Hegedűs Géza: Szóvarázs - Műsortervezet a Szigethalmivárosi Hegedűs Géza Könyvtárban

 Hegedűs Géza: Szóvarázs

Műsortervezet  a Szigethalmivárosi Hegedűs Géza Könyvtárban

2013. május 14. 14.00.

 

Könyvtárvezető köszöntő.

Balázs Sándor köszöntő

Semes-Bogya Eszter – Van egy város Csepel szigetén

U.A. bevezető

Fortuna kegyeltje, Hegedűs Géza

Gondolatok a névadóról a Szigethalmi Hegedűs Géza Városi Könyvtárban

  Most elmesélem a magyar történelem legszerencsétlenebb századában élt szerencsés mesélő író, költő, népművelő sorsát, aki 1912 és 1999 között élt köztünk. Nem tudok és nem is akarokelfogulatlanul írni, beszélni róla, mert volt alkalmam olvasni néhány művét, és beszélgetni vele többször is, és kedvessége, udvariassága, szellemessége, enciklopédikus tudása mindig tiszteletre,csodálkozásra és szeretetre és utánzásra késztetett. Soha nem felejtem el, ott ült dolgozószobájában a híres faragott, reneszánsz foteljében,legtöbbször szürke öltönyben, szemben egy külön állványon megjelent könyveivel, amikre nagyon büszke volt, sűrű füstöt, kellemes illatú füstöt eregetve pipázott, és kedvesen raccsolva mesélt.Valóban igaza volt, pipafüstben érnek az eszmék. Nagy örömmel adomázott. Nemcsak engem, de főleg önmagát is szórakoztatta, élvezte, hogy átadhatja tudását. Volt benne valami kisfiús örökös dicsekvés, szereplés vágy, de ezt megbocsátottuk, mert hiteles volt. Mert ő valóban lebilincselően, érdekfeszítően, izgalmasan mesélt,mint a nagy mesélők: Petőfi, Arany, Jókai. Nem véletlen, hogy őkvoltak a kedvencei. Szinte mindenről, ami irodalommal, történelemmel kapcsolatos tudott mesélni. Csak mondani kellett a témát és ő már, mint egy jó diák fújta, csak fújta, ha kellett hosszú órákon át. Pontosabban csevegett, mesélt.

  Szeretett és tudott adomázni, mert imádta a meséket és tudta, hogy mindenki szereti a mesét, mert ott legalább mindig győz igazság, és a gonosz megbűnhődik, míg sokszor fordított értékrendű világunkban a jó megbűnhődik, és a gonosz elnyeri jutalmát. Mintha képes mesekönyvnek tartotta volna az irodalmat, a történelmet, mint egyrácsodálkozó gyermek, akinek akárhányszor olvassák fel a sárkányos mesét, azt követeli: még, még, apu mondd el még egyszer, azt, amikor János legyőzi a sárkányt. Ilyen értelemben örök gyerek volt, aki tudta, hogy a bennünk lévő örök gyereknek mesélni kell, hogy untatni bűn.  

  A tanár úr végig mesélte az életét. És talán ezért a szeretetre méltóságáért zúgott bele a szeszélyes Fortuna, mint OdüsszeuszbaKalipszó. Ezt a hasonlatot azért mondtam, mert maga Géza bácsi elárulta titkát, „egy lágerben belém szeretett egy horvát szakácsnő, és amikor veszély volt, hogy megmentsen magának, bemenekített egy kamrába, ahol kedvére kellett tennem. No, ekkor értettem meg Odüsszeuszt, akit Kalipszó elcsábított, habár a szakácsné nem volt olyan szép, de én fiatal voltam…”

  És persze furcsa mód, az ostoba politikusok is elnéztékapolitikusságát, művészvoltát különállását, ütődöttségnek,hülyeségnek tartva.  A szerencse istenasszonya soha nem hagyta magára, nem hagyta cserben Hegedű Gézát, végig elkísérte életében és fogta a kezét. Géza bácsi ugyan szerencsés ember volt, szerencsés magyar és szerencsés író, és tanár, de ezért a szerencséért meg is dolgozott. Az ő esetére igaz, mindenki a maga szerencséjének kovácsa. A választások során, többnyire jól döntött. Élete folyamatos munkában telt.

