Lexi bácsi és a cenzúra

  Most elmesélem, hogyan szocializálták az újságírókat az antivilágban, a Kádár-korszakban. Hogyan degradáltak sokunkat fogalmazóvá. (Zárójelben írom, hogy voltak bátor kollégáim, akik megtalálták a helyet és a módot, hogy leírják a rendszer lényegét.) Akkoriban, minél periférikusabb lapnál, lapnak dolgozott a tollforgató,- például üzemi lapnál - annál több butasággal, vaskalapossággal találkozhatott, hiszen ide a „már nem-” és „még nem-emberek” kerültek. A menedéket kereső író értelmiségiek, újságíró-ígéretek és az úgynevezett nagyemberek protekciós utódai, politikailag és erkölcsileg ellehetetlenült, nagy lapokból kikopott „selejtek”. Én talán az ígéretes kezdők közé tartoztam, de erről csak nagyon kevesen vettek tudomást.
  Témáimnak, ha pályán akartam maradni, a szerkesztő és kor követelményeihez kellett igazodnia. S mi tagadás mindent megadtam volna, hogy újságíró maradhassak, mert ezt éreztem a viszonylag legszabadabb, legemberibb a foglalkozásoknak, amit ismertem. Írtam természetesen szocialista brigádokról, építkezésekről, átadásokról, párttitkárokról, mikor kiről kellett. Bátor és botor cikket arról: „Miért nem borotvál a gőzborotva?” Írtam korunk kis és nagy hatalmasságairól, a párttitkárokról, vállalatvezetőkről, élmunkásokról és csak nagy ritkán a melósról, mert a munkáshatalmat valójában nemigen érdekelte a munkás, aki nem dumájából élt, mint a mostani hatalmat sem. Munkásról írni - többnyire - ürügy kellett, ha valamelyiket kitüntették. Szégyen, nem szégyen: nem voltam forradalmár, élni akartam, viszonylag szabadon. Egyetlen vigaszom az lehet ma, hogy szándékosan nem hazudtam. Ma már tudom, hogy elhallgatásaim néha többet ártottak, mintha valótlant állítottam volna.
  Lexi bácsival, a többszörös újítóval és feltalálóval a Budapesti Közlekedési Vállalat óbudai üzemegységben találkoztam. Az öreg már nyugdíjas volt, a villamosokon és buszokon, ma is használatos, kis piros lyukasztó-szerkezetet találta fel. Soha nem felejtem el, amint lelkendezve, szinte erotikus gyengédséggel, szeretettel simogatta találmányát, a járműveken ma is használható jegylyukasztót, mint egy jó nőt. „Látod ezt az ívelt formát, gyönyörű formát? Ugye, olyan, mint egy gyönyörű mell?” Udvarias lévén, nem mosolyogtam meg, de tetszett lelkesedése, hiszen mindig is tiszteltem a hitet, főleg ha értelmes cél elérésére szolgált. Ekkor gondoltam arra, hogy Lexi bácsi megér egy misét.
  Megírtam hát Lexi bácsi többszörös feltaláló és újító történetét és elvittem az akkoriban az egyik legnagyobb napilapnak, ahol egy rovatvezető fogadott. Az örkényi történetet neki köszönhetem. Örök életemben hálás leszek neki azért a több mint tanulságos történetért. A karrieristán, hitetlenül cinikus szerkesztő - egyébként a 90-es évek rendszerváltó, köpenyegforgató, kényszervállalkozói, kényszer megvilágosodási időszakában egy jobboldali lap olvasószerkesztője lett. Ilyen az élet.
  Jóindulatúan fogadott. Akkoriban a kezdő újságírót olyan fanyalogva fogadták, mintha leprás lett volna. Emberem azonban kivételt tett. Azzal lepett meg, ami ritka dolog volt akkoriban is, hogy azonnal, méghozzá hangosan elolvasta és „elemezte” írásomat és - életre szóló -  tanácsokat adott. Aminek lényegét akkor még nem értettem. De amit később más szavakkal egy Rózsa Ferenc-díjas, gépírónőből lett pártos újságírónő kötött lelkemre az újságíró iskolában: tanuld meg, nem az olvasónak, hanem a szerkesztőnek írsz. És aki kiáll az utcasarokra, ne csodálkozzék, ha leszólítják. Én őszinte ember voltam, de nem toporzékoltam: tiszteltem szinte mindenkit, aki írásból élt, hát még egy szerkesztőt. Így aztán, megilletődve hallgattam.
