Levél Giczi Katikának a túlvilágra

Kedves Katika!

Nehezen írom ezt a levelet, mert hiányod átjár… Nem tudtam, hogy ennyire fogsz hiányozni, hogy ennyire hozzá tartoztál életemhez… A szívem nehéz… Még alig kezdtem el az írást, sírok, nem tudom, nem is akarom visszatartani. Sajnállak téged, és magunkat. Annyi mindent elmondtam már neked életedben, hiszen sokat beszélgettünk és ugyanannyi mindent nem említettem. Nem azért, mintha nem tehettem volna szóvá, nem azért mert nem lett volna rá alkalom, egyszerűen „csak” az élet hozta úgy, hogy nem beszéltünk róla, mert magától értetődő volt. Különben is, te sem szeretted a nagy szavakat, és azt tartottad, nem mindig kell mindent szavakba önteni, a tettek sokszor többet mondanak. Mi szerettük és tiszteltük egymást. Miközben tudtunk egymás nem létező hibáiról, amit megbocsátottunk egymásnak. Te is, mint a családod, családunk több tagja, meghatározó voltál életemben. Édesanyád, Horváth Rozália, Gizci Jenőné, az anyósom, aktív szeretetével, segítőkészségével, jóságával, természet adta önfeláldozásával, főztjeivel: Giczik Márta, a húgod, volt feleségem aktív szeretetével, Rozikától tanult viselkedésével, segítőkészségével, jóságával, önfeláldozásával, a főztjével csak az utóbbi időben: és te, Katika, a te esetedben is ezek a vezérgondolatok: Rozikától eltanult  aktív szeretet, a segítőkészség, a jóság, az önfeláldozás és persze a szeretettel tálalt étkek. Ismétlem, nem szerettük a közhelyeket, mert megtapasztaltuk, hogy sokan közhellyé silányították, de vannak esetek, amikor ki kell mondani. Szerettél bennünket, családodat Katika, és ez a szeretet visszaháramlott rád, mi is szerettünk. Állandóságodért, megbízhatóságodért, hogy mindig ott voltál mellettünk, nemcsak mikor kellett, hanem a hétköznapokban is: tetteiddel, mert te elsősorban a tetteiddel, nem szavaiddal szerettél.
  Kedves Katika! Most már bevallom, de hát te is tudtad, hogy szerettem volna életrajzi interjút írni rólad, ez nálam szakmai ártalom, de mikor szóba hoztam, leintettél, minek ez, nem kell rólam annyit beszélni, nem vagyok annyira fontos. Igazad lehet, a jó embernek elég, ha a szívekben él. Megismétlődött, ami Rozikával, hogy bár készítettem vele egy interjút, de a szalag elveszett és nem tudtam megőrizni a hangját, amelyet százezer közül is megismernék. Hasonlóképpen jártam veled is, a különbség az, hogy el sem jutottunk a célzott beszélgetésig. A te hangodat is csak emlékeimben őrzöm és velem együtt hal meg. Ezért aztán, apránként kérdezgettelek életedről, különösen az utóbbi két hónapban, amikor már nagyon közel volt a kaszás. Emlékszel? Amikor 1993-ban munkanélküli lettél, kértem tőled egy szakmai életrajzot, hogy találjunk valami állást, hiszen 49 évesen, sok tapasztalattal, akkor azt hittük, kellesz az országnak, de hát, ez az ország, ennek az országnak a gazdasági-politikai elitje nem ismeri, nem becsüli a múltját, nem becsüli az öregeit sem, csak szavakban. Most már szavakban sem… A tőled hallottak és a nekem elmeséltek alapján most elmesélem életedet legszűkebb környezetednek, családodnak, barátaidnak.
       1944. február 10-én születtél, Budapesten. Édesanyád, Horváth Rozália kalauz volt a BESZKÁRT-nál, Jenő ugyanott lakatosként dolgozott, ott ismerkedtek meg. Csak most láttam fényképüket, ahogy ott állnak boldog-félszegen a fotómasina előtt, mellettük a nagy család… Néhány napja láttam a fényképet és furcsa volt látni, hiszen Rozikát 68-ban, 50 évesen ismertem meg. Ő nekem, mindig öregedő asszony volt, aki az évek során nem sokat változott. Nagy trauma lehetett életedben és erről gyakran keserűséggel meséltél, hogy három éves korodban Jenő máshol keresett boldogulást, másodszor is megnősült, aztán a sorsa kisodorta Kanadába, ott elvált és harmadszor is megnősült. Emmy a felesége sokat tett azért, hogy a szétszakadt család kapcsolatot tarthasson, a 70-es évektől évente hazajöjjenek meglátogatni a családot, mert hiszen Emmy úgy tartotta, ti és ők egy család vagyunk. Míg írni tudtál, fel tudtál kelni a számítógéphez, tartottad vele a kapcsolatot, szorgalmas levélíró voltál, mindig tőled tudtunk meg, hogy vannak Kanadai rokonaink. De szorgalmas voltál mindenben, amibe belekezdtél. Ezzel a szorgalommal tanultál, és büszkén mesélted, hogy egyszer Rozika, akit mindig Anyucinak neveztél, bement az iskolába és ott az osztályfőnök azzal jellemzett: nem a legjobb tanulónk, de ő a legintelligensebb. Igen. Intelligens voltál, ami nemcsak a lexikális tudást jelentette, hanem azt is, hogy egészében kulturált, udvarias, megértő, empatikus, toleráns voltál.