  Szerencsés volt, hogy a gólya egy megértő, okos, olvasott, szeretni tudó, tehetős nagykereskedő apa és egy művelt, olvasott, szeretni tudó, tehetős nagykereskedő lányának házában tette le. És szerencsés volt, mert mindig volt mit a kakaóba aprítania. Szerény gazdagságban éltek. Az apa elve az volt, ne legyünk szegények, de túl gazdagok sem. Maradjunk az arany középúton, tisztes, szerény jómódban. Elégedjünk meg azzal a nem kevéssel, amit szorgos munkával megkeresünk, ne hajszoljuk a pénzt, hogy a pénz ne hajszoljon bennünket.  Mert a szegénység és a túlzott gazdagság egyaránt boldogtalanná tehet.Ebben az udvariasságot, olvasottságot, illemet, a műveltséget, mérsékletességet értéknek tekintő családban nőtt fel. Innen hozta tapintatosságát, toleranciáját, empátiáját, udvariasságát, derűséletszemléletét. Mondjuk ki, jól nevelt fiatalember volt. És úri ember maradt egész életében.

  Hegedűs Géza akkor még nem tudta, hogyan is sejthette, hogy Magyarországon eljön az idő, amikor szerencsétlenség zsidó származásúnak lenni. Akkor még érvényes volt a konzervatív-liberális élni és élni hagyni, szabad versenyes elve, akkor még a zsidókat, oláhokat, svábokat, szerbeket, tótokat  is a politikai magyar nemzet részének tekintették, többé-kevésbé, legalábbis a törvények szerintegyenjogúak voltak az őslakosokkal. Pláne, ha hasznot hoztak, ha az ország iparosodásában és kereskedelmében elvégezték azt a munkát,amihez a magyar nemesi osztály nem értett, megtanulni sem akart, és amit rangján alulinak tartott, könnyebb volt könnyelműen élni.

  Nos, a kis Hegedűs Géza Nagyváradra, - ahogy Ady nevezte, a „pöceparti Párizsba” - született, ahol többnyire a felvilágosodott polgárság hatása érvényesült, ahol Ady újságíróskodott, ahol négy napilap jelent meg a XX. század elején. Hegedűs Géza olyan környezetben nőtt fel, ahol nem kellett megtagadnia zsidó voltát. De nem is volt ez téma. Egyébként soha nem tagadta meg zsidóságát, de nem is dicsekedett vele, izraelita vallását ugyan formálisan betartotta,néha imádkozott, néha zsinagógába is járt. Ő lett volna az azasszimilált zsidó, akit ha nem közösítenek ki, talán még katolikus pap is lehetett volna.

  Hangsúlyozom, Hegedűs Géza magyar volt, mert magyar iskolákba járt, magyar volt az anyanyelve, magyar irodalmat és történelmet tanult, magyarul gondolkodott, magyar tanárok tanították, magyarul írt és álmodott, magyar barátai és barátnői voltak, magyar környezetben élt. Magyarrá nevelődött, mert a zsidó származású papa szenvedélyes olvasó volt, és könyvgyűjtő, mamája pedig minden estemagyar verseket szavalt neki, mondhatni az anyatejjel szívta magába a magyar irodalmat. És a mama meg a papa bevezette az irodalom köztársaságába, ahol egy idő után már a Géza gyerek is önállóan csavaroghatott. És amikor rájött az olvasás gyönyörűségére, szenvedélyes olvasó lett. Egy idő után pedig azért olvasott, hogy írhasson és azért írt, hogy olvashasson. Mint az alkoholista, aki azért iszik, mert bús és azért bús, mert iszik.

Most hallgassuk meg Kővári  Tibor előadásában Hegedűs Géza Márciusi daktilusok című versét.