  A szerkesztő olvasni kezdett. „Lexi bácsi szülei Mindszenty hercegprímás gondnokai voltak. A gyereket vallásos szellemben nevelték.”
  Letette a kéziratot és jóindulatúan megjegyezte: Ez nem kell.  Ez nem érdekli az olvasót. Különben is, nem tudtad?  Mindszenty bíboros reakciós?!
  - De hát - ellenkeztem erőtlenül - nem biztos, hogy reakciós volt, de ha az volt is, erről Lexi bácsi nem tehetett. Lényeg, hogy Mindszenty akár akarta, akár nem, meghatározta Lexi bácsi életét. Ő nem tehet arról, hogy szülei, hol dolgoztak.
  - Akkor sem kell. Ne feledd, te egy sikeres feltalálóról, újítóról írsz. Húzzuk ki!
   Olvasott tovább. „Lexi 14 éves korában a Szürke Taxinál volt inas. Már akkor is állandóan azon törte a fejét, hogyan újíthasson. Egyik újításáért a vezérigazgató a műhelyben 100 pengő jutalmat adott a találékony kamasznak.”
  - Minek ez? - csattant fel, most már türelmetlenül a rovatvezető. - Csak nem fogunk a kapitalistáknak, a gyárosoknak propagandát csinálni? Húzzuk ki!
  Olvasott tovább, de már kicsit ingerültebben: „A húszas, harmincas években az MTK-ban játszott Lexi. Egyszer válogatott is volt. Nem volt könnyű a munkában és a pályán is jó eredményeket elérni, hiszen akkoriban nem támogatták az élsportolókat munkaidő-kedvezménnyel, mint manapság.”
  - Ez minek? - csapta le a kéziratot újdonsült kritikusom. - Csak nem fogjuk a régi reakciós időket, a Horthy korszakot visszasírni, dicsőíteni?! A profizmust propagálni?! Ez mostanában különben is kényes kérdés. Húzzuk ki!!
  Látszott, hogy legszívesebben letenné a cikket, de rákényszerítette magát a folytatásra: „Lexi bácsi 1936-ban bevonult katonának. Mire leszerelt volna kitört a II. világháború. Így harcolnia kellett Szovjetunóban. A voronyezsi áttörés után nehezen menekült. Csak a szerencse mentette meg és a találékonysága. Az életéből kilenc évet vett el a katonaság, a háború. Nagy nehezen hazakeveredett. A felszabaduláskor az orosz katonák első dolga az volt, hogy levették karóráját és elvitték lemezjátszóját. Aztán elvitték malenkij robotra, amelyből csak 1948-ban tért vissza Magyarországra. Tanúja volt annak is, amikor Mindszentyt deportálták.”
  - András! Ez provokáció! Már megint az oroszok! És nem gondolsz a szovjet-magyar barátságra?! És megint ez a Mindszenty!? És minek leírni, hogy szovjet fogságban volt?! Húzzuk ki.
  Most már nem volt dühös, apátiába esett, mint Hasek Svejkjében az Állatok világa című lap kiadója. Most már inkább kíváncsi beletörődéssel olvasta tovább. Már tudta, hogy reménytelen eset vagyok én is és Lexi bácsi is. És én is éreztem, hogy reménytelen eset vagyok, szégyelltem magam.  „Lexi bácsi a Szürke Taxi utódcégénél helyezkedett el autószerelőként. Itt több találmányáért, újításáért kitüntették. Mindaddig jó dolga volt, míg észre nem vette, hogy egy volt nyilas a párttitkár. Bejelentést tett a kerületi pártbizottságnál. Azok védve elvtársukat, hiszen többnyire karrieristák voltak, Lexi bácsit rúgták ki. Így került a BKV-hoz. 1956-ban segített idős szüleinek Mindszenty kiszolgálásában. Nem volt szerencséje, mert egy fotó megörökítette: Mindszenty egy fegyveres csoport közepén mosolyog, mögöttük jól kivehető Lexi bácsi. Az események után, Lexit letartóztatták és hetekig börtönben tartották, vallatták: mit keresett Mindszenty közelében, hogy került a fegyveresek közé? Végül elengedték és örülhetett, hogy megúszta. Visszamehetett dolgozni a BKV-hoz.”