  Talán a második, nagyon nehezen gyógyuló sebet az ütötte, hogy nem lehettél ruhatervező, pedig szép ruhákat terveztél és varrtál, erről Márta és a te ruhatárad is bizonykodik. De A kötelesség tudat, amit Rozika nevelt beléd, arra kötelezett, hogy találj egy másik foglalkozást, mert valamiből meg kell élni. Rozika ugyanis nagyon szerényen élt, egyedül nevelt benneteket Mártával, talán a hatvanas évek végétől szűntek meg a szűkös esztendők. Nagy szorgalommal és kitartással, megszerezted a Ruhaipari Techinikum elvégzése után a felsőfokú külkereskedelmi áruforgalmi szakon az áruforgalmi ismereteket. Hűséges ember voltál. Hűséges a munkahelyeidhez is, amelyből csak kettő volt, abban az időben, amikor sokan a magasabb fizetés reményében gyakran változtattak állást.: 1962-67 között a Fékon Ruházati Vállalatnál kereskedelmi előadó, 1968 és 84 között ugyanott export üzletkötő, majd 1985-től 1993-ig a Hungarotex Külkereskedelmi Vállalatnál ugyancsak export üzletkötő, míg a vállalat meg nem szűnt és másfél millió magaddal munkanélkülivé lettél. Ez volt a harmadik nagy trauma életedben. Nem kellettél, nem kellett ennek az országnak hűséged, tapasztalatod, nyelvtudásod. Emlékszem, sokat meséltél a nyelvtanulásról, Lomb Katóról, aki nyelvek tucatját beszélte. Nyelvtudásodnak és szakmai ismereteidnek köszönhetően számos üzletet sikerült kötni francia és olasz cégekkel. talán ezek voltak életed legboldogabb napjai, amikor jártad Olasz és Franciaország városait, mindig hoztál élményeket, amit elmeséltél és apró ajándékokat, soha nem jöttél üres kézzel. A nyelvtudásodnak köszönhető és persze szeretetednek, hogy megtanítottad – Alival együtt – gyerekeimet, Bálintot és Dávidot az angol és francia nyelvre. Mindkettőjüknek középfokú nyelvvizsgája van. S ha már a gyerekeknél tartunk. Azt is nehezen viselted, amit napokban meséltél, hogy elmentél egy nőgyógyászhoz a hetvenes években és a doktor azt mondta, szeretné ő azt a férfit látáni, aki magának gyereket csinál.  Sírva mesélted el Mártának és Rozikának. Máta így vigasztalt: ne bánkódj, csinálok én neked gyerekeket, akiket babusgathatsz. S így is lett. A babusgatott fiúk ma túlnőttek bennünket, és amikor Dávid azt mondta neked halálod előtt néhány nappal, hogy te vagy az egyharmadom, aztán meg azt, hogy te vagy a második anyám és ez igaz Bálint esetében is. Akkor én arra gondoltam, ez lehet ez többet ér a becsületrendnél. Ez az igazi becsületrend. Hiszen szinte már elvakult szeretettel szeretted, óvtad őket, sokszor helyettünk is nevelted őket és ők, Márta meg én is ma is hálásak vagyunk ezért neked. Mikor aktívan dolgoztál, akkor fizetésed és energiáid egy részét rájuk költötted, és amikor aztán nem kellettél a munkaerőpiacon, teljes energiáddal fiainkra koncentrálhattál és kevés nyugdíjadból támogattad fiaidat.
  Az ötödik pofon életedben Tonházi Aladár volt, kedvesed és szellemi társad, igaz barátod elvesztése volt, aki több mint két évtizedig állt melletted. Ő is a rendszerváltás, a bankok áldozata lett. Nem bírta elviselni a terhet, amit a bankok tettek a vállára, szívinfarktusban halt meg.
  Az utolsó trauma, Rozika megbetegedése volt, 15 nehéz éven keresztül mellette voltál, ápoltad, szeretettel vetted körül. Talán jelképes, hogy amikor kimentél a szobából, azt mondta Erzsikének, most meghalok… Mert már nem akart élni. Sokáig emlegetted szomorúan, hogy te akartad a kezét fogni, mikor meghal, úgy érezted ez nem igazság, és aztán te is úgy hagytad el Mártát, ahogy Rozika, te sem akarattal, Márta megérdemelte volna, hiszen önmagát emésztve ápolt, nagyon megviselte, az elvesztésed, és hogy nem lehetett ott melletted a halálod óráján.
Emlékszel, amikor már tudtad, közel a vég, gyakran említetted, nem volt értelme az életemnek. Hogy érdemelte nincs igazság. És azt is felpanaszoltad, „csak egyet sajnálok, nem láthatom Bálint és Noémi gyermekeit, Hannát, Mátét és Simont hogyan nőnek fel. És akkor azt válaszoltam: Katika! Te megérdemelted az életet, a szeretetet, megbecsülést, mert értelmes életet éltél. Mert csak az érdemli meg az életet, aki értelmesen él.
 Kedves Katika! Te voltál az első ember, akit meghalni láttam. Nem tudom leírni az érzést. Talán a tehetetlenség az első, ami jellemző erre az állapotra. Mindketten tehetetlenek voltunk a halállal szemben… Láttam, ahogy lassan-lassan megszűnsz lélegezni, ahogy arcod természetes színe halottfehérré változik. És, bevallom sírtam. Két éve sírtam utoljára, apám halálos ágyánál, és ugyanazt a tehetetlenséget, szánalommal vegyes szeretet éreztem. És valami nagy űrt… Sírtam, sirattalak, mert elmentél, itt hagytál bennünket…
  Kedves Katika! Ugye tudod, hogyha a Dohány utca 73-75 előtt megyek, mindig te fogsz eszembe jutni és Rozika, a vasárnapi ebédek, a kellemes békés, okos türelmes-türelmetlen beszélgetések, a békesség, és a szeretet. Mindez természetes volt, ma már érzem hiányát. Csak egy valami vigasztal, az hogy fiaimban ott élsz, ők te is vagy és így aztán mégis köztünk vagy. Azzal búcsúzom, ahogy zokogó testvéred, Márta: Katika, aludj jól, már nem szenvedsz többet. Aludj, aludj, álmodban veled leszünk…                            
  Búcsúzóul még elmondok neked egy szomorú-szép Erdélyi József verset, tudod, amiről már meséltem neked…
Erdélyi József: Reggel
Egy szép reggelre gondolok
és mosolygok és meghalok…