Merjük-e vallani, merjük idézni

azt, amit akkor a nemzet akart?

Lelked a múltak gondja vezérli,

hogyha kiejted a „Talpra magyar”-t.

 

Régi dicsőség percei múltán

jöttek a gyászos, zordon idők –

s büszke remények  zászlai hullván

hódol a lélek a zsarnok előtt.

 

Válthat a zsarnok időről időre

öltözetet, címet, neveket…

Futni kívántunk tőle, előre –

s nem lehetett, sohasem lehetett.

 

Márciusunknak lelke vezérelt,

tudtuk a múltunk merre mutat,

s mindegyik óra veszélyeket érlelt,

ostobaságok is álltak utat.

 

Mennyi alázat, mennyi gyalázat!

mennyi hazugság súlya gyötört!

Hol van a hit, mely az üdvre vigyázhat?

Lelhet-e lelkünk büszke gyönyört?

 

Évtizedekre az évtized ébred,

jönnek az újabb márciusok.

Ébred-e végre reményre élet?

Lesz-e valóság végre a jog?

 

Hívjuk idézzük a múlt igéit,

hogy tegyük azt, mit a lélek akart. –

Félve-remélve idézgetem én itt

szent hagyományul a „Talpra magyar”-t.

U.A.   Szerencséje volt az első országvesztés szerencsétlensége közepette is, amikor hat éves korában sikerült elmenekülnie a hódító, rabló román hadsereg elől. Szerencséje volt, hogy a pesti rokonság befogadta, s a családja új életet kezdhetett. Szerencséje volt, hogy amikor kiesett az ablakon egy grazi hotelszoba egy emeletnyi magasságából, a sántaságon kívül nem szenvedett kárt. Szerencséje volt, hogy itt a fővárosban a Markó utcai jeles gimnáziumbantanulhatott többek között, latint, görögöt. És szerencséje volt, hogykitűnő tanárai voltak, köztük a pedagógus és irodalmár, VajthóLászló, az osztályfőnöke, akitől megtanulta egy egész életre, nemcsak a fontosabb irodalmi ismereteket, hanem azt a lobogó lelkesedést is,azt a módszert, amit át tudott plántálni ő is tanítványaiba. Mert Vajthóés Hegedűs tanár úr tudta, hogy a pedagógusnak nemcsak az a dolga, hogy megtanítsa nebulóinak az irodalmat, azt is tudta, annak a titkát is, hogyan kell megszerettetni stúdiumát. A szerencsés fiatalember és kamasztársai annyira lelkesek voltak, hogy fiatalos hévvel, VajthóLászló irányításával megmentettek az enyészettől régi magyar írókat, költőket és létrehozták az Irodalmi ritkaságok sorozatát, ami országos visszhangot keltett és hatására több gimnázium diákjai kezdtek kutakodni elfeledett íróink után. Szerencséje volt az érettségiző Hegedűsnek is, mert a dúsgazdag nagybátyjától ebből az alkalombólmegkapta ajándékba a 100 kötetes Jókai sorozatot, amit még azon anyáron elolvasott és még nyolcvan éven felül is idézgetett, mert,ahogy mondta, olyan szerencsés, amit egyszer elolvasott, vagy hallott, azt megjegyzi. Ez a kitűnő memória egyik oka sikerének.

