A csevegő újságíró

Állandóan úton vagyok, időnként otthonra lelek

 Donnert Károly, a Csepel újság munkatársa interjúja Udvarhelyi Andrással, U.A.-val

(Az interjú a Csepeli csevegések című könyvben jelent meg 2003-ban)

   Mozgalmas időkben néha az állami ítéletvégrehajtót is végrehajtják – vagy kitüntetik, ami tán még kínosabb az adott időkre nézvést –, s ugyanígy az újság(író) sem kerülheti el a sorsát, a kíváncsi kérdéseket. U. A. a rövid szellemi párbajban legalább azzal vigasztalódhatott persze, hogy mind a fegyvert, saját riportermagnója, mind a helyszínt, saját albérleti szobája, mind pedig a párbajsegédeket, saját söre és parmezánsajtja, maga választhatta meg. Így számomra csupán a váratlan, egész pályás letámadás lehetősége maradt, mégpedig a következő eredménnyel.

– Irigyellek, szerencsés ember vagy. A szerencse istenasszonya a tenyerén hord. Irigyellek annak ellenére, hogy Fortuna időnként megfordítja kezét, és szegény barátom, ilyenkor nagyot zuhansz, jól megütöd magad, de újból és újból erőt gyűjtesz, mint a mondabeli Anteusz, amikor Herkulessel birkózott. A szerencse már születésedkor melléd szegődött. A bába nem jött időben, így a köldökzsinóron függtél órákon át. Tudom, valójában soha sem szakadtál el arról a köldökzsinórról, habár hosszú ideje távol éltek egymástól, ő Párizsban, te Budapesten, de mindig egymásra figyelve vetélkedve éltek. Mondd, honnan van erőd az állandó újrakezdéshez?

– Talán az életösztön, de leginkább a bizonyítási kényszer. Úgy vagyok ezzel, mint József Attila, „engem vigyél fel a padlásra”, nos én azt szeretném, ha édesanyám felvinne a Parnasszusra. Életem most már régen bizonyítással telik, de nemcsak anyámnak, hanem mindenkinek, most már a csepelieknek, de legfőképpen magamnak. Hogy egyetlen életemből maradjon valami fiaimnak, s talán – igen halkan mondom – olvasóimnak.

– Miért van, az, hogy neked két mondat után még a dalai láma is megajánlaná az örökös pertut? Honnan a varázselixír, az a lebírhatatlan vonzerő, amellyel minden riportalanyodban bizalmat és közlésvágyat tudsz ébreszteni munkád és magad iránt?

– Nézd, a dalai lámával valóban készítettem interjút, de nem esett hasra, csak udvarias ember, de nem tegeződtünk. Minden bizonnyal feltételezte, megértette, hogy megértem őt. Egyébként több mint 30 éve írok újságot. Ennyi idő alatt pedig rengeteg munka, tanulás, tapasztalat árán a tollforgatóban kialakul az a képesség, hogy megszólaltasson embereket. Néha szórakozásból az utcán, villamoson „leszólítok” vadidegen embereket és jót beszélgetek, pedig tudom, nem írom meg. Legalábbis azonnal. Egyszer egy idegen öregemberrel találkoztam, és tapintatlanul megkérdeztem, milyen érzés öregnek lenni. Két és fél óráig beszélgettünk, lekéstem a randimat. Egy mondata megmaradt: Tudod, édes fiam, az a nap a legcsodálatosabb, ha nem fáj semmim. Rájöttem elsőként is arra, hogy ha beszélgető partnereimet komolyan veszem, feltétel nélkül és őszintén kíváncsi vagyok életükre, gondjaikra, akkor kitárulkoznak. A második fontos szabály, hogy nem kell okosabbnak lenni, de mutatkozni sem a beszélgető partnernél. Mikor érzékelik, hogy szakmájukhoz nemigen értek, és ezt be is merem vallani, maguk segítenek eligazodni. Hiszen célunk közös: az olvasóval érthetően közölni az információkat, ha az újságíró nem érti, megette a fene a cikket. Hiszem, az emberek többnyire segítőkészek, ezt annak ellenére mondom, hogy pályám során nem kevés rosszindulattal, meg nem értéssel találkoztam. Vannak konkrét, rosszindulatú hülyék, de őket is meg lehet szelídíteni. A harmadik „parancsolatom” szintén fontos. Előzetes megismerkedés nélkül az interjú ritkán sikerülhet. Ajánlatos a felkészülés. A negyedik fontos szabály, hogy a legalapvetőbb ismereteket meg kell szerezni az interjúalanyról: legalább annyit tudnod kell róla, hogy megdicsérd. A beszélgetés elején ajánlatos a hétköznapi dolgokról szólni: a családról, az egészségről, az időjárásról, a fociról, az olvasmányról, a filmről. A fő az, hogy sikerüljön bizalmat ébreszteni magad iránt, mintegy bevonva a partnert a körödbe. Ha ez sikerült, akkor azt is elmondja majd magáról, amit tán nem is akart. De ezzel visszaélni természetesen szigorúan tilos. Emlékszem, Salgótarjánban találkoztam egy gyilkos kamasz anyjával. A fiú cipőfűzővel akasztotta fel magát a börtönben. Az én feladatom az volt, hogy szóra bírjam az anyát. Ez amolyan sakálfeladat. Álltam a kapu előtt, bőrkabát, válltáska, egyszóval újságíró kinézetű lehettem, mert az asszony köszönt, és megkérdezte: ugye, ön újságíró, és beinvitált lakásába, leültetett, szinte kérdezni sem kellett. Persze vannak metakommunikatív követelmények: az egész testeddel kell figyelni, a beszélgető partnernek a szemébe kell nézni, de nem fixírozni. Nem szabad bizalmaskodni. Hacsak nem szép nő, aki ezt elvárja. Udvariasnak kell lenni, a mondatait ne szakítsuk félbe. Elmondtam a szegény asszonynak, nekem ugyanilyen idős fiam van, és nem is tudnám, hogyan élném meg, ha meghalna. Soha ilyen tragikus vallomással nem találkoztam pályafutásom során. Talán megérezte bennem az empátiát. Végül, az ötödik parancsolatom, nem szabad agyondumálni a partnert, nem azért mentél interjút készíteni, hogy te beszélj, hanem hogy beszéltess, kérdéseid rövidek, világosak és lényegre törőek legyenek, úgy azonban, hogy egy pillanatig se érezze azt, hogy kellemetlen helyzetbe kívánod hozni őt... Mindezzel együtt az anyagfelvételnek mégsem szabad egyszerű kérdezz-felelek játékká egyszerűsödnie, a kérdéseket a beszélgetés során lehetőleg logikusan kell felépíteni, elő kell készíteni. Ha pedig megérett az idő, akkor tedd fel az úgynevezett kényes kérdéseket, nem kell ajtóstul berontani a házba, ne csupán te legyél benne a kérdésekben, igyekezz az olvasó fejével gondolkodni, az ott megfogalmazódó kérdéseket feltenni az interjúalanynak.

   Tán felesleges hozzátennem, s ez a hetedik szabályom, hogy mindezt megírni is úgy kell, mintha a fehér abroszos asztalnál zweigeltet kortyolgatva, baráti társaságban újságolnád el az olvasónak: „Képzeld, nemrég a polgármesternél jártam, és azt hallottam tőle, hogy...” A sorokon át kell sütnie az élménynek, hogy az olvasó érezze, ő is ott van a helyszínen, bevontuk a beszélgetésbe. Hiszen a jó újságcikkek egytől egyig kis, dramatizált színdarabok, melyek persze nem végződnek mindig hepienddel, még a Csepel újságban sem. Nos, a legfontosabb előírásom a nyolcadik, soha ne akarj védekezésből, hanyagságból, szakmai-emberi hiányosságaidat palástolandó, távolságot tartani a beszélgetőpartneredtől, de ne is próbálj meg alákérdezni, lefeküdni neki, mindkettőtöket kellemetlen testhelyzetbe kényszerítve kinyalni a sejhaját. Az ilyen egyensúlyozás persze nem könnyű dolog: néha óhatatlanul leesünk a kötélről a pamlagra, ám ekkor gyorsan fel kell állni, s elkerülni, hogy megbecstelenítsenek.

– Az igazi Tízparancsolatot sem lehet mindig betartani, s te a most felvázolt újságírói nyolcparancsolatoddal mi a helyzet, hogy sikerült eddig átültetned azt a gyakorlatba?

– Ó, van még 93 parancsolatom. Készül Az újságíró 101 parancsolata című ópuszom. Bevallom, nehezen kimunkált szabályaim néhányszor hatástalannak bizonyultak. Egyszer, még kezdőbb koromban, Vitray Tamással, a kitűnő tévériporterrel készítettem interjút egy 3000 ezer példányban megjelenő üzemi lapba. Becsülettel készültem, de ő rettenetesen megkínzott. Sokáig fagyos tekintettel és tőmondatos nemekkel verte vissza kérdéseimet: ez rossz kérdés, miért nem készült, hogyan lehet ilyen ostobaságokat kérdezni? Végre hagyott kérdezni, válaszolt is, és elkészíthettem a cikket, amelyet két ujja közé csippentve meglobogtatott, és egy kis elismerésmorzsa csak jutott szegény fejemnek, azt mondta nagyképűen: „no hát... ebben a métyiében – franciául, mi több, sznobos franciasággal ejtette a „mesterség” szót – ez nem is olyan rossz teljesítmény....” Szakmailag továbbra is becsülöm Vitrayt, de többet nem készítettem vele interjút. Viszont ennek ellenére elismerem szakmai erényeit.

