrokat, a fűről nem is beszélve, szeretem a nőket, az önkormányzati
képviselőkről nem is beszélve, s lám még azt a borzas, borostás, ősz hajú,
láthatóan farkaséhes csavargót is szeretem, aki pedig egész közelről hunyorogva
fixíroz engem egy idő óta. Illetve... ejnye, no... hiszen most veszem észre,
hogy ez én vagyok a fali tükörben, merthogy nézelődés közben teljesen
körbeforogtam ám a nagy igyekezettől.
Csinálok hát mindjárt neki-magamnak gyorsan egy rántottát,
pettyes fürjtojásból, enyhén piritott, húsos abált szalonnával, zsenge, apróra
vágott, tárkonnyal ízesített házi csalamádéval, merthogy, ha nem mondtam volna
még, én azt is nagyon szeretem itt ezen a kis Csepelen.
Ajánlás
Herceg, s ti többi víg
legény
E kis versen kacagni
nem kell:
A nevemmel jegyeztem
én,
a többi sort meg
életemmel.
Donnert Károly
Pótéletrajz
Szándékosan nem
változtattam ezen a tíz éve készült interjún, mert lényegen és lényegemen nem
változtat. Annyit mégis hozzá kell tennem, amit talán, mert az „csak egy csevegő
interjú” volt, hogy életemben ez a többedik életrajz, és a legtöbb funkcionális
volt, vagyis arra szolgált, hogy valami állást megszerezzek. Ez most nem
állásszerző interjú. Most, habár már 2003 óta nyugdíjas vagyok, szükségesnek
tartok egy szűkszavú, külsőségeket és belsőségeket is tartalmazó, rövid,
szabálytalan életrajzot közölni.
1944. május 12-én a
királyi Magyarországon születtem Marosvásárhelyen, amelynek lakossága akkor
44.000 volt, 90 százalékuk magyar. Ma 150.000-en élnek ott és több mint fele
román. 1944. szeptemberében elmenekültünk a felszabadító román és szovjet
hadsereg elől. A szerencse úgy hozta, hogy Magyarországon maradtunk. Először
Veszprémben, apai nagyanyámnál húzódtunk meg, majd egy sikertelen emigrálási
kísérlet után, vissza Veszprémbe, aztán a felszabadulás-megszállás után
Budapestre menekültünk, és itt éltem le életemet. Itt jártam iskolába, itt
voltam rossz tanuló. Rossz családi életünk miatt, az általános és középiskolai
tanulmányaim 12 évét, 13 iskolában töltöttem. A híres Madách Gimnáziumban
kezdtem a középiskolai tanulmányaimat, majd onnan eltanácsoltak, hiányzásaim és
rossz jegyeim miatt, aztán két feledhetetlen évet töltöttem a békési Szegedi
Kis István Gimnáziumban. 1963-ban a Fáy András Gimnáziumban érettségiztem
protekcióval, és mert rossz tanuló voltam, tovább nem tanulhattam. Még
ugyanebben az évben sikertelenül felvételiztem a Színház- és Filmművészeti
Főiskolára. 1963 és 1977 között
könyvtáros, segédmunkás, katona, könyveladó, könyves propagandista voltam.
Közben, 1968 és 71 között középfokú könyvtárosi diplomát szereztem. 1970-ben
megnősültem. Házasságomból két fiú született, Bálint 1974-ben és Dávid
1976-ban. Közben 1970-től el kezdtem cikkeket írni különböző lapokba: Magyar
Ifjúságba, Forrásba, Új Írásba, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat Könyvjelző
című lapjába, ahol propagandista voltam.
Sokat köszönhetek Köves József főnökömnek, aki barátom is volt és aki
félanalfabétizmusomból kirángatott. 1974-ben és 1979-ben kirúgtak politikai
alkalmatlanság címén az újságíró iskola felvételijéről. Igazuk volt, de azért fellebbeztem,
pótfelvételin felvettek. Az újságíró iskolát 1981-ben végeztem el. Közben,
1974-ben felvettek a Budapesti Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem népművelés-
történelem szakára, amelyet levelezőn elvégeztem 1981-ben. Közben, - mindig
közbe jött valami – 1977-ben főállású újságíró lettem, öt évig üzemi lapokba
írtam. A diplomám megszerzése után a Maglódi úti Kertészeti Szakközépiskolában
tanítottam történelmet, majd a gyerekek tanulás elleni ellenállása miatt, 1983-ban
a Vasas című szakszervezeti újsághoz menekültem. 1986-ban megszereztem harmadik
felsőfokú diplomámat magyar nyelv és irodalomból. Még ugyanebben az évben a
Népszava – 180 ezer példányú – szakaszervezeti lap munkatársa lettem. Itt a
belpolitikai szerkesztő azt akarta, hogy inasa legyek, nem vállaltam. Átmentem
a Reformba, amely életem nagy élménye volt. 1989 és 1992 között, a nagy magyar
sajtószabadosság korában a Reform című magazin 400 ezer példányban megjelenő
bulvárlapjánál dolgozhattam. Innen is jogos sértődésem miatt távoztam. Majd két
és fél napig szerkesztettem a Posta Magazin című lapot, de a főszerkesztő becsapott,
és így hat hónapi munkanélküliség után, elhelyezkedtem a Kurír című félbulvár
napilapnál, ahol a főszerkesztő helyettes azt találta mondani, hogy mi olyanok
vagyunk, mint a gépmunkások, előre meghatározott méretek szeriont kell gyártani
cikkeiket. Tiltakoztam, ettől kezdve nem jelentek meg az ő ügyeleti idejében
cikkeim. Innen, már nem a régi, elgyávult kormánypárti Magyar Nemzethez
kerültem, a bűnügyi rovatot szerkesztettem. Kormánypárti gyávaságukat kilenc
hónapig bírtam. 1993-ban elváltam. Még ebben az évben Fábián L. Gyula barátom,
a Zsaru bűnügyi magazin tehetséges főszerkesztő-helyettese a lapjához hívott
főmunkatársnak. Itt dolgoztam kirúgatásomig, 1998-ig. Közben Gergényi
főkapitány, aki akkor még a Bécs-Kiskun Megyei rendőrfőkapitányság vezetője
volt, kétszer is jutalomban részesített
jó munkámért. ’98-banbeszédet mondtam, mint a Független Rendőr Szakszervezet szóvivője
az éppen akkor először hatalomra kerülő Orbán-kormány és Pintér belügyminiszter
eljárása ellen, mert már akkor mindenkit kirúgtak, aki másként mert
gondolkodni. Feltételezhető, hogy Pintér úr utasítására rúgták ki a
főszerkesztőt és helyettesét, akik egy 30 ezer példányban megjelenő belső
rendőrségi lapból, Európa legnagyobb példányszámú, népszerű bűnügyi magazinját
hozták létre. De a teljesítmény már akkor sem számított, csak a lojalitás. Meg
merték bírálni Pintér urat, a politikusok és a maffia kapcsolatairól cikkeztek.