  18 éves volt és minden adottsággal rendelkezett, hogy szerencsésen folytassa életét: soha nem kellett nélkülöznie, kitartó szorgalomjellemezte, a lobogó lelkesedés, a jól megalapozott tudás és talán a legfontosabb a szerencsés, barátságos, derűs természete. Az irodalmat, történelmet kedvelő, már verselgető, egyelőre csak kislányoknak szerelmi vallomásokat író lelkes fiatalember történész szeretett volna lenni, de a papa rábeszélésére a jogra jelentkezett. Szerencséje volt, felvették. Az ostoba, diszkriminatív törvény, a numerus claususrendelkezése szerint, még belefért a 5,5 %-ba. A Pázmány Pétert tudományegyetemen, ha már odakerült, nemcsak jogot, hanem filozófiát is tanult. Később ezért taníthatott filozófiát az egyetemen.Mesterei közül a tudós történész, a később kultuszminiszterkénteltévelyedett Hóman Bálint emelhető ki, akit később, amikor háborús bűnösként elítélték, Hegedűs Géza a váci fegyházban is meglátogatott.  Mert becsülte benne a tudóst. Mint ahogy az eltévelyedett Szabó Lőrincnek, a kitűnő költőnek is segített visszakerülni az irodalmi életbe. Becsülte a tudást, a tehetséget. Az volt az elve, mint Voltaire-nak, kedvenc felvilágosodásbeli francia írójának, hogy „Nem értek veled egyet, de mindent megteszek, hogy elmondhasd véleményedet.”Ennek az elvnek az érvényesítése túlpolitizált világunkban nem volt könnyű, bizony sok konfliktusa adódott belőle.

  Az egyetem elvégzése után négy joggyakornoki év következett, de a csak az irodalomnak élni akaró fiatalember, akinek már írásai jelentek meg irodalmi lapokban és 25 évesen első könyve is, végleges polgára, papja lett az irodalom köztársaságának és ettől kezdve csak aszépirodalomnak, az írásnak szeretett volna élni. Szeretett volna, mondom, de ekkor kénytelen volt megélni a magyar történelem legszégyenteljesebb, legostobább korát. Az ostoba, meggondolatlan háborúba lépést a nácik szövetségeseként, 200 ezer magyar katona és 50 ezer munkaszolgálatos értelmetlen feláldozását az orosz fronton.De még ebben az országos szerencsétlenségben, gyűlölség okozta vakságban, ostobaságban is egyéni szerencséje volt. Amikor 82 éves korában felkerestem Ditrói Mór utcai otthonában, a zsidó és magyarközös sorsot, tragédiát egy példabeszédnek is beillő morbid adomával világította meg:

  „Ha valaki zsidónak születik, az pech. Ha valaki kereszténynek születik, az szerencse. Ha a peches zsidó kimegy a frontra és élve jön vissza, akkor ennek a pechesnek szerencséje van. Ha a szerencsés keresztény katonatiszt kimegy a frontra és lelövik, akkor arra azt mondjuk, a szerencsésnek pechje volt.”

  Nos, a peches zsidónak tartott magyarnak szerencséje volt, ahogy szinte derűsen emlékezett a szörnyűségekre. Azt mondta, voltam internált, deportált, exportált. Azt mesélte, ő volt, akit áttörtek az oroszok Voronyezsnél, 2700 kilométert gyalogolt, menekült a gyakran 47 celsius fokos hidegben, fagyban, megúszta. Megúszta a tífuszt.Tizennyolc-ezredmagával menekült, mindössze 516-an értek haza élve. Amikor hazajött, de a haza internálta, ezt is megúszta. Aztán megjárt négy náci koncentrációs tábort. Megúszta.

U.A. És most hallgassuk meg, hogyan emlékszik verseiben a rettenetről Hegedűs Géza. Ember az embertelenségben. Hegedűs Géza 1941-45. az orosz fronton, a koncentrációs táborban, szabadulása.

Bal, jobb, egy kettő

Irány előre! Menet indulj!

majd azután parancsra nóta.

És mentünk. – Átizzadt az ingujj,

a  forró zubbony lesírt róla.  

És mentünk. – Ránkfagyott az ingünk.

Az időt rég nem mérte óra.

Nem féltünk és nem is reméltünk,

csak mentünk – évszázadok óta.//

  Az őrmester mondotta: bal! -

s belőlünk felszakadt a dal.

Az őrmester mondotta: jobb! –

s előttünk megrendült a dob.

Az őrmester mondotta: egy! –

s  mögöttünk elmaradt a hegy.

Az őrmester mondotta: kettő! –

s a völgy körülvett, mint a teknő.