   Ennek az emléknek kapcsán, hadd áruljam el mindjárt a kilencedik szabályt is: az újságírónak soha sem szabad megsértődnie, hiszen az a feladata, hogy olvasói számára megszerezze a számukra fontos, érdekes információkat. Ennek ellenére bevallom, van egy feketelistám, de hogy kik vannak rajta, nem árulom el, akikről soha egy sort sem írok le. Erre lehet mondani: no és? De ha minden újságíró a maga modortalan riportalanyait negligálná, akkor a köznagyképűek, a nyilvánvalóan csalók nem lennének olyan nagy hatással a közvéleményre, mint mostanság. Egyébként, bármi történik, leghelyesebb világossá tenni, persze nem nagyképűen, hogy te, az újságíró, autonóm, emberi méltósággal bíró személyiség vagy, akkor előbb-utóbb a legdiktatórikusabb partner is önkéntelenül igyekszik majd demokrata voltát mutatni. Ez a tizedik parancsolatom. Légy öntudatos, de nem nagyképű.

   – Ha már annyira nem szereted a közhelyszerű kérdéseket, egy eredeti kérdéssel rukkolok elő. A nyolcezer kötetes kis kézi könyvtáradon és készülő Napoleon-könyved második kötetének kéziratán, a majmok, a papagájok „ meginterjúholását” szolgáló riportermagnódon és a Csepel újság lakáshirdetés- rovatán kívül, valamint a Pusoma vendéglő tatárbifsztekén ésaz  Egri Bikavéren túl mit vitetnél magad után arra a bizonyos újságírók által imádott lakatlan szigetre?

   – Köszönöm eredeti kérdésedet. Nos, én arra a bizonyos szigetre egyszerűen csak Csepel szigetét vinném, s akkor biztos, hogy sem én, sem a két fiam nem szenvednének hiányt semmiben. Mert természetesen ők is velem jönnének, ha akarnának. És természetesen vinném Márait, Senecát, Marcus Aureliust, Montaigne-t, akik idegenkedve elhúzódnának tőlem: mit akar ez a félművelt fajankó tőlünk?

   – A fenti leltárból, azt hiszem, a riportermagnó érdemel külön magyarázatot. Ennek használata a szakmában korántsem általános, tőled mégis elválaszthatatlan. Miért?

– Azért lettem újságíró, mert rossz a memóriám, másként politikusnak állok, vagy egyéb hasznos népboldogító foglalkozást választok, például bankár leszek. A magnó segít elkerülni az elírásokat, a pontatlanságokat, a félreértéseket. Másrészt, amikor a szalagról visszahallgatom a felvett anyagot, újra átélem a beszélgetések hangulatát, szinte újra ott vagyok a helyszínen, érzékelem, milyen bornírtságokat kérdeztem, amiket korrigálni tudok, a megjelent cikkben már egy jól kérdező, bölcs újságírót láthat viszont az olvasó, hála a főszerkesztőnek és az olvasószerkesztőnek, és ami a legfontosabb, élményszerűbben tudok írni. Végül, de nem utolsósorban, ha esetleg beperelnek, akkor meg tudom védeni a magam igazát. Mert persze az emberek néha szeretnék letagadni, amit mondtak, esetleg azt magyarázzák, nem úgy mondták, nem azt értették. Kétségtelen hátránynak tartja néhány kollégám a magnó használatát a sok munka miatt, én inkább előnynek, mert az én jutalmam nem a honorárium, hanem a jó ízű beszélgetés. De ezt ne áruld el a főszerkesztőnek, mert csökkenti a honoráriumomat. Ha magnóval csinálok interjút, valóban hosszabbra nyúlik a beszélgetés, időnként parttalanná, ami nehézzé teszi a szöveg leírását, de megéri, mert az ilyen „anyagfelvétel közben” barátokat is szerezhetek.

– Nos, ha még emlékszel rá, a neved betűiből formált Villon-utánzatban nagyvonalúan megelőlegeztem neked a mennyországot. Ha bejelentkezéskor ott egy ötmondatos önéletrajzot kérnének tőled, mi áll majd ebben a curriculum vitaeben?

– Megint egy eredeti kérdés. Lássuk csak... Ötvenkilenc éve állandóan úton vagyok, bár időnként otthonra lelek. Mindig meg tudtam szerezni, amit akartam, de többnyire nem tudtam vagy nem akartam megtartani. Így volt ez a munkahelyekkel, a pénzzel és a nőkkel is. Ám életemben a legfontosabb mindig az volt, hogy többet olvassak, mint írjak. Abban reménykedve, hogy a 10 könyvem közül, melyeket remény szerint magam után hagyok, legalább az egyik valódi és nem tömegsikert arat majd. Olvasás nélkül bunkó az újságíró. Persze médiasztár lehetsz, de annak nincs értelme. Minden hibám, viszonylagos szegénységem ellenére meg vagyok elégedve önmagammal, viszont minden erényem ellenére nagyon elégedetlen vagyok önmagammal. Olyannyira, hogy senkivel sem cserélnék sorsot, legfeljebb lakást, mert mostanra már tudom, én vagyok a legjobb barátom és a legádázabb ellenségem is. Gyakran gondolok Karinthyra, aki azt írta: álmomban két macska voltam és játszottam egymással.

– Koránt sem vagyok biztos benne, hogy ennek alapján beengednek majd a mennyeknek országába, de addig is, nékünk, földieknek, kérlek, fejtsed ki egy kicsit bővebben: mire vagy a legbüszkébb, s mit bántál meg eddigi életed során?

– Fantasztikus, mennyire eredeti kérdéseid vannak: melyik újságnak dolgozol? Edith Piaf Nem bánok semmit című dala a kedvencem, de nem igaz, hogy mindent ismét úgy csinálnék, mint régen, ha újra kezdhetném. Volt nekem egy Laci nevű édesbátyám, aki 1972-ben meggondolatlanul átrohant egy lengyel kormányküldöttség robogó gépkocsioszlopa között. Jelképes, hogy a Felszabadulás téren. A rendőrök rövid üldözés után elfogták, véresre verték, bordáját törték, haját kitépték, majdnem kinyomták a szemét. S az én egyébként is lelki beteg, skizofrén testvérem az elmegyógyintézetből kijőve, ezután egy évre rá már nem mert kimenni az utcára, az életbe. 1973. október 9-én leugrott egy bérház ötödik emeletéről, és halálra zúzta magát... Nos, legnagyobb kudarcom, hogy nem hallottam meg Laci bátyám hívását, segítségkérését, nem éreztem meg, hogy szüksége lenne rám, s így nem is tudtam segítséget nyújtani. Ebből én, nem tudom, jól tettem-e, azt tanultam meg, hogy ki kell egyezni a mindenkori hatalommal. Nem megalkudni, hanem, ahogyan Deák tette, megegyezni. Én is, mint sokan mások, kiegyeztem a Kádár-rendszerrel, amelynek része voltam. Azt szoktam mondani, minden harminc év feletti Kádár köpönyegéből bújt ki, csak van, aki letagadja. Büszke vagyok fiaimra, akik nagy-nagy türelemmel szemlélik apjuk vándorlásait, és mindig segítenek a költözködésben. Mindketten az első házasságomból születtek, kitűnő ember az édesanyjuk, mindkettőnek középfokú angol és francia nyelvvizsgája van. Nagyobbik fiam, Bálint, a jólétet választotta, audiovizuális menedzser, Dávid a szegénységet, történelem szakos tanár, tanít. Mindketten megelőztek, ennyi idős koromban még alig jutottam túl a segédmunkáskodáson. Aztán szeretem első könyvemet: Az elsikkasztott boldogságot. Ez dupla büszkeségre ad okot. Erkölcsi szempontból a magam elé állított szakmai-írói mérce alapján sikeresnek tekinthető. Anyagi szempontból viszont a magánkiadásban megjelenő mű teljes és tökéletes csődnek bizonyult. Arra is büszke vagyok vele kapcsolatban, hogy rengeteg munka, lemondás, fejtörés árán mára sikerült kiegyenlítenem minden ide vonatkozó számlát, minden követelést, s így ha gazdagabban nem is, de egy kicsit elégedettebben és mindenképpen bölcsebben kerülhettem ki ebből a vállalkozásból. Ez a meggyarapodott bölcsesség és élettapasztalat pedig arra indít, hogy leszögezzem: mindenek előtt és mindenek felett arra vagyok a legeslegbüszkébb, hogy még élek, és önállóan fenn tudom tartani magam. Ezen kicsit elcsodálkozom, mint Márai, amikor már befutott íróként leltárt csinált. Írásból, olvasásból és beszélgetésből élek és megélek, ami, valljuk be, tényleg kivételes szerencse, valódi isteni kegyelem, ha van isten.