  - Erre aztán végképp nincs szükség. Te politikailag alkalmatlan vagy az újságíró munkára - mondta, most már apatikusan a szerkesztő. - Már megint ez a Mindszenty, meg az ellenforradalmárok. Csak nem gondolod, hogy példakép lehet egy olyan ember, aki Mindszentynek segített? És minek azzal izgatni az embereket, hogy letartóztatták? Persze, hogy ezt tették, hiszen ott volt a fotón. Lexi bácsi gyanús volt. Húzzuk ki! …Még sokáig magyarázott.
  Hallgattam, hallgattam a szerkesztőt és végül elkeseredetten, kedvetlenül azt kérdeztem tőle: de hát, akkor hol kezdjem szegény Lexi bácsi életrajzát?
  - Amikor nyugdíjba ment!  - válaszolta határozottan, igazsága és pártossága teljes tudatában a szerkesztő. - Hatvan éves korától, akkor már nem találkozhatott Mindszentyvel, akkor már csak dolgozott és újított meg feltalált. Ez a cikk egy újítóról szóljon! Érted? Kit érdekel Lexi bácsi magánélete? Érted már?
  Értettem. Felálltam. Megköszöntem az útbaigazítást és megígértem, átírom ebben a szellemben a cikkemet. De képtelen voltam rá. Jobban szerettem Lexi bácsit és az igazságot, hogy külsősként megalkudjak. Főállásban éppen eleget kellett nyelnem. Csak nyolc évvel később találkoztam újra a szerkesztővel, aki akkor már az országos napilap főszerkesztő-helyettese volt, ő volt a főnököm.  Én nem említettem neki Lexi bácsit, ő sem. Lehet, hogy el is felejtette. Annyi bizonyos, jóindulattal viseltetett velem szemben, hiszen akkorra már megtanultam, méretre írni, mint a legtöbb kollégám. Ahogy kellett, ahogyan elvárták.  Így szocializáltak.  De nem haragszom a szerkesztőre, ő is úgy viselkedett, ahogyan kellett, ahogyan elvárták. Mint a macskák, akik viszkászt ennének. És Lexi bácsi történetéért, „a sajtószabadság” egykori gyöngyszeméért pedig kimondottan hálás vagyok neki. Aztán később, már a rendszerváltás után találkoztam vele a Várban, éppen a kutyáját sétáltatta, elmesélte, hogy ő mindig reformer volt, és most egy katolikus lap olvasószerkesztője. Ránéztem merően, és láttam, most éppen másban hisz, mint egykor. És komolyan elhiszi, hogy nem volt szemellenzős kommunista. Nem kérdeztem meg tőle, és most mi a véleménye Mindszentyről és Lexi bácsiról.
  (A cikk természetesen nem jelent meg újságban, csak a rendszerváltás után a publicisztika kötetemben, címe Nekünk így is jó?.)