Dal – dob – hegy – teknő…

Bal! Jobb! Egy! Kettő!//

  És újra jobb és újra bal,

a fül már egyebet se hall,

és újra egy és újra kettő,

a lélek minden vágya meddő,

a lélek mélyén néma kín dúl:

irány előre, menet indul,

s lábunk megy, csak egyre megy,

és újra teknő, újra hegy…

Dal – dob hegy – teknő…

Bal! Jobb! Egy! Kettő!//

  Elindultunk kétszázhuszan,

zubbonyunk ú volt, tiszta –

és tántorogva, rongyosan

úgy húszan jöttünk vissza.

Mi tudjuk, milyen a pokol

(ember már ezt ne lássa!),

s álmunkba visszazakatol

kísértő kopogása:

Dal – dob – hegy – teknő…

Bal! Jobb! Egy! Kettő!

                       (1960.)

Gyászpompa

Csüggedt az ég. Már őszi könny pereg

a napraforgók magjahullt virágán.

Némult a lélek, csak a fegyverek

idézik a jajszót. őszi-sárgán

halt már a búza, mint az emberek:

nincs új kenyér, csak drága élet végetért,

s az ég alatt ma milliók

halnak az életért.//

  És itt az ősz. Nem csillapult a jajszó,

egész világot gyászol már az ég.

Sok régi szépség! Jaj, hogy mind mulandó!

Mi életünk volt, multba tünt le rég.

A bűnökért bocsánatot adandó

mindent kíván a biztos öblű vég.

A holnap jó lesz. Kell az áldozat,

de édes ízű tegnapunk

már gyász és kárhozat.

halott a tegnap. régi isteneknek

ravatalnál ömlik még a vér.

A harcosok fegyverszóval temetnek.

Egy pillanat még, s mindez véget ér.

Az unokák majd mindent  elfelednek,

új búza jön és megint lesz kenyér.

  De nékünk itt az őszi ég alatt,

mint örökkétartó idő

olyan e pillanat.

Gyász és halál, jajszó és rémület.

kihullt magok és zörrenő faág…

Csak sír a szem és tépi a fület

a hangzavar. – Így hal meg egy világ.

Az izmokban csupán a gyűlölet,

a szívekben csupán a némaság.

És várjuk, hogy a pusztulás felett

mint született új értelem

és régi szeretet.

              (Komáromi munkatábor, 1944.

Damoklész gyermekei

Már megtagadta önmagát az ész,

dögszava van a mezei virágnak,

forog a sírban Arisztotelész,

s az angyalok is indulóra járnak.

 

Már képet öltött minden képtelenség,

szemünkbe nevet lélek és anyag.

Megcsúfolva rejtezik a fenség,

s elméletekkel játszik a harag.

 

Ezer badarság tépi a fület,

lelkünk felé ezer rémület

nyújtja ki csápját. Hiába szerettünk:

 

mint ólmos eső hull a gyűlölet,

az ész elillan, kard lebeg felettünk:

a vén Damoklesz gyermekei lettünk.

                        (Almásfüzitő,1944.)

 

Hálaének a halálos vész után

Uram, Te mondád: ágyamból kikeljek,

dicsőségedre himnuszt énekeljek:

Uram, Te mondád: negyven éven át

kell vándorolnom, hogy hazára leljek.//

  Lábam kifáradt, elmúlott a gyermek,

aki nevetve kelt a vízen át,

míg mögötte a hullámok temettek

lovat, kocsit és élő katonát.//

Hogy is volt már? – Úgy kezdődött az út,

hogy valahonnét menekülni kellett…

A lassú negyven esztendő letellett,

lábam kifáradt, nincsen annyi kút,

hogy szomjam oltsa, szemem is betellett

már borzalommal. Mennyi jóbarát!

Kik velem jöttekszáraz lábbal át,

vigyázzban álló hullámok között,

az utak mentén elmúltan hevernek.//

  Szívembe a magány költözött,

de fájó lábam nyugtot nem talált.

Uram, tudod, én láttam a halált:

hegyes karóval állt az útkeresztnél…

és megértettem azt is, hogy szerettél,

mivel döfése nem engem talált.