Kéklett az ég, sütött a nap,
mentem a sötét fenyők alatt.

Kezemet fogta jó apám.
Sárgarigó fütyült a fán.

Sárgarigó, huncut rigó,
azt fütyülte, hogy élni jó.

Hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek.

Sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át.

Fenyőre szállni rangosan,
fütyülni szépen, hangosan.

Hirdetni vígan, szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép.
Hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét…

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.

Kék lesz az ég, ragyog a nap,
megyek sötét fenyők alatt.

Kezemet fogta holt apám,
s megszólal a rigó a fán.

Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép és élni jó.

De halni szebb és halni jobb…
s én mosolygok és meghalok.    

Maya kiállítása, 2010

Kedves Barátaim a művészet szeretetében! engedjétek meg, hogy egy Tóth Maya verssel kezdjem, ami igen jól jellemzi őt. 

Fény és árnyék

Vagyok, aki vagyok, 

állat az emberben,

Ember az Istenben,

Isten az emberben, 

Vagyok a világ közepe,

És legkisebb porszeme,

Vagyok fény és árnyék, 

Ugyanaz és másképp,

vagyok önző tudat

egy esendő testtel, 

vagyok hibát halmozó 

szeretet-csomag,

ki járja az utat…

és vagyok, aki vagyok,

talán valaki vagyok. 