                                                Udvarhelyi András

Antidemokrácia – Democsokrácia

Körkörös megfélemlítés

  Mottó: „Németország tele volt üvegcserepekkel...Leégett zsinagógákkal, szétrombolt, meggyalázott otthonokkal. És mi mentünk. Mikor a kommunistákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam kommunista. Mikor a szocialistákat vitték el, hallgattam, mert nem voltam szocialista. Amikor a zsidókat vitték, hallgattam, mert nem voltam zsidó. S amikor a barátaimat és engem vittek Dachauba, csend volt, mert már nem volt senki, aki érettem szólt volna.” (Herbert Niemüller, református lelkész)

  Most elmesélem kirugatásom történetét, ami ugyan szokványos, hiszen a rendszerváltás előtt, az úgynevezett népidemokráciában és utána az úgynevezett demokráciában, tehát mindkét democsokráciában az volt a szabály, hogyha elmondod véleményedet, ne várj kíméletet. Hosszú ideig többé-kevésbé betartottam ezt a szabályt és csak miután úgy éreztem, szakmailag elég erős vagyok, kezdtem öntudatosabban viselkedni, de arra vigyáztam, hogy a társadalom alapvető magatartás-szabályát, a megalkuvást, de legalábbis az együttműködésnek legalább látszatát betartsam. Így aztán, mindaddig, míg a Zsaru Magazinhoz nem kerültem 1993-ban, én döntöttem el, felmondok-e vagy sem. Ha valamelyik szerkesztőségben nem éreztem jól magam, csendesen, vagy kisebb botrány után kiléptem, pontosabban
leléptem. Általában nagyobb fizetésért, habár nem ez volt az első szempontom, hanem, hogy jól érezzem magam a hivatásomban. A Zsaru Magazinhoz azért igazoltam 1993-ban mert megundorodtam az akkori Magyar Nemzet kormánypártot túldicsérő politikai újságírásától, attól, hogy percemberkék kihasználjanak. Politikai, szociáldemokrata véleményemet a Postás Dolgozó című szakszervezeti lapban elmondhattam, ráadásul az ott kapott fizetés megerősítette hátországomat, öntudatomat. „Két lábon álltam”, ahogy ezt félművelt hivatalnok „szokják” mondani. A Zsaru, amennyire lehetett politikamentes volt. A bűn és a bűnüldözés ábrázolása nem volt pártspecifikus, a gazember, gazember volt, bármi is volt a világnézete. Jól éreztem magam a lapnál. Leyrer Richárd, főszerkesztô és Fábián L. Gyula, a helyettese hagytak dolgozni, kísérletezni. De őket talán Pintér Sándor belügyminiszter sugallatára és talán Orbán Péter rendőrfőkapitány főkapitány óhajára átszervezés címén a Fideszhez közellihegők kirúgták, mert Pintér Sándorról megjelentettek egy cikksorozatot, ami a volt rendőrfőkapitánynak, aztán az I. Orbán kormány belügyminiszterének állítólag nem tetszett.  
  Az új kinevezett fidesz-jövevények, az új főszerkesztő és helyettese természetesen azt hitték jobb lapot tudnak csinálni, mint elődeik, akik az alig 30 ezer példányról 250 ezerre tornázták fel a lap példányszámát. Az olvasók azonban az új regnálás alatt nem így döntöttek. A lap példányszáma drasztikusan csökkent. A harmincöt éves jogi dr. Illisz L. László, az egyik gazdasági magazin szerkesztője, – akinek állítólag jó kapcsolatai voltak Pintér Sándorral – lett az mb. főszerk.: pályázat természetesen nem volt. Csak annyit tudtam róla, hogy apja Kádár környezetéhez tartozott, híres volt lojalitásáról. Persze, ez nem bűn. Csak tény. Erről természetesen az Illisz-fiú nem tehet, viszont otthon eltanulhatta ezt a viselkedésformát, mely szerint mindig lojálisnak kell lenni a hatalomhoz. Egyébként, állítólag nem rossz újságíró. De nem is kiváló.  Cs. Csala Károly, aki a Mai Nap szerkesztői székét hagyta ott, már dolgozott a Zsarunál. Állítólag nem volt szorgalmas és ezért kérte a Leyrer-Fábián páros, hogy keressen valahol állást. Kinevezése tehát egyfajta elégtételt is jelentett. Az Ilisz-Csala páros nem tudta, mire vállalkozik. Hittek az ORFK vezetőinek, de azok a nekik tett ígéreteiket nem tartották be. Úgy tűnik, nem divat akkor sem az adott szó betartása. Viszont a piszkos munkát, a közalkalmazottak elbocsátását elvégeztették velük. Ezzel önmagukat és a lapot gyengítették. Dr. Illisz öt hónap után felmondott. Csala, habár megcsalatva, de maradt! Hiába a pénz negy vonzerő!  