– Én csak egyszerű hétköznapi kegyelmet kérek az újabb sablonos kérdésért. A nők mit jelentettek számodra a múltban és a jelenben, a magánéletben és az alkotó munkában?

– Nem is olyan rossz kérdés. Domine. Mindent a nőknek köszönhetek, ahogy Abody Béla mondta: azt is, hogy megszülettem. Nos elsősorban édesanyámról kell szólnom, aki túlzás nélkül meghatározó egyénisége életemnek. Nem véletlen megfogalmazás: igazi, erős egyéniség, különleges művészi tehetséggel megáldott ember ő, nem mindennapi pályát futott be, s csak a sorsnak tudható, no meg persze saját öntörvényű, nehéz természetének, hogy irodalomtörténészként nem lett ismertebb neve. Illyés monográfáját az író maga cenzúrázta, amit anyám megírt egy nyugati folyóiratban, mire Illyés nyomására házkutatást tartottak nála, meghurcolták. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején Kolozsvárott végzett a Konzervatóriumban, később énektanár lett Marosvásárhelyen. Budapestre kerülve elvégezte a magyar, francia, ének és román szakot, majd hosszú ideig a Rádió irodalmi szerkesztőjeként tevékenykedett. 1968-ban a rendészek vezették ki a Rádió épületéből, mert megszállásnak nevezte a „testvéri csehszlovák nép megsegítését”. 1969-ben rehabilitálták, ám ez a megbocsátás korántsem volt kölcsönös: anyám Laci bátyám 1973-as öngyilkosságát is a rendszer számlájára írta, végül 1983-ban belügyminiszteri engedéllyel emigrált Svájcba, majd Franciaországba, jelenleg is ott él, a francia állam támogatását élvezve. Bennem apám szelíd, kiegyezésre törekvő természete néha összecsap anyám összeférhetetlenségével. Anyámnak köszönhetem a legtöbbet: az olvasás, a zene, a  művészet szeretetét. Kettőnk kapcsolata ugyanakkor ennél jóval bonyolultabb, kuszább, a szeretve-gyűlölködés, a gyűlölve szeretés áldása-átka jellemzi kezdetektől fogva. Valószínűleg a sors is igyekezett különleges „forgatókönyvet” szerkeszteni ehhez a nem mindennapi kapcsolathoz. Nagyban befolyásolhattam anyám sorsát nemcsak a születésemkor a köldökzsinórról való hosszú leválasztás miatt, hanem mert néhány hónap múlva miattam kellett visszafordulniuk az osztrák határról, mert nekem tejre volt szükségem. Így befolyásoltam az egész család életét. Lehet, hogy ezt soha nem bocsátotta meg anyám? Ha akkor van teje, ma német állampolgár vagyok. Ennyi előzmény után érthető tán, hogy mindig neki akartam bizonyítani, tőle szerettem volna megkapni az elismerést: látod, Anyu, milyen ügyes voltam?! Ezért is kezdtem írni. Eddig nem sikerült elismerését kivívnom. Amikor kezébe adtam történészdiplomámat, ő bele sem nézett, ledobta, és kijelentette: „Hát, Bandi, ilyen diplomát ma minden hülye tud szerezni...” Mikor megjelent első könyvem, azt hallottam vissza: „Hát mégiscsak tehetségtelen ez a Bandi!” Anyám most 85 éves, s csak abban reménykedem, hogy egyszer tán mégis gratulálni fog: „Igen! Bandikám! Író lettél végre! Büszke vagyok rád!”

– Házasságaid?

– Kétszer nősültem. Mindegyik szerelmi házasság volt, bár az első 23 évig tartott, a másodi csupán háromig, és anyagilag tönkretett. Viszont most végre független vagyok, legalább magánéletemben. De nemcsak az időtartam mutat meglehetős különbségeket, hanem a társkapcsolat szereposztása is. Első feleségem ugyanis, aki nagyszerű ember, sokkal jobban szeretett, mint én őt. A második feleségemmel pedig pont fordított volt a helyzet. Tény, hogy ő egy más, haszonelvű világban él. Ha meglátott valakit, fejében máris megindult egy különös számítógép, amely tévedhetetlen pontossággal kiszámította, hány forintot, dollárt, eurót, milyen előnyt jelent az illetővel való barátkozás. Amiből egyrészt az látható, hogy bizony, tényleg vannak ilyen érdeknők, másrészt pedig az is, hogy kapcsolatunk kezdetén pénzben mért értékem volt, mert volt egy gellért-hegyi lakásom... Semmilyen szerelem nem tart örökké, pláne, ha pénzfüggő, ha pedig már a megmaradt szeretet sem elég erős, akkor nincs tovább értelme a házasságnak, mint ahogy Szent Pál apostol mondja korinthuszi levelében: „Ha angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő czimbalom. És ha... minden titkot és minden tudományt ismerek is... úgyannyira, hogy  hegyeket mozdíthatok ki a helyökről, szeretet pedig nincs én bennem, semmi vagyok.” Most ilyen értelemben semmi vagyok. Egyedül élek, de nem magányosan, a könyvtáramban legalább száz fénykép, kis életmű-galériám idézi a múltat, melyet nem vagyok hajlandó elcsúfítani, csak mert nem hepienddel végződött. „Nem bánok semmit” – énekli Edith Piaf, „Nézzünk bizakodva a jövőbe”, írta Örkény István.  Most, hogy ötvenkilenc éves koromra egyedül maradtam, és elfogyott belőlem a szeretet-szerelem, sokkal nagyobb az alkotókedvem, mint fiatalabb koromban. Az elmúlt négy évben sokkal többet, és reményeim szerint sokkal jobbakat írtam, mint az előző tíz évben. Ennek alapján hinnem kell, hogy a szerelmi energia valamiképpen áttranszformálható alkotó energiává. Noha tudom, hogy szerencsésebb lenne, ha a kettő egymásból táplálkoznék. Ez a csoda csak egyszer adatott meg életemben, amikor kedvesem, Raschowstki Kati élt. Ő volt számomra a legteljesebb lelki és testi örömök forrása, ő tanított meg szeretni és írni. Szerelemmel és szeretettel teli lény volt, és nálam, gyaníthatóan, tehetségesebb alkotó, költő, aki oly szívszorító önzetlenséggel osztotta meg velem kincseit, mintha csak tudta volna, hogy nem szabad, nem kell takarékoskodnia, mert élete rövid... Mert Kati, aki maga volt az élet, alig 49 évesen elment, maghalt rákban. Hiánya, ahogy József Attila írja: „átjár, mint huzata a házon”... Sose tudom pótolni, minden nőben őt keresem, és természetesen nem találom. Annyit tehetek kettőnkért, hogy írok majd egy Nobel-, Goncourt-, Kossuth-, Széchenyi- és Herder-díjas szerelmes regényt...

– Úgy legyen... Most azonban ejtsünk szót a Csepeli csevegésekről. Áruld el, hogy te magad, aki előszeretettel nevezed Csepelt egy különleges belvilágú akváriumnak, miben látod e kis akvarisztikai szakkönyv legfőbb erényeit és hibáit? És mi lesz a véleménye a halaknak?

– Ez az interjúfűzér spontán módon íródott, s nem valamiféle számításból, érdekből, nem megrendelésre születetett. A főbűnös ebben természetesen Jusztusz Gábor, a Csepel újság főszerkesztője, aki igaz ugyan, hogy nekem hosszabb cikkek írását engedi, de rejtélyes okokból az egész újságot teleírni már nem. Egy-egy célzott beszélgetést követően igen sok értékes, közérdeklődésre számot tartó, nyilvánosságért kiáltó szöveg maradt a magnómban, s így szinte magától értetődő módon felkínálva számomra egy könyv összeállításának gondolatát. Hiszen az íróember, legyen bármilyen vagabund, bármilyen tehetségű, sehogy sem akarja veszni hagyni nehezen összehordott szellemi kincseit. Jómagam ezért a kármentésért is örültem életem második könyvének. Akik bekerültek a kötetbe a 85 ezer megírásra méltó csepeli közül, fájdalom, mindössze kétszázan, azok, remélem, szintén elégedettek lesznek az olvasottakkal. Annál is inkább, hiszen riportalanyaim természetesen valamennyien látták már a róluk szóló kéziratot, s beleegyezésüket adták a megjelenéshez. Előfordulhat, hogy megismétlődik majd a szamár, a gyerek és az apa közismert története, s egy „jóakaró” sugallatára a beszélgetőpartnerem megváltoztatja majd előzetes véleményét. De reményem szerint megváltozhatnak sok évtizedes előítéletek is, és sokan őszintén rácsodálkoznak: „Jé! Ezt eddig nem is tudtam X.-ről, Y.-ról?!” Ezután pedig tán jobban meg fogják érteni a megszólaltatott csepelieket, a többieket, és talán önmagukat is.