Útszéli árkok, jelnélküli vermek…

Akik helyettem haltak, ott hevernek,

s örökre némult nyelvvel énhelyettem

dicsőségedre himnuszt énekelnek.//

  Az utak fáradt prófétája lettem:

az út, mely negyven éven át hozott

már fájó fáradtsággá változott,

a múlt veszély már bölcsességre vált,

hisz’ láttam és túléltem a halált.

A múlt megérett, hogy jövőre leljek.//

  Tudom a múltat:  jel nélküli vermek

szegélyezik a tikkadt utakat.

Jaj annak, ki az úton elakadt!

A negyven át vándorolni, csak így mutat jövő felé a múlt,

bár minden emlék, mint az ócska holmi

a nehéz zsákból , út szélére hullt.//

  Te negyven éve várod, hogy feleljek.

Most itt vagyok: az utat ismerem,

az elmúlt évek győzötten hevernek,

s jól tudom, hogy Te jöttél velem.

Helyettem halott ajkak énekelnek,

de engem munka vár és szerelem.

A hosszú úton parancsodra lestem,

s győztes maradtam, bárhogy fájt a testem.//

  Tudom, a múltat, sejtem a jövendőt,

mely felé az elmúlt út mutat.

ki gyermek volt, tettekre érve felnőtt,

s megtalálom talán a kutat,

mely szomjam oltja. Szemem sejtve lát

nehéz próbákkal érdemelt hazát.//

  Uram, Te mondád: ágyamból kikeljek

és vándoroljak, hogy hazára leljek..//.

  Haza találtam, s immár készen állok,

Hogy mint Te mondád: himnuszt énekeljek.

                                                  (1945.)

 

 

U.A. 45-ben a szovjet katonák szabadították fel a koncentrációs tábort. Ők mentették meg az életét. Ne feledjük, ők szabadították meg az országot a náciktól. Egy millió szovjet katona esett el a magyar frontokon. Hegedűs Géza új hittel, de kissé kiábrándulva, megújult lelkesedéssel jött Haza, mert neki ez a „lángoktól ölelt kis ország”volt a hazája, amelynek politikai elitje megtagadta, kitagadta, feláldozta, 37 rokonát gyilkolták meg a nácik. Édesapját és édesanyját a Dunába lőtték a gyalázatosok. Micsoda veszteség. A 33 éves írómegúszta.  

  Érthető, ha 1945-ben, mint a pokolból megmenekült, tényleg felszabadultnak, jól érezte itthon magát, visszatérhetett az irodalom köztársaságába is. Kultúr-tanácsos lett a fővárosi önkormányzatnál,egy ideig irodalmi vezető a Móra Kiadónál, tanár a Színház és Filmművészeti Főiskolán, ahol aztán szinte élete végéigszínháztörténetet, drámatörténetet mesélt. Szerencsés volt két házasságában is.

Hegedűs Géza élete 1945 után. Hegedűs Géza a közéleti ember, a tanár, az író, az ember.  

 

Huszonnégy év után

A huszonötödik kapu csendülve nyílt elém,

s derűsen indulván tovább, emígy dúdoltam én://

  Maradj velem, ó szerelem, te legszebb égi kegy,

te minden számtant csúfoló, hisz egy megy egy – az egy,

hol két ösztön és két tudat oly szerves-egy dolog,

mint egy ritmusra lüktető párrímes verssorok.

Idő nem rontja, érleli, akár a tiszta bort,

amelyben minden újabb ízekbe forrt.

Ó  minden nyelvtant cáfoló: én te vagyok, te én:

az kap, ki ad, és lát a vágy, ha kint kihunyt a fény.//

  Kettő, ha eggyé egyesült – együtt hatalmas egy.

Maradj velem, ó szerelem, te legszebb égi kegy!

                                                                (1956.)  