  Három hétig dolgoztam e két Orbánhoz közelálló tollnokkal, akik igyekeztek, igyekeztek, de csodát tenni nem tudtak. Leadtam, mint mindig cikkeimet, azok megjelentek. Nem tudtam azonban elfelejteni Leyrer és Fábián kirúgásának gusztustalan jelenetét, amit Orbán Péter rendőrfőkapitány személyesen jött bejelenteni. Haragudtam magamra, hogy ott a helyszínen nem mondtam el véleményemet. Ezért – az újságíró is csak láncait veszítheti alapon – 1998 december harmadikán a Független Rendőrszakszervezet V. Kongresszusának első napján, mint a Zsaru munkatársa és az FRSZ szóvivője, beszédet mondtam a közrendőrök és a kirúgottak érdekében. A beszédnek zajos sikere volt: megtapsoltak és gratuláltak. De jóakaratúlag megkérdezték, nem félek-e a kirúgástól. Azt válaszoltam, ez benne van a pakliban. Nem félek, elegem volt a hallgatásból, hogy mindig csak másokat buzdítok karakánságra, én pedig hallgatok, megalkuszom. Azt magyaráztam ismerőseimnek, nem vagyok hős, de néha nem árt fellázadni. Íme a lázadásom eredménye, pályafutásom legdrágább beszéde. Legdrágább, mert havi 100 ezer forintos állásomból rúgtak ki.

Kedves Barátaim!
Engedjétek meg, hogy egy Tolsztoj idézettel kezdjem. A nagy orosz író, akkor még nem volt szenilis, amikor ezeket a gondolatokat fogalmazta. Tudta, mit ír az államról. Lassan mondom, értsék és lehessen jegyzetelni, aztán feljelenteni.

  „Ülök egy ember hátán. Nagyon szeretem, tisztelem, becsülöm és rettenetesen sajnálom, mindent megtennék érte: Csak egyet nem: nem szállok le a hátáról.”
  Tolsztoj ezzel rátapintott a mindenkori állam lényegére. Gondolata ma is igaz. Természetesen, ez nem azt jelenti, hogy a rendre, az államra nincsen szükség. Szükség van. De olyan államra, olyan kormányzatra, amely velünk együtt viseli a terheket, amely a valódi közteherviselést biztosítja. Mindezt azért mondtam el, mert a rendszerváltás – nem a rendszerváltozás – óta a kisemberekkel, köztük a kis rendőrökkel fizettették ki a privatizáció árát és az állam, a mindenkori kormányzat nagyban elősegítette, hogy a polgár munkavállaló, köztük a rendőr is, egyre kiszolgáltatottabb legyen. Nem én találtam ki ezt, az un. jobbközép politikusok-közgazdászok is leírták, amikor még ellenzékben voltak. Azt, hogy a multik csak úgy jönnek Magyarországra, ha kiszolgáltatott a munkavállaló, ha alacsony a bére, ha kevés adót kell fizetniük az államkincstárba, ha a környezetvédelem törvényei nem szigorúak.
Kérdezhetnék, mi köze van ehhez a rendőrnek, mi köze lehet a rendőrszakszervezetnek? Az a köze, hogy a kormányzat a világbank javallatait megtartva, elsősorban az állami intézményeknél dolgozók bérét tudja megkurtítani, köztük a rendőrökét. Máshonnan nemigen tudja elvenni, de ezzel elveszti bizalmunkat is.
  Fracis Fukayama, az amerikai-japán filozófus azt írja Bizalom című könyvében, hogy azok a társadalmak, ahol a bizalmi tőke elegendő – lásd egyelőre Nyugat-Európát – ott kevesebb pénzt kell fordítani a bűnüldözésre, az igazságszolgáltatásra, a rendvédelemre. Ahol nagy a közbizalmatlanság, mint például nálunk, sokba kerül a kölcsönös gyanakvás. Gondoljunk csak arra, amikor jogásznak kell megvédenie nyilvánvaló jogsértéstől a rendőrt. Gondoljunk csak arra, hogy Nyugat-Európához képest mennyivel több nálunk a pereskedés, hogy nálunk aránytalanul sokan vannak börtönben: csaknem 12 ezren, és aránytalanul sok a bűnözés: 500 ezer felett évente.