Annak a maradék 84 ezer 800 embernek a véleménye meg fog oszlani, akik nincsenek benne a könyvben. Egész biztosan hallok majd olyan megjegyzéseket, hogy „ez aztán jól megtisztelte az önkormányzat hátsó fertályát”, vagy: „Miért X. Y.-ról, és miért nem Y. Z.-ről írt ez az idióta U. A.? S egyáltalán, miért állította be jobbnak beszélgetőpartnereit, mint amilyenek a valóságban? Valószínűleg az fog fájni legjobban, amikor azt mondják: „Hát ilyen könyvet mindenki tudna írni...! Meg különben is: ezek csak beszélgetések, nem önálló újságírói, írói munka?” Mit válaszolhatok erre? Azt, hogy a megszólaltatott személyek nemcsak a jövőnek üzennek, hanem a jelen embereinek is. Akik bekerültek a könyvbe, bármilyen pártállásúak azért becsülendők, mert valamennyien megcsinálták magukat, nem hagyták a sorstól sodortatni, szorgalmasak, igyekvők, és ami számomra nagyon fontos: legtöbbjük nemcsak becsüli a műveltséget, hanem a könyvek segítségével erősíti magát. Azt írtam a XXI. század, XXI. kerület, 21 beszélgetés című fejezet elé: „Beszélgetni jó, mert türelemre és megértésre tanít.” Ezzel a könyvvel arra szeretném inspirálni a csepelieket, hogy sokat beszélgessenek, hallgassák meg a másikat, s hamar rá fognak jönni, ahány ember a földön, annyi közepe van a világnak. S így lesz aztán a sok kis központból az egész. Így lesz éltető, s így élhető a világ.

– Végül egy tapintatos kérdés. Érdemes volt élni?

– Igen, érdemes. De erre a kérdésre Márai Sándor, belső életem „vezére” szebben válaszol: „Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez mily csodálatosan rendjén való és egyszerű. Történhetett volna más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

Csepeli hebegések

„Mikor ha polgár felébred

 Azonnal vége a sötétnek...” (Ál-Márai Sándor)

„Josephine, kuss...!” (Ál-Napoleon)

Sokáig küzdöttem az érzés ellen, birkóztam, szkandereztem, thai-boxoltam magammal, de hiába. Ma reggel aztán végképp arra ébredtem, hogy szeretem Csepelt. Pedig végső megoldásként még a tiszteletbeli postamesteri egyenruhámat is felvettem tegnap, hogy az itteni kóbor kutyák belém marjanak, ehelyett azonban megnyalták a lábamat és farkcsóválva elkísértek hazáig. Itt tanyáznak azóta is a lépcsőházban, egyikük-másikuk meg is kölykezett talán. Szeretem a hangjukat, de legalábbis kezdem megszokni lassan, csak ki ne fogyjon a füldugó...

Persze, ha tudnák, hogy mindezt már meg is írtam a Gyepmesterek Lapjába, lehet, hogy mégis megmarnának. Ám én ezt a Csepelt még akkor is, dafke nagyon szeretném. Kedves itt nekem minden, s ahogy most lakásom ablakából széttekintek így félálmosan, magam is elcsudálkozom rajta, hogy milyen bőséges az én csepeli kedvenceim leltára. Szeretem a fákat és a bokrokat, a fűről nem is beszélve, szeretem a nőket, az önkormányzati képviselőkről nem is beszélve, s lám még azt a borzas, borostás, ősz hajú, láthatóan farkaséhes csavargót is szeretem, aki pedig egész közelről hunyorogva fixíroz engem egy idő óta. Illetve... ejnye, no... hiszen most veszem észre, hogy ez én vagyok a fali tükörben, merthogy nézelődés közben teljesen körbeforogtam ám a nagy igyekezettől.

Csinálok hát mindjárt neki-magamnak gyorsan egy rántottát, pettyes fürjtojásból, enyhén piritott, húsos abált szalonnával, zsenge, apróra vágott, tárkonnyal ízesített házi csalamádéval, merthogy, ha nem mondtam volna még, én azt is nagyon szeretem itt ezen a kis Csepelen.

Ajánlás

Herceg, s ti többi víg legény

E kis versen kacagni nem kell:

A nevemmel jegyeztem én,

a többi sort meg életemmel.

                                                                                                                                      Donnert Károly

Pótéletrajz

   Szándékosan nem változtattam ezen a tíz éve készült interjún, mert lényegen és lényegemen nem változtat. Annyit mégis hozzá kell tennem, amit talán, mert az „csak egy csevegő interjú” volt, hogy életemben ez a többedik életrajz, és a legtöbb funkcionális volt, vagyis arra szolgált, hogy valami állást megszerezzek. Ez most nem állásszerző interjú. Most, habár már 2003 óta nyugdíjas vagyok, szükségesnek tartok egy szűkszavú, külsőségeket és belsőségeket is tartalmazó, rövid, szabálytalan életrajzot közölni.

   1944. május 12-én a királyi Magyarországon születtem Marosvásárhelyen, amelynek lakossága akkor 44.000 volt, 90 százalékuk magyar. Ma 150.000-en élnek ott és több mint fele román. 1944. szeptemberében elmenekültünk a felszabadító román és szovjet hadsereg elől. A szerencse úgy hozta, hogy Magyarországon maradtunk. Először Veszprémben, apai nagyanyámnál húzódtunk meg, majd egy sikertelen emigrálási kísérlet után, vissza Veszprémbe, aztán a felszabadulás-megszállás után Budapestre menekültünk, és itt éltem le életemet. Itt jártam iskolába, itt voltam rossz tanuló. Rossz családi életünk miatt, az általános és középiskolai tanulmányaim 12 évét, 13 iskolában töltöttem. A híres Madách Gimnáziumban kezdtem a középiskolai tanulmányaimat, majd onnan eltanácsoltak, hiányzásaim és rossz jegyeim miatt, aztán két feledhetetlen évet töltöttem a békési Szegedi Kis István Gimnáziumban. 1963-ban a Fáy András Gimnáziumban érettségiztem protekcióval, és mert rossz tanuló voltam, tovább nem tanulhattam. Még ugyanebben az évben sikertelenül felvételiztem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára.  1963 és 1977 között könyvtáros, segédmunkás, katona, könyveladó, könyves propagandista voltam. Közben, 1968 és 71 között középfokú könyvtárosi diplomát szereztem. 1970-ben megnősültem. Házasságomból két fiú született, Bálint 1974-ben és Dávid 1976-ban. Közben 1970-től el kezdtem cikkeket írni különböző lapokba: Magyar Ifjúságba, Forrásba, Új Írásba, a Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat Könyvjelző című lapjába, ahol propagandista voltam.  Sokat köszönhetek Köves József főnökömnek, aki barátom is volt és aki félanalfabétizmusomból kirángatott. 1974-ben és 1979-ben kirúgtak politikai alkalmatlanság címén az újságíró iskola felvételijéről. Igazuk volt, de azért fellebbeztem, pótfelvételin felvettek. Az újságíró iskolát 1981-ben végeztem el. Közben, 1974-ben felvettek a Budapesti Eötvös Lóránd Tudomány Egyetem népművelés- történelem szakára, amelyet levelezőn elvégeztem 1981-ben. Közben, - mindig közbe jött valami – 1977-ben főállású újságíró lettem, öt évig üzemi lapokba írtam. A diplomám megszerzése után a Maglódi úti Kertészeti Szakközépiskolában tanítottam történelmet, majd a gyerekek tanulás elleni ellenállása miatt, 1983-ban a Vasas című szakszervezeti újsághoz menekültem. 1986-ban megszereztem harmadik felsőfokú diplomámat magyar nyelv és irodalomból. Még ugyanebben az évben a Népszava – 180 ezer példányú – szakaszervezeti lap munkatársa lettem. Itt a belpolitikai szerkesztő azt akarta, hogy inasa legyek, nem vállaltam. Átmentem a Reformba, amely életem nagy élménye volt. 1989 és 1992 között, a nagy magyar sajtószabadosság korában a Reform című magazin 400 ezer példányban megjelenő bulvárlapjánál dolgozhattam. Innen is jogos sértődésem miatt távoztam. Majd két és fél napig szerkesztettem a Posta Magazin című lapot, de a főszerkesztő becsapott, és így hat hónapi munkanélküliség után, elhelyezkedtem a Kurír című félbulvár napilapnál, ahol a főszerkesztő helyettes azt találta mondani, hogy mi olyanok vagyunk, mint a gépmunkások, előre meghatározott méretek szeriont kell gyártani cikkeiket. Tiltakoztam, ettől kezdve nem jelentek meg az ő ügyeleti idejében cikkeim. Innen, már nem a régi, elgyávult kormánypárti Magyar Nemzethez kerültem, a bűnügyi rovatot szerkesztettem. Kormánypárti gyávaságukat kilenc hónapig bírtam. 1993-ban elváltam. Még ebben az évben Fábián L. Gyula barátom, a Zsaru bűnügyi magazin tehetséges főszerkesztő-helyettese a lapjához hívott főmunkatársnak. Itt dolgoztam kirúgatásomig, 1998-ig. Közben Gergényi főkapitány, aki akkor még a Bécs-Kiskun Megyei rendőrfőkapitányság vezetője volt,  kétszer is jutalomban részesített jó munkámért. ’98-banbeszédet mondtam, mint a Független Rendőr Szakszervezet szóvivője az éppen akkor először hatalomra kerülő Orbán-kormány és Pintér belügyminiszter eljárása ellen, mert már akkor mindenkit kirúgtak, aki másként mert gondolkodni. Feltételezhető, hogy Pintér úr utasítására rúgták ki a főszerkesztőt és helyettesét, akik egy 30 ezer példányban megjelenő belső rendőrségi lapból, Európa legnagyobb példányszámú, népszerű bűnügyi magazinját hozták létre. De a teljesítmény már akkor sem számított, csak a lojalitás. Meg merték bírálni Pintér urat, a politikusok és a maffia kapcsolatairól cikkeztek. Megvédtem őket. A selejt bosszút állt. Beszédem után azonnali átszervezéssel kirúgtak, - az átszervezés a rendszerváltás után a kirúgás szinonimája lett. A munkaügyi pert megnyertem, visszahelyeztek, de az új kormánypárti lojális főszerkesztő olyan helyzetet teremtett, hogy kénytelen voltam ajtót becsapva távozni. De újabb leckét kaptam a demokráciából. Közben kineveztek a Független Rendőr Szakszervezet FRÁSZ című érdekvédelmi lapja főszerkesztőjének, ahol egy bátor szakszervezeti főtitkárral, Fábián Ágotával két évet dolgozhattam együtt, életre szóló élmény volt. Kár, hogy fiatalon halt meg ez a bátor érdekvédő. Orvosai elkezelték. Férje hosszú évekig pereskedett velük.