     U.A.: És szerencséje volt az ostoba, bornírt Rákosi rendszer négy évében is, mert el tudott menekülni az irodalomba, történelmi regényeibe. Akartak ugyan adni neki fontosabb állásokat, de a maga szellemes stílusában elmagyarázta, hogy neki ez nem való, a történelmi regények is hazafiasságra nevelhetnek. ’56-ban is szerencséje volt, mert egy demizson konyak miatt átaludta az eseményeket. Aztán egy rövid ideig elvállalta a Magvető Könyvkiadó vezetését, de egy ostoba káder miatt, rugalmasan elszakadt onnan és ezúttal végleg csak a színészjelöltek okításának, regények, drámák, versek és rádiós műsorok írásnak szentelte életét. No, meg a szó szoros értelmében vett népművelésnek, irodalomnépszerűsítésnek. Előadásaival bejárta az országot, talán nincs is olyan település, ahol ne mesélt volna irodalmat, történelmet, ahol ne magyarázta volna el, hogy az olvasást életformává kell tenni, hogy tőlünk függ, olvasóvá leszünk-e. Talán nincs is olyan település, ahol ne hagyott volna egy-két, tíz-száz embert olvasás és irodalomszeretettel megfertőzve, lehetővé téve, hogy megtudják, mi Az olvasás gyönyörűsége, A költői mesterség, lehetővé téve, hogy hallgatói is beléphessenek, mint olvasók az irodalom csodálatos köztársaságába.

  Szerencsés, hosszú, munkás élete volt, 110 könyvet hagyott ránk, több millió példányban. Szerencsés volt, mert elmerülhetett kedvenc korszakainak irodalmába: a görög és latin kultúrába, a reneszánszba, a felvilágosodásba, a magyar romantikába. Szerencsés volt, mert az irodalmon kívül nem vette túl komolyan az élet dolgait, szkeptikus volt. Úgy tartotta, nil admirári, semmin se csodálkozz. Kételkedő voltés a Rajk per, 1949 után végleg elhatározta semmibe sem „ábrándul bele”.

És most hallgassunk meg két versét, egyiket a példaképéről, Deák Ferencről és a másikat a türelemről, ami jellemezte Hegedűs Gézát egész életében.

A bölcs kiegyező

120 évvel Deák Ferenc halála után

Ha belépett a bécsi trónterembe

mindenki tudta, mondta is: „Ez ő.”

Jelentett ott egy országot s a népet

Deák Ferenc, a bölcs kiegyező.

Mint bármikor: a döntések előtt

a tovább lépés így se, úgy se volt jó.

A józanész kínált csupán erőt,

élet helyett a halál volt az olcsó.

Egy hősi múlt után bukás és elnyomás,

lelket igázó bús reménytelenség –

ez a jelen, s a jövő az se más:

a sivárság lelkünkben idebent ég.

ismét lángolni – ez életveszély,

beletörődni – ez biztos halál

Lehet-e itt tovább lépő erély?

Van-e, aki itt kiutat talál?//

  Hát ez volt ő, ki egyszerre tudott

okos igent és nemet mondani.

Szava nyomán a nemzet alkudott,

hogy meg lehessen mindent oldani.

Ő volt s maradt az örök józanész,

ki nem rohan, de tudja merre lép,

sok téves út a semmiségbe vész,

Deák Ferenc azonban példakép. (1996.)

 

 Két szonett a türelemről

Türelmes légy: mások komoly hitét

lábbal ne gázold. Gondold néha félve,

hogy az igazság talán a más hitébe

rejtőzik el. Hisz’ nagy titok a lét…

 

S az igazságnak tömérdek színét

tükrözte már a multak tenger éve.

Mit magad vallasz, tudjad bár betéve,

s harcolni kelsz, hogy tűnjék a sötét –

 

mégis derengjen halvány lángú fénnyel

a lelked mélyén bölcs és enyhe kétely,

hogy másutt is tán igazság terem.

 

Megértést kérve hirdetett hitednek,

hallgasd meg azt is, mások mit felelnek.

Türelmes légy, hogy békesség legyen.

 

                         II.

Ne légy türelmes, hogyha megaláznak,

igaz hitedet védd, ahogy tudod.