   

Kedves Barátaim! Ennek a valakinek, H. Tóth Mayának a kiállítását ezennel megnyitom. Elnézést kérek, hogy másodszor ezzel kezdem  - megnyitómat, amivel befejezni szoktuk egy kiállítás megnyitását, de ennek Lengyel Géza, a Tamási Lajos Olvasó Munkásklub költő tanára az oka, mert minap szóvá tette, hogy észrevette, a megnyitókon a nagyérdemű nem mindenegyes tagja nézi meg a kiállítás képeit, vagy felületesen átrohan a termen, termeken. Nos, engedjék meg, hogy azt tanácsoljam, H. Tóth Maya kiállított képeit nézzék meg figyelmesen, és ahogy Márai ajánlja a könyvek olvasása kapcsán, legalább annyi figyelemmel, odaadással, mint ahogy a művésznő alkotta őket. Művésznőt írtam, szándékosan, még akkor is, ha Maya most szerényen tiltakozik e titulus ellen, de aki ilyen álomszerű, mesevilágba csábító képeket tud festeni, az művész. Megéri megnézni figyelmesen az alkotásokat, mert általuk megismerhetik az alkotót, vagy jobban megismerik, hiszen az festő alkotása ő maga, pontosabban lelkének kivetítése.  

   14 pasztellt, 5 akvarellt és öt tűzzománcot állított ki Tóth Maya. Azt mondtam az imént, hogy ezek az alkotások egy álomvilág, mesevilág képei, amit hadd egészítsek ki azzal, hogy a szépség és arányosság törvényszerűségeinek megfelelő harmonikus alkotások  is. A színeket is ennek az álomszerűségnek rendeli alá, és ennek jól megfelel a pasztell és az akvarell technikája és anyaga. Tóth Maya ugyanis pasztellképeit általában bársony paszpartura festi, s a színük emiatt sejtelmesen tompa fényű. Egyes képeit azonban tudatosan festette sejtelmesre, mert ettől kelt életre a kép lelke. Ilyen képe a két pasztell,  a Misztikus tulipán, a Légies tulipán, és a tempera, az Orchidea. 

    Nem véletlen, hogy a festő a meghívóján is egy ilyen látomásos képet ad a néző kezébe. A kép címe, Légies tulipán. Nem véletlen, mert Tóth Maya legtöbb képe légies formailag és tartalmilag is. Az alkotó a szépség imádója, utálja a rútat. Erre nemcsak az Tóth Maya alkotások a bizonyítékok. Talán nem Intim-Pistáskodás, ha elmesélem: egy alkalommal vettem  egy nagyon szép képzőművészeti kuriózumnak számító esszét, sok-sok illusztrációval, címe: Umberto Eco: A rútság esztétikája. Maya arra kért, cseréljük valamilyen más könyvre, mert ő nem bírja a rútat.

    Az itt kiállított képek is ezt bizonyítják. Ennek talán az oka, hogy éppen elég rútsággal találkozunk a külvilágban és ezért a belső útjainkra nem kötelező beengedni. Köztudott, hogy a tartalom is jellemzi az alkotót, Maya többnyire virágokat: orchideát, fehér árvácskát, csipkerózsát, hibiszkuszt, és fehér, meg misztikus meg légies tulipánt fest.  Érdemes figyelmesen nézni a Lepke gyöngyvirággal című gyengéden szép képet, amely egy megkapaszkodó parányi szárnyas lényt is ábrázol. Tóth Maya olyasmit lát meg, amit a köznapi ember csak néz, de nem lát. A mikrokozmoszt. Meg tudja becsülni az élet kis örömeit és olyan érzésem, van, úgy társalog a növényekkel és állatokkal, például Kati macskájával, mintha emberek lennének. Embert, portrét itt a kiállításon elvétve látni.  Amikor kérdeztem, ennek mi az oka, elmondta, hogy régebben – főleg tűz-zománcképein több embert és portét festett és igyekezett a lelket is ábrázolni az arcmimikával, a mozdulatokkal. De jött egy korszak, amikor rövid idő alatt túl sokan távoztak el szerettei közül és ekkor nem látta az emberekben visszatükröződni a lelküket, és a szépséget és a jóságot mintha elveszítették volna és akkor kapóra jött a a  Szklenár tanár úr festőiskolája, ahol a pasztell és akvarell technikát tanulva többnyire virágokat festett.  Úgy tűnik azonban, hogy ennek az embernélküli , emberből kiábrándult korszakának vége, reménykedik, kezdi meglátni az emberekben a szépséget és a jóságot, ezért újabban arcokat is belefest képeibe. 