   A Zsaru magazinnál könnyen lehettem bátor, mert akkor már 1996 óta szerkesztettem a 10 ezer példányban megjelenő Postás Szakszervezet Postás Dolgozó című érdekvédelmi lapját, amelyet egy alkoholista szerkesztőtől vettem át.  1997-ben MSZOSZ-díjat kapott szerkesztőségünk, 2004-ben egyéni MSZOSZ-díjban részesítettek. Közben, 2001-ben megjelent első könyvem az Elsikkasztott boldogság, egy százszoros bűnözőről. 2002-ben népművelő lettem a Csepeli Helytörténeti Gyűjtemény és Galériában. Onnan mentem nyugdíjba 2003-ban. Még ugyanebben az évben megjelent Csepeli csevegések című cikkgyűjteményem, majd az első magyarországi Napoleon aforizmagyűjteményem, a Napoleon, a hősszerelmes és a Napoleon, a karrierista. Közben, 2001 és 2008 között, újabb kirugatásomig dolgoztam a Csepel újságnál, ezúttal a szocialisták viselkedtek antidemokratikus módon, de azért kijárnak tüntetni a sajtószabadság mellett. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy támogatták könyveim, köztük a 16 Csepeli csevegések életrajzi beszélgető-füzet megjelenését. Ez egyedülálló kezdeményezés máig a helytörténeti irodalomban. Közben, 2006-ban a Nekünk így is jó című cikkgyűjteményem jelent meg, 2005 végén nyugdíjba ment, a kitűnő érdekvédő, Mundruczó Kornél, a Postás Szakszervezet elnöke, aki mindegyik párthoz közel álló vezérigazgató ellen megvédett. Ezután, védtelenül maradtam és ezúttal, hogy a pártok demokratikus egyensúlyát bizonyítsák, egy a szocialistákhoz közeli vezérigazgató, aki bizonyára demokratának tartja most is magát, helyezett cenzort fölém a Postás Dolgozónál. Így kénytelen voltam felmondani. De közben már szerződéssel dolgoztam a szocialista önkormányzat irányításában lévő Csepel újságban, természetesen újabb kirugatásomig, amelynek oka megint csak egy beszéd. 2008 óta nyugdíjban vagyok. Úgy tűnik életrajzomat kirugatásaim története címmel is megírhatnám, amely történet a magyar democsokrácia historiája is, de be kell vallanom, én szegtem meg a szokásrendszert, vagyis azt hittem, hogy demokrácia volt, van. A felszabaduló időt az olvasás mellett azzal töltöttem, hogy eljárogatok a Csepeli Munkásotthon tamási Lajos Olvasó Munkás Klubjába, és a Szigethalmi irodalombarátok körébe. Naplót írok, és néhány könyvet, amelyeket pénz hiányában nem tudok kiadni: A csepeli kettős gyilkosságról, A kiváló rajztanárról, a néprajzos csepeli Csete Balázsról, és legutóbb Anyám regényét.

   Most már megnyugodtam, nem mozdíthat el senki állásomból, se szocik, se fid eszesek. Csak a halál, amely demokratikus, rúghat ki nyugdíjas létemből. Addig is írok, olvasok, gondolkodom, jól érzem magam. Magam vagyok önmagam főnöke.

Kelt Budapest-Pesterzsébeten, 2013. július 2-án                        Udvarhelyi András, segédfogalmazó                     

Hegedűs Géza: Szóvarázs - Műsortervezet a Szigethalmivárosi Hegedűs Géza Könyvtárban

 Hegedűs Géza: Szóvarázs

Műsortervezet  a Szigethalmivárosi Hegedűs Géza Könyvtárban

2013. május 14. 14.00.

 

Könyvtárvezető köszöntő.

Balázs Sándor köszöntő

Semes-Bogya Eszter – Van egy város Csepel szigetén

U.A. bevezető

Fortuna kegyeltje, Hegedűs Géza

Gondolatok a névadóról a Szigethalmi Hegedűs Géza Városi Könyvtárban

  Most elmesélem a magyar történelem legszerencsétlenebb századában élt szerencsés mesélő író, költő, népművelő sorsát, aki 1912 és 1999 között élt köztünk. Nem tudok és nem is akarokelfogulatlanul írni, beszélni róla, mert volt alkalmam olvasni néhány művét, és beszélgetni vele többször is, és kedvessége, udvariassága, szellemessége, enciklopédikus tudása mindig tiszteletre,csodálkozásra és szeretetre és utánzásra késztetett. Soha nem felejtem el, ott ült dolgozószobájában a híres faragott, reneszánsz foteljében,legtöbbször szürke öltönyben, szemben egy külön állványon megjelent könyveivel, amikre nagyon büszke volt, sűrű füstöt, kellemes illatú füstöt eregetve pipázott, és kedvesen raccsolva mesélt.Valóban igaza volt, pipafüstben érnek az eszmék. Nagy örömmel adomázott. Nemcsak engem, de főleg önmagát is szórakoztatta, élvezte, hogy átadhatja tudását. Volt benne valami kisfiús örökös dicsekvés, szereplés vágy, de ezt megbocsátottuk, mert hiteles volt. Mert ő valóban lebilincselően, érdekfeszítően, izgalmasan mesélt,mint a nagy mesélők: Petőfi, Arany, Jókai. Nem véletlen, hogy őkvoltak a kedvencei. Szinte mindenről, ami irodalommal, történelemmel kapcsolatos tudott mesélni. Csak mondani kellett a témát és ő már, mint egy jó diák fújta, csak fújta, ha kellett hosszú órákon át. Pontosabban csevegett, mesélt.

  Szeretett és tudott adomázni, mert imádta a meséket és tudta, hogy mindenki szereti a mesét, mert ott legalább mindig győz igazság, és a gonosz megbűnhődik, míg sokszor fordított értékrendű világunkban a jó megbűnhődik, és a gonosz elnyeri jutalmát. Mintha képes mesekönyvnek tartotta volna az irodalmat, a történelmet, mint egyrácsodálkozó gyermek, akinek akárhányszor olvassák fel a sárkányos mesét, azt követeli: még, még, apu mondd el még egyszer, azt, amikor János legyőzi a sárkányt. Ilyen értelemben örök gyerek volt, aki tudta, hogy a bennünk lévő örök gyereknek mesélni kell, hogy untatni bűn.  

  A tanár úr végig mesélte az életét. És talán ezért a szeretetre méltóságáért zúgott bele a szeszélyes Fortuna, mint OdüsszeuszbaKalipszó. Ezt a hasonlatot azért mondtam, mert maga Géza bácsi elárulta titkát, „egy lágerben belém szeretett egy horvát szakácsnő, és amikor veszély volt, hogy megmentsen magának, bemenekített egy kamrába, ahol kedvére kellett tennem. No, ekkor értettem meg Odüsszeuszt, akit Kalipszó elcsábított, habár a szakácsné nem volt olyan szép, de én fiatal voltam…”

  És persze furcsa mód, az ostoba politikusok is elnéztékapolitikusságát, művészvoltát különállását, ütődöttségnek,hülyeségnek tartva.  A szerencse istenasszonya soha nem hagyta magára, nem hagyta cserben Hegedű Gézát, végig elkísérte életében és fogta a kezét. Géza bácsi ugyan szerencsés ember volt, szerencsés magyar és szerencsés író, és tanár, de ezért a szerencséért meg is dolgozott. Az ő esetére igaz, mindenki a maga szerencséjének kovácsa. A választások során, többnyire jól döntött. Élete folyamatos munkában telt.