Ha vérre szomjas jelszavakra lázad,

gyűlöld az önkényt és erőszakot.

 

Ki embert ölni biztatja az embert,

ki szavaidra börtönnel felel,

ki mást igázni húzza ki a fegyvert –

a fegyver által ő pusztuljon el.

 

A kegyetlen ne várjon kegyelemre.

Te résen állj, vigyázz az emberekre,

s ha tenni kell, ne késlekedj sokat.

 

Ne légy türelmes: mit sem ér a béke,

ha megaláznak – embernek se véve –

akár téged, vagy akár másokat.

                  Sianki /Galicia), 1942.  

  U.A.: Furcsa kettősség jellemezte: kiábrándult volt és mégis lelkes. Elfogadta az életet olyannak, amilyen és hitetlenül is hittel a maga eszközeivel küzdött azért, hogy jobb legyen. Baloldali volt és liberális. A baloldaliságot Morus Tamástól, Campanellától és Marxtól, a liberalizmust Voltaire-től és Anatole France-tól tanulta. Szeretette volna, ha a liberalizmus, vagyis a szabadság, a demokrácia, azaz az egyenlőség, a szocializmus, vagyis a testvériség eszméimegvalósulnának, de ehhez már nem volt szerencséje.

  Valószínűleg nekünk sem lesz szerencsénk, megérni a felvilágosodás hármas jelszavának megvalósulását, de szerencsések voltunk és vagyunk, hogy a bölcs tanár úr, Géza bácsi kortársai lehettünk, hogy hallgathattuk meséit, olvashattuk, olvashatjuk könyveit és segítségükkel talán jobban megértjük ezt a szép és rút, szép újvilágunkat. Itt vannak könyvei:

Az olvasás gyönyörűsége, (beszélgetések az olvasásról)

A magyar irodalmi arcképcsarnok, (esszégyűjtemény)

Világirodalmi arcképcsarnok, (esszégyűjtemény)

Az európai gondolkodás évezredei, (filozófiatörténeti útmutató)

Milétoszi hajós, (regény)

Erdőn-túli veszedelem, (regény)

Istenek és részegek, (regény)

Szóvarázs, (versek)

  Végül hallgassák meg Hegedűs Géza Stanzák a múlhatatlanságrólcímű versét

  Mit élni tudsz – emlék marad örökké,

és emléked: ez vagy te magad,

erőssé tesznek, hogy soha többé

könnyebb utaknak lelked meg ne add.

Az életedet művé, műremekké

formálhatod az esztendők alatt,

ha jól vigyázol, tudván: a jelen

emlék formában lesz történelem.//

  Tettekre és eszmékre hajt a vágyad:

a magánélet tervezett jövője.

Aki  erős és nagytürelmű, - várhat,

míg megvalósulás lesz belőle…

A megvalósulás: a jelen. – Azt se bánjad,

ha pillanat, bár temérdek időre

bolt szükség, számos hosszú évre,

amíg elérted… Végül megérte.//

  Megérte, mert a megvalósuló

vágy pillanatra emlékedbe lépett,

és emlékképen multbaforduló

valóság ez, mely mindörökre véled

marad, legyen bármerre járható

az utad. Amig megőriz az élet:

elvesztheted, mit magadénak vélnél,

de megmarad, mit élményként megéltél.//

  Igen, a másik oldalon kötelmek:

eszmék, eszmények, teendők, közélet.

Utánad jönnek és nyomodra lelnek:

formálod őket s formálják a léted,

minden percben kérdeznek, felelnek,

mértékét adják igaznak, erénynek…

De te vagy az a közösségi ember,

ki mindezt éled magánéleteddel.//

  Te vagy, aki jövendő vágyakat

beteljesítve alakítsz jelenné,

és a beteljesülő pillanat,

mely tested-lelked birtokába venné,

a te múltad lesz. – Ily módon magad

kitágítod időtlen végtelenné –

és el nem múló szépséggé derül

a vágyott perc, amely beteljesül.

                                            (1960.)