   Maya képeinek stílusba sorolása nehéz, talán vizionaristának lehetne nevezni. S emellett minden alkotása szimbólum, vagyis többet mond, mint a képeinek tárgya…  De hát ez a művészet lényege! a művész nem másol. Tóth Maya sem másolja az életet, hanem egy új mesés valóságot teremtett.  Látszik, hogy sokat foglalkozott a szimbólumok értelmezésével. Például a Szerelem című képen egy gyengéden összebújó pár egy légesen áttetsző miliőben repül, amivel a szerelem felemelő, szinte földöntúli érzését igyekezett kifejezni.  

      A Földanya tenyerén című alkotás alapja pedig két egymásra rajzolt kéz, és középen a Földanyát szimbolizáló arcot látni. Az egyik kéz ujjaira stilizált természet-szimbólumok, mag, rügyek, hajtás, virág, kalász kerültek. A másik kéz a kék éghez és a levegőhöz kapcsolódik. Az éltető vízre kék és a tűzre piros színnel utal. S ezáltal - a görög filozófiában is említett - négy fő elem, a föld, a tűz, a víz és a levegő szimbólumát ábrázolta.

    Vannak a művészetben alkotások, ilyenek Tóth Mayáé is, amelyeket nemigen lehet ésszel magyarázni, azaz lehet, de nem érdemes, mivel a művészet lélek kivetítése. Persze, ahhoz, hogy újra alkossuk a művet, nekünk befogadóknak is érzékenyeknek kell lennünk. Felhők felett című pasztell. Az említett két kép spirituális üzenetét nem is annyira értelmünkkel, mint inkább érzelmünkkel, lelkünkkel értjük. A kiállítás két legsikerültebb darabja a montázs-szerűen megfestett Életkereszt miniatúra és a Felhők felett című pasztell.  A vörössárga nap felé szálló karcsú hattyú az ember magasba vágyódását ábrázolja. Az Életkereszt miniatúra is szimbólikus. Tartalmazza az emberi élet fő szakaszait, a születést, az  életet és az elmúlást, ezért Életkereszt a címe. Talán az itt lévő művésztársak tudják, milyen nehéz feladatot kaptak, amikor egy miniatúra kiállításra, ilyen kisméretű képecskéket kellett festeniük. Maya nem külön-külön témákban festette meg a miniatúrákat, hanem a keresztben egységbe foglalta az emberi élet különböző stációit. Hiszen igaz, mindannyian hordjuk a keresztünket, a nekünk jutott sorsot. 

   Ezek a Tóth Maya alkotások és a tűzzománcképek  - bizonyítják, hogy nemcsak egy érzékeny asszony-ember vizionárius képeit láthatjuk, hanem ha figyelmesen nézzük, akkor képbe festett filozófiát is, amelyet nyugodtan nevezhetünk a szépség-szeretet filozófiájának. Erről szólnak versei is, mert nemcsak filozofikus képeket nézhetünk, de filozofikus verseket is hallhatunk. Engedjék meg, hogy ízelítőül egy rövid kis versét idézzem: 

   Szeretet törvény Amióta isten beiktatta/ a szeretet törvényt,/ a törvény gyűrűzik, mint/ egy végelláthatatlan örvény,/ bárkit beránthat magába,/ senkit nem hagy magára,/ és aki ellenáll,/ a hátán húzza a keresztfát.

Talán ezért érzem, hogy az alkotó  ezekkel a képekkel és a verseivel azt üzeni , nem kell rohanni, éljünk csak lassan, nyugodtan, gondolkodva, szemlélődve, gyönyörködjünk a szépben, hiszen a világ szép is. És mindezt abban a tudatban, lehet, hogy az anyagi gazdagság így elkerül bennünket, de belül annál gazdagabbak leszünk. 

És végül még egy vers:

Régen csak azt hittem, 

amit szememmel látok, 

de mára kifejlődött

 a belső látásom,

és amit ott találok, 

azt ti nem láthatjátok, 

mert ha látnátok, 

bizony elámulnátok.

No, de Kedves Tóth Maya, te itt most képeiddel és verseiddel megmutattad belső világodat, és bizony azt kel mondanom, ámulunk…  

Kedves Barátaim a művészetszeretetben, a kiállítást megnyitom.