  Szerencsés volt, hogy a gólya egy megértő, okos, olvasott, szeretni tudó, tehetős nagykereskedő apa és egy művelt, olvasott, szeretni tudó, tehetős nagykereskedő lányának házában tette le. És szerencsés volt, mert mindig volt mit a kakaóba aprítania. Szerény gazdagságban éltek. Az apa elve az volt, ne legyünk szegények, de túl gazdagok sem. Maradjunk az arany középúton, tisztes, szerény jómódban. Elégedjünk meg azzal a nem kevéssel, amit szorgos munkával megkeresünk, ne hajszoljuk a pénzt, hogy a pénz ne hajszoljon bennünket.  Mert a szegénység és a túlzott gazdagság egyaránt boldogtalanná tehet.Ebben az udvariasságot, olvasottságot, illemet, a műveltséget, mérsékletességet értéknek tekintő családban nőtt fel. Innen hozta tapintatosságát, toleranciáját, empátiáját, udvariasságát, derűséletszemléletét. Mondjuk ki, jól nevelt fiatalember volt. És úri ember maradt egész életében.

  Hegedűs Géza akkor még nem tudta, hogyan is sejthette, hogy Magyarországon eljön az idő, amikor szerencsétlenség zsidó származásúnak lenni. Akkor még érvényes volt a konzervatív-liberális élni és élni hagyni, szabad versenyes elve, akkor még a zsidókat, oláhokat, svábokat, szerbeket, tótokat  is a politikai magyar nemzet részének tekintették, többé-kevésbé, legalábbis a törvények szerintegyenjogúak voltak az őslakosokkal. Pláne, ha hasznot hoztak, ha az ország iparosodásában és kereskedelmében elvégezték azt a munkát,amihez a magyar nemesi osztály nem értett, megtanulni sem akart, és amit rangján alulinak tartott, könnyebb volt könnyelműen élni.

  Nos, a kis Hegedűs Géza Nagyváradra, - ahogy Ady nevezte, a „pöceparti Párizsba” - született, ahol többnyire a felvilágosodott polgárság hatása érvényesült, ahol Ady újságíróskodott, ahol négy napilap jelent meg a XX. század elején. Hegedűs Géza olyan környezetben nőtt fel, ahol nem kellett megtagadnia zsidó voltát. De nem is volt ez téma. Egyébként soha nem tagadta meg zsidóságát, de nem is dicsekedett vele, izraelita vallását ugyan formálisan betartotta,néha imádkozott, néha zsinagógába is járt. Ő lett volna az azasszimilált zsidó, akit ha nem közösítenek ki, talán még katolikus pap is lehetett volna.

  Hangsúlyozom, Hegedűs Géza magyar volt, mert magyar iskolákba járt, magyar volt az anyanyelve, magyar irodalmat és történelmet tanult, magyarul gondolkodott, magyar tanárok tanították, magyarul írt és álmodott, magyar barátai és barátnői voltak, magyar környezetben élt. Magyarrá nevelődött, mert a zsidó származású papa szenvedélyes olvasó volt, és könyvgyűjtő, mamája pedig minden estemagyar verseket szavalt neki, mondhatni az anyatejjel szívta magába a magyar irodalmat. És a mama meg a papa bevezette az irodalom köztársaságába, ahol egy idő után már a Géza gyerek is önállóan csavaroghatott. És amikor rájött az olvasás gyönyörűségére, szenvedélyes olvasó lett. Egy idő után pedig azért olvasott, hogy írhasson és azért írt, hogy olvashasson. Mint az alkoholista, aki azért iszik, mert bús és azért bús, mert iszik.

Most hallgassuk meg Kővári  Tibor előadásában Hegedűs Géza Márciusi daktilusok című versét.

Merjük-e vallani, merjük idézni

azt, amit akkor a nemzet akart?

Lelked a múltak gondja vezérli,

hogyha kiejted a „Talpra magyar”-t.

 

Régi dicsőség percei múltán

jöttek a gyászos, zordon idők –

s büszke remények  zászlai hullván

hódol a lélek a zsarnok előtt.

 

Válthat a zsarnok időről időre

öltözetet, címet, neveket…

Futni kívántunk tőle, előre –

s nem lehetett, sohasem lehetett.

 

Márciusunknak lelke vezérelt,

tudtuk a múltunk merre mutat,

s mindegyik óra veszélyeket érlelt,

ostobaságok is álltak utat.

 

Mennyi alázat, mennyi gyalázat!

mennyi hazugság súlya gyötört!

Hol van a hit, mely az üdvre vigyázhat?

Lelhet-e lelkünk büszke gyönyört?

 

Évtizedekre az évtized ébred,

jönnek az újabb márciusok.

Ébred-e végre reményre élet?

Lesz-e valóság végre a jog?

 

Hívjuk idézzük a múlt igéit,

hogy tegyük azt, mit a lélek akart. –

Félve-remélve idézgetem én itt

szent hagyományul a „Talpra magyar”-t.

U.A.   Szerencséje volt az első országvesztés szerencsétlensége közepette is, amikor hat éves korában sikerült elmenekülnie a hódító, rabló román hadsereg elől. Szerencséje volt, hogy a pesti rokonság befogadta, s a családja új életet kezdhetett. Szerencséje volt, hogy amikor kiesett az ablakon egy grazi hotelszoba egy emeletnyi magasságából, a sántaságon kívül nem szenvedett kárt. Szerencséje volt, hogy itt a fővárosban a Markó utcai jeles gimnáziumbantanulhatott többek között, latint, görögöt. És szerencséje volt, hogykitűnő tanárai voltak, köztük a pedagógus és irodalmár, VajthóLászló, az osztályfőnöke, akitől megtanulta egy egész életre, nemcsak a fontosabb irodalmi ismereteket, hanem azt a lobogó lelkesedést is,azt a módszert, amit át tudott plántálni ő is tanítványaiba. Mert Vajthóés Hegedűs tanár úr tudta, hogy a pedagógusnak nemcsak az a dolga, hogy megtanítsa nebulóinak az irodalmat, azt is tudta, annak a titkát is, hogyan kell megszerettetni stúdiumát. A szerencsés fiatalember és kamasztársai annyira lelkesek voltak, hogy fiatalos hévvel, VajthóLászló irányításával megmentettek az enyészettől régi magyar írókat, költőket és létrehozták az Irodalmi ritkaságok sorozatát, ami országos visszhangot keltett és hatására több gimnázium diákjai kezdtek kutakodni elfeledett íróink után. Szerencséje volt az érettségiző Hegedűsnek is, mert a dúsgazdag nagybátyjától ebből az alkalombólmegkapta ajándékba a 100 kötetes Jókai sorozatot, amit még azon anyáron elolvasott és még nyolcvan éven felül is idézgetett, mert,ahogy mondta, olyan szerencsés, amit egyszer elolvasott, vagy hallott, azt megjegyzi. Ez a kitűnő memória egyik oka sikerének.

  18 éves volt és minden adottsággal rendelkezett, hogy szerencsésen folytassa életét: soha nem kellett nélkülöznie, kitartó szorgalomjellemezte, a lobogó lelkesedés, a jól megalapozott tudás és talán a legfontosabb a szerencsés, barátságos, derűs természete. Az irodalmat, történelmet kedvelő, már verselgető, egyelőre csak kislányoknak szerelmi vallomásokat író lelkes fiatalember történész szeretett volna lenni, de a papa rábeszélésére a jogra jelentkezett. Szerencséje volt, felvették. Az ostoba, diszkriminatív törvény, a numerus claususrendelkezése szerint, még belefért a 5,5 %-ba. A Pázmány Pétert tudományegyetemen, ha már odakerült, nemcsak jogot, hanem filozófiát is tanult. Később ezért taníthatott filozófiát az egyetemen.Mesterei közül a tudós történész, a később kultuszminiszterkénteltévelyedett Hóman Bálint emelhető ki, akit később, amikor háborús bűnösként elítélték, Hegedűs Géza a váci fegyházban is meglátogatott.  Mert becsülte benne a tudóst. Mint ahogy az eltévelyedett Szabó Lőrincnek, a kitűnő költőnek is segített visszakerülni az irodalmi életbe. Becsülte a tudást, a tehetséget. Az volt az elve, mint Voltaire-nak, kedvenc felvilágosodásbeli francia írójának, hogy „Nem értek veled egyet, de mindent megteszek, hogy elmondhasd véleményedet.”Ennek az elvnek az érvényesítése túlpolitizált világunkban nem volt könnyű, bizony sok konfliktusa adódott belőle.