Megvédtem őket. A selejt bosszút állt. Beszédem után azonnali átszervezéssel
kirúgtak, - az átszervezés a rendszerváltás után a kirúgás szinonimája lett. A
munkaügyi pert megnyertem, visszahelyeztek, de az új kormánypárti lojális főszerkesztő
olyan helyzetet teremtett, hogy kénytelen voltam ajtót becsapva távozni. De
újabb leckét kaptam a demokráciából. Közben kineveztek a Független Rendőr
Szakszervezet FRÁSZ című érdekvédelmi lapja főszerkesztőjének, ahol egy bátor
szakszervezeti főtitkárral, Fábián Ágotával két évet dolgozhattam együtt,
életre szóló élmény volt. Kár, hogy fiatalon halt meg ez a bátor érdekvédő. Orvosai
elkezelték. Férje hosszú évekig pereskedett velük.
A Zsaru magazinnál
könnyen lehettem bátor, mert akkor már 1996 óta szerkesztettem a 10 ezer
példányban megjelenő Postás Szakszervezet Postás Dolgozó című érdekvédelmi
lapját, amelyet egy alkoholista szerkesztőtől vettem át. 1997-ben MSZOSZ-díjat kapott szerkesztőségünk,
2004-ben egyéni MSZOSZ-díjban részesítettek. Közben, 2001-ben megjelent első
könyvem az Elsikkasztott boldogság, egy százszoros bűnözőről. 2002-ben
népművelő lettem a Csepeli Helytörténeti Gyűjtemény és Galériában. Onnan mentem
nyugdíjba 2003-ban. Még ugyanebben az évben megjelent Csepeli csevegések című
cikkgyűjteményem, majd az első magyarországi Napoleon aforizmagyűjteményem, a
Napoleon, a hősszerelmes és a Napoleon, a karrierista. Közben, 2001 és 2008
között, újabb kirugatásomig dolgoztam a Csepel újságnál, ezúttal a szocialisták
viselkedtek antidemokratikus módon, de azért kijárnak tüntetni a sajtószabadság
mellett. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy támogatták könyveim, köztük
a 16 Csepeli csevegések életrajzi beszélgető-füzet megjelenését. Ez egyedülálló
kezdeményezés máig a helytörténeti irodalomban. Közben, 2006-ban a Nekünk így
is jó című cikkgyűjteményem jelent meg, 2005 végén nyugdíjba ment, a kitűnő
érdekvédő, Mundruczó Kornél, a Postás Szakszervezet elnöke, aki mindegyik
párthoz közel álló vezérigazgató ellen megvédett. Ezután, védtelenül maradtam
és ezúttal, hogy a pártok demokratikus egyensúlyát bizonyítsák, egy a szocialistákhoz
közeli vezérigazgató, aki bizonyára demokratának tartja most is magát, helyezett
cenzort fölém a Postás Dolgozónál. Így kénytelen voltam felmondani. De közben
már szerződéssel dolgoztam a szocialista önkormányzat irányításában lévő Csepel
újságban, természetesen újabb kirugatásomig, amelynek oka megint csak egy
beszéd. 2008 óta nyugdíjban vagyok. Úgy tűnik életrajzomat kirugatásaim
története címmel is megírhatnám, amely történet a magyar democsokrácia
historiája is, de be kell vallanom, én szegtem meg a szokásrendszert, vagyis
azt hittem, hogy demokrácia volt, van. A felszabaduló időt az olvasás mellett
azzal töltöttem, hogy eljárogatok a Csepeli Munkásotthon tamási Lajos Olvasó
Munkás Klubjába, és a Szigethalmi irodalombarátok körébe. Naplót írok, és
néhány könyvet, amelyeket pénz hiányában nem tudok kiadni: A csepeli kettős
gyilkosságról, A kiváló rajztanárról, a néprajzos csepeli Csete Balázsról, és
legutóbb Anyám regényét.
Most már megnyugodtam,
nem mozdíthat el senki állásomból, se szocik, se fid eszesek. Csak a halál,
amely demokratikus, rúghat ki nyugdíjas létemből. Addig is írok, olvasok, gondolkodom,
jól érzem magam. Magam vagyok önmagam főnöke.
Kelt Budapest-Pesterzsébeten, 2013. július 2-án Udvarhelyi András,
segédfogalmazó