  Az egyetem elvégzése után négy joggyakornoki év következett, de a csak az irodalomnak élni akaró fiatalember, akinek már írásai jelentek meg irodalmi lapokban és 25 évesen első könyve is, végleges polgára, papja lett az irodalom köztársaságának és ettől kezdve csak aszépirodalomnak, az írásnak szeretett volna élni. Szeretett volna, mondom, de ekkor kénytelen volt megélni a magyar történelem legszégyenteljesebb, legostobább korát. Az ostoba, meggondolatlan háborúba lépést a nácik szövetségeseként, 200 ezer magyar katona és 50 ezer munkaszolgálatos értelmetlen feláldozását az orosz fronton.De még ebben az országos szerencsétlenségben, gyűlölség okozta vakságban, ostobaságban is egyéni szerencséje volt. Amikor 82 éves korában felkerestem Ditrói Mór utcai otthonában, a zsidó és magyarközös sorsot, tragédiát egy példabeszédnek is beillő morbid adomával világította meg:

  „Ha valaki zsidónak születik, az pech. Ha valaki kereszténynek születik, az szerencse. Ha a peches zsidó kimegy a frontra és élve jön vissza, akkor ennek a pechesnek szerencséje van. Ha a szerencsés keresztény katonatiszt kimegy a frontra és lelövik, akkor arra azt mondjuk, a szerencsésnek pechje volt.”

  Nos, a peches zsidónak tartott magyarnak szerencséje volt, ahogy szinte derűsen emlékezett a szörnyűségekre. Azt mondta, voltam internált, deportált, exportált. Azt mesélte, ő volt, akit áttörtek az oroszok Voronyezsnél, 2700 kilométert gyalogolt, menekült a gyakran 47 celsius fokos hidegben, fagyban, megúszta. Megúszta a tífuszt.Tizennyolc-ezredmagával menekült, mindössze 516-an értek haza élve. Amikor hazajött, de a haza internálta, ezt is megúszta. Aztán megjárt négy náci koncentrációs tábort. Megúszta.

U.A. És most hallgassuk meg, hogyan emlékszik verseiben a rettenetről Hegedűs Géza. Ember az embertelenségben. Hegedűs Géza 1941-45. az orosz fronton, a koncentrációs táborban, szabadulása.

Bal, jobb, egy kettő

Irány előre! Menet indulj!

majd azután parancsra nóta.

És mentünk. – Átizzadt az ingujj,

a  forró zubbony lesírt róla.  

És mentünk. – Ránkfagyott az ingünk.

Az időt rég nem mérte óra.

Nem féltünk és nem is reméltünk,

csak mentünk – évszázadok óta.//

  Az őrmester mondotta: bal! -

s belőlünk felszakadt a dal.

Az őrmester mondotta: jobb! –

s előttünk megrendült a dob.

Az őrmester mondotta: egy! –

s  mögöttünk elmaradt a hegy.

Az őrmester mondotta: kettő! –

s a völgy körülvett, mint a teknő.

Dal – dob – hegy – teknő…

Bal! Jobb! Egy! Kettő!//

  És újra jobb és újra bal,

a fül már egyebet se hall,

és újra egy és újra kettő,

a lélek minden vágya meddő,

a lélek mélyén néma kín dúl:

irány előre, menet indul,

s lábunk megy, csak egyre megy,

és újra teknő, újra hegy…

Dal – dob hegy – teknő…

Bal! Jobb! Egy! Kettő!//

  Elindultunk kétszázhuszan,

zubbonyunk ú volt, tiszta –

és tántorogva, rongyosan

úgy húszan jöttünk vissza.

Mi tudjuk, milyen a pokol

(ember már ezt ne lássa!),

s álmunkba visszazakatol

kísértő kopogása:

Dal – dob – hegy – teknő…

Bal! Jobb! Egy! Kettő!

                       (1960.)

Gyászpompa

Csüggedt az ég. Már őszi könny pereg

a napraforgók magjahullt virágán.

Némult a lélek, csak a fegyverek

idézik a jajszót. őszi-sárgán

halt már a búza, mint az emberek:

nincs új kenyér, csak drága élet végetért,

s az ég alatt ma milliók

halnak az életért.//

  És itt az ősz. Nem csillapult a jajszó,

egész világot gyászol már az ég.

Sok régi szépség! Jaj, hogy mind mulandó!

Mi életünk volt, multba tünt le rég.

A bűnökért bocsánatot adandó

mindent kíván a biztos öblű vég.

A holnap jó lesz. Kell az áldozat,

de édes ízű tegnapunk

már gyász és kárhozat.

halott a tegnap. régi isteneknek

ravatalnál ömlik még a vér.

A harcosok fegyverszóval temetnek.

Egy pillanat még, s mindez véget ér.

Az unokák majd mindent  elfelednek,

új búza jön és megint lesz kenyér.

  De nékünk itt az őszi ég alatt,

mint örökkétartó idő

olyan e pillanat.

Gyász és halál, jajszó és rémület.

kihullt magok és zörrenő faág…

Csak sír a szem és tépi a fület

a hangzavar. – Így hal meg egy világ.

Az izmokban csupán a gyűlölet,

a szívekben csupán a némaság.

És várjuk, hogy a pusztulás felett

mint született új értelem

és régi szeretet.

              (Komáromi munkatábor, 1944.

Damoklész gyermekei

Már megtagadta önmagát az ész,

dögszava van a mezei virágnak,

forog a sírban Arisztotelész,

s az angyalok is indulóra járnak.

 

Már képet öltött minden képtelenség,

szemünkbe nevet lélek és anyag.

Megcsúfolva rejtezik a fenség,

s elméletekkel játszik a harag.

 

Ezer badarság tépi a fület,

lelkünk felé ezer rémület

nyújtja ki csápját. Hiába szerettünk:

 

mint ólmos eső hull a gyűlölet,

az ész elillan, kard lebeg felettünk:

a vén Damoklesz gyermekei lettünk.

                        (Almásfüzitő,1944.)

 

Hálaének a halálos vész után

Uram, Te mondád: ágyamból kikeljek,

dicsőségedre himnuszt énekeljek:

Uram, Te mondád: negyven éven át

kell vándorolnom, hogy hazára leljek.//

  Lábam kifáradt, elmúlott a gyermek,

aki nevetve kelt a vízen át,

míg mögötte a hullámok temettek

lovat, kocsit és élő katonát.//

Hogy is volt már? – Úgy kezdődött az út,

hogy valahonnét menekülni kellett…

A lassú negyven esztendő letellett,

lábam kifáradt, nincsen annyi kút,

hogy szomjam oltsa, szemem is betellett

már borzalommal. Mennyi jóbarát!

Kik velem jöttekszáraz lábbal át,

vigyázzban álló hullámok között,

az utak mentén elmúltan hevernek.//

  Szívembe a magány költözött,

de fájó lábam nyugtot nem talált.

Uram, tudod, én láttam a halált:

hegyes karóval állt az útkeresztnél…

és megértettem azt is, hogy szerettél,

mivel döfése nem engem talált.

Útszéli árkok, jelnélküli vermek…

Akik helyettem haltak, ott hevernek,

s örökre némult nyelvvel énhelyettem

dicsőségedre himnuszt énekelnek.//

  Az utak fáradt prófétája lettem:

az út, mely negyven éven át hozott

már fájó fáradtsággá változott,

a múlt veszély már bölcsességre vált,

hisz’ láttam és túléltem a halált.

A múlt megérett, hogy jövőre leljek.//

  Tudom a múltat:  jel nélküli vermek

szegélyezik a tikkadt utakat.

Jaj annak, ki az úton elakadt!

A negyven át vándorolni, csak így mutat jövő felé a múlt,

bár minden emlék, mint az ócska holmi

a nehéz zsákból , út szélére hullt.//

  Te negyven éve várod, hogy feleljek.

Most itt vagyok: az utat ismerem,

az elmúlt évek győzötten hevernek,

s jól tudom, hogy Te jöttél velem.

Helyettem halott ajkak énekelnek,

de engem munka vár és szerelem.

A hosszú úton parancsodra lestem,

s győztes maradtam, bárhogy fájt a testem.//

  Tudom, a múltat, sejtem a jövendőt,

mely felé az elmúlt út mutat.

ki gyermek volt, tettekre érve felnőtt,

s megtalálom talán a kutat,

mely szomjam oltja. Szemem sejtve lát

nehéz próbákkal érdemelt hazát.//

  Uram, Te mondád: ágyamból kikeljek

és vándoroljak, hogy hazára leljek..//.

  Haza találtam, s immár készen állok,

Hogy mint Te mondád: himnuszt énekeljek.

                                                  (1945.)

 

 

U.A. 45-ben a szovjet katonák szabadították fel a koncentrációs tábort. Ők mentették meg az életét. Ne feledjük, ők szabadították meg az országot a náciktól. Egy millió szovjet katona esett el a magyar frontokon. Hegedűs Géza új hittel, de kissé kiábrándulva, megújult lelkesedéssel jött Haza, mert neki ez a „lángoktól ölelt kis ország”volt a hazája, amelynek politikai elitje megtagadta, kitagadta, feláldozta, 37 rokonát gyilkolták meg a nácik. Édesapját és édesanyját a Dunába lőtték a gyalázatosok. Micsoda veszteség. A 33 éves írómegúszta.  

  Érthető, ha 1945-ben, mint a pokolból megmenekült, tényleg felszabadultnak, jól érezte itthon magát, visszatérhetett az irodalom köztársaságába is. Kultúr-tanácsos lett a fővárosi önkormányzatnál,egy ideig irodalmi vezető a Móra Kiadónál, tanár a Színház és Filmművészeti Főiskolán, ahol aztán szinte élete végéigszínháztörténetet, drámatörténetet mesélt. Szerencsés volt két házasságában is.

Hegedűs Géza élete 1945 után. Hegedűs Géza a közéleti ember, a tanár, az író, az ember.  

 

Huszonnégy év után

A huszonötödik kapu csendülve nyílt elém,

s derűsen indulván tovább, emígy dúdoltam én://

  Maradj velem, ó szerelem, te legszebb égi kegy,

te minden számtant csúfoló, hisz egy megy egy – az egy,

hol két ösztön és két tudat oly szerves-egy dolog,

mint egy ritmusra lüktető párrímes verssorok.

Idő nem rontja, érleli, akár a tiszta bort,

amelyben minden újabb ízekbe forrt.

Ó  minden nyelvtant cáfoló: én te vagyok, te én:

az kap, ki ad, és lát a vágy, ha kint kihunyt a fény.//

  Kettő, ha eggyé egyesült – együtt hatalmas egy.

Maradj velem, ó szerelem, te legszebb égi kegy!

                                                                (1956.)  

     U.A.: És szerencséje volt az ostoba, bornírt Rákosi rendszer négy évében is, mert el tudott menekülni az irodalomba, történelmi regényeibe. Akartak ugyan adni neki fontosabb állásokat, de a maga szellemes stílusában elmagyarázta, hogy neki ez nem való, a történelmi regények is hazafiasságra nevelhetnek. ’56-ban is szerencséje volt, mert egy demizson konyak miatt átaludta az eseményeket. Aztán egy rövid ideig elvállalta a Magvető Könyvkiadó vezetését, de egy ostoba káder miatt, rugalmasan elszakadt onnan és ezúttal végleg csak a színészjelöltek okításának, regények, drámák, versek és rádiós műsorok írásnak szentelte életét. No, meg a szó szoros értelmében vett népművelésnek, irodalomnépszerűsítésnek. Előadásaival bejárta az országot, talán nincs is olyan település, ahol ne mesélt volna irodalmat, történelmet, ahol ne magyarázta volna el, hogy az olvasást életformává kell tenni, hogy tőlünk függ, olvasóvá leszünk-e. Talán nincs is olyan település, ahol ne hagyott volna egy-két, tíz-száz embert olvasás és irodalomszeretettel megfertőzve, lehetővé téve, hogy megtudják, mi Az olvasás gyönyörűsége, A költői mesterség, lehetővé téve, hogy hallgatói is beléphessenek, mint olvasók az irodalom csodálatos köztársaságába.

  Szerencsés, hosszú, munkás élete volt, 110 könyvet hagyott ránk, több millió példányban. Szerencsés volt, mert elmerülhetett kedvenc korszakainak irodalmába: a görög és latin kultúrába, a reneszánszba, a felvilágosodásba, a magyar romantikába. Szerencsés volt, mert az irodalmon kívül nem vette túl komolyan az élet dolgait, szkeptikus volt. Úgy tartotta, nil admirári, semmin se csodálkozz. Kételkedő voltés a Rajk per, 1949 után végleg elhatározta semmibe sem „ábrándul bele”.

És most hallgassunk meg két versét, egyiket a példaképéről, Deák Ferencről és a másikat a türelemről, ami jellemezte Hegedűs Gézát egész életében.

A bölcs kiegyező

120 évvel Deák Ferenc halála után

Ha belépett a bécsi trónterembe

mindenki tudta, mondta is: „Ez ő.”

Jelentett ott egy országot s a népet

Deák Ferenc, a bölcs kiegyező.

Mint bármikor: a döntések előtt

a tovább lépés így se, úgy se volt jó.

A józanész kínált csupán erőt,

élet helyett a halál volt az olcsó.

Egy hősi múlt után bukás és elnyomás,

lelket igázó bús reménytelenség –

ez a jelen, s a jövő az se más:

a sivárság lelkünkben idebent ég.

ismét lángolni – ez életveszély,

beletörődni – ez biztos halál

Lehet-e itt tovább lépő erély?

Van-e, aki itt kiutat talál?//

  Hát ez volt ő, ki egyszerre tudott

okos igent és nemet mondani.

Szava nyomán a nemzet alkudott,

hogy meg lehessen mindent oldani.

Ő volt s maradt az örök józanész,

ki nem rohan, de tudja merre lép,

sok téves út a semmiségbe vész,

Deák Ferenc azonban példakép. (1996.)

 

 Két szonett a türelemről

Türelmes légy: mások komoly hitét

lábbal ne gázold. Gondold néha félve,

hogy az igazság talán a más hitébe

rejtőzik el. Hisz’ nagy titok a lét…

 

S az igazságnak tömérdek színét

tükrözte már a multak tenger éve.

Mit magad vallasz, tudjad bár betéve,

s harcolni kelsz, hogy tűnjék a sötét –

 

mégis derengjen halvány lángú fénnyel

a lelked mélyén bölcs és enyhe kétely,

hogy másutt is tán igazság terem.

 

Megértést kérve hirdetett hitednek,

hallgasd meg azt is, mások mit felelnek.

Türelmes légy, hogy békesség legyen.

 

                         II.

Ne légy türelmes, hogyha megaláznak,

igaz hitedet védd, ahogy tudod.

Ha vérre szomjas jelszavakra lázad,

gyűlöld az önkényt és erőszakot.

 

Ki embert ölni biztatja az embert,

ki szavaidra börtönnel felel,

ki mást igázni húzza ki a fegyvert –

a fegyver által ő pusztuljon el.

 

A kegyetlen ne várjon kegyelemre.

Te résen állj, vigyázz az emberekre,

s ha tenni kell, ne késlekedj sokat.

 

Ne légy türelmes: mit sem ér a béke,

ha megaláznak – embernek se véve –

akár téged, vagy akár másokat.

                  Sianki /Galicia), 1942.  

  U.A.: Furcsa kettősség jellemezte: kiábrándult volt és mégis lelkes. Elfogadta az életet olyannak, amilyen és hitetlenül is hittel a maga eszközeivel küzdött azért, hogy jobb legyen. Baloldali volt és liberális. A baloldaliságot Morus Tamástól, Campanellától és Marxtól, a liberalizmust Voltaire-től és Anatole France-tól tanulta. Szeretette volna, ha a liberalizmus, vagyis a szabadság, a demokrácia, azaz az egyenlőség, a szocializmus, vagyis a testvériség eszméimegvalósulnának, de ehhez már nem volt szerencséje.

  Valószínűleg nekünk sem lesz szerencsénk, megérni a felvilágosodás hármas jelszavának megvalósulását, de szerencsések voltunk és vagyunk, hogy a bölcs tanár úr, Géza bácsi kortársai lehettünk, hogy hallgathattuk meséit, olvashattuk, olvashatjuk könyveit és segítségükkel talán jobban megértjük ezt a szép és rút, szép újvilágunkat. Itt vannak könyvei:

Az olvasás gyönyörűsége, (beszélgetések az olvasásról)

A magyar irodalmi arcképcsarnok, (esszégyűjtemény)

Világirodalmi arcképcsarnok, (esszégyűjtemény)

Az európai gondolkodás évezredei, (filozófiatörténeti útmutató)

Milétoszi hajós, (regény)

Erdőn-túli veszedelem, (regény)

Istenek és részegek, (regény)

Szóvarázs, (versek)

  Végül hallgassák meg Hegedűs Géza Stanzák a múlhatatlanságrólcímű versét

  Mit élni tudsz – emlék marad örökké,

és emléked: ez vagy te magad,

erőssé tesznek, hogy soha többé

könnyebb utaknak lelked meg ne add.

Az életedet művé, műremekké

formálhatod az esztendők alatt,

ha jól vigyázol, tudván: a jelen

emlék formában lesz történelem.//

  Tettekre és eszmékre hajt a vágyad:

a magánélet tervezett jövője.

Aki  erős és nagytürelmű, - várhat,

míg megvalósulás lesz belőle…

A megvalósulás: a jelen. – Azt se bánjad,

ha pillanat, bár temérdek időre

bolt szükség, számos hosszú évre,

amíg elérted… Végül megérte.//

  Megérte, mert a megvalósuló

vágy pillanatra emlékedbe lépett,

és emlékképen multbaforduló

valóság ez, mely mindörökre véled

marad, legyen bármerre járható

az utad. Amig megőriz az élet:

elvesztheted, mit magadénak vélnél,

de megmarad, mit élményként megéltél.//

  Igen, a másik oldalon kötelmek:

eszmék, eszmények, teendők, közélet.

Utánad jönnek és nyomodra lelnek:

formálod őket s formálják a léted,

minden percben kérdeznek, felelnek,

mértékét adják igaznak, erénynek…

De te vagy az a közösségi ember,

ki mindezt éled magánéleteddel.//

  Te vagy, aki jövendő vágyakat

beteljesítve alakítsz jelenné,

és a beteljesülő pillanat,

mely tested-lelked birtokába venné,

a te múltad lesz. – Ily módon magad

kitágítod időtlen végtelenné –

és el nem múló szépséggé derül

a vágyott perc, amely beteljesül.

                                            (1960.)