  Mindez azért, mert a bizalmatlanság átjárja társadalmunkat. A politikusok négy évente játsszák el a választók bizalmát és mi négy évente leváltjuk őket. Nekik is sokba kerül a kölcsönös gyanakvás, nekünk még többe. Úgy vélem, hogy a bizalmatlanság feloldása csak a párbeszéd, az érdekegyeztetés lehet, és az adott szó betartása. Ha a mindenkori kormány nem akar szóba állni a munkavállalókkal vagy azok képviselőivel, azzal tovább mélyíti a bizalmatlanságot. Mi nem tekintjük ellenségnek a kormányt, az ORFK vezetőit. Még csak nem is tartjuk ellenfélnek. A kormány tagjairól feltételezzük, hogy be akarják tartani választási ígéreteiket, az ORFK vezetőiről pedig joggal tételezhetjük fel, hogy jobb közbiztonságot akarnak. De ha ez a jóakarat csak szavakban nyilvánul meg, akkor mit tehetünk? Tiltakozhatunk, elmondhatjuk véleményünket és idézhetjük a mostani illetékeseknek Fordot, akiről igazán nem lehet mondani, hogy szociáldemokrata lett volna.
„Adjatok nekik magas fizetést és erős gazdaságtok lesz.” Ford tudta, amit sok munkáltató manapság elfelejtett, hogy a birkát etetni kell, ha nyírni akarják, különben kinyírják.
És idézhetjük az Európa Unióba igyekvő fiatal, de nem demokrata kormányunknak az Európai Szociális Charta I. részének 4. pontját: „Minden dolgozónak joga van a maga és családja számára tisztes életszínvonalat biztosító méltányos díjazásra.”
  Ezeket a mondatokat sokszor és sok helyen kell, kellene elmondanunk, tudatosítanunk. Lassan mondom, hogy értsék. Ebben a pillanatban azonban még nem vagyok benne biztos, hogy például ez az írás megjelenhetne a Zsaru magazinban. „Megmondom az őszintét”, nem hiszem. Az a mód ugyanis, ahogyan eltávolították, „átszervezték”, magyarul kirúgták a Zsaru kitűnő menedzser-főszerkesztőjét, Leyrer Richárdot és tehetséggel, találékonysággal megáldott fő-szerkesztőhelyettesét, Fábián L. Gyulát, ez ugyan fiatalos határozottsággal történt, de semmiképpen nem demokratikusan. Joggal fordult mindkét kollégám a munkaügyi bírósághoz.
   És mi? Beosztottak? Bennünket ki kérdezett? Senki! A demokrácia jegyében – mostanság különben sem szokás – a munkavállalókat megkérdezni. Manapság az alattvaló
a rendes polgár, aki nem vitatkozik, csak végrehajt és még szeretni is köteles főnökeit. Nagy a gyanúm, azért váltották le őket, mert „tiszteletlenek” voltak, túl sokat foglalkoztak a főnökség hibáival, túl sok érdekvédelmi cikk jelent meg a Zsaruban. A vezetőváltás óta – hála a Fidesz sajtószabadság felfogásának, a lapban semmiféle érdekvédelemmel foglalkozó írás nem jelent meg, kivéve a Független Rendőrszakszervezet fizetett hirdetési oldalán. Szeretném remélni, mint tagdíjat fizető FRSZ-tag, és mint a Zsaru munkatársa, hogy ez csak véletlen. Ha azonban tudatos kihagyásról van szó, gondolkodni kell, mit tegyünk.
  A Zsaru magazin az Országos Rendőr-főkapitányság lapja, a tábornoktól a tiszthelyettesig, a közrendőrig. Ha kimarad a kisrendőr gondja, baja, akkor az már nem a mi lapunk. Éppen ezért két dolgot tehetünk. Fáj, hogy ezt nekem kell mondanom, hiszen öt évem van a Zsaruban. Azt kell tanácsolnom, hogy ha nincs érdekvédelem a lapban, ne vásárolják a lapot.     
 Természetesen, ha ez csak felesleges ijedelem, akkor mindenkit lebeszélek erről. Ha a rendőr mindennapi problémáit olvashatjuk hétről-hétre, ha a jó tollú, oknyomozó Szirmai Mária érdekvédelmi riportjait, akkor lebeszélek mindenkit a bojkottról. Sőt... Nekünk azonban arra is fel kell készülnünk, hogy nem lesz lap, ahol bemutathassuk véleményünket, nem lesz lap, ahol bemutathassuk a közüzemi díjat fizetni nem tudó, eladósodott közrendőrt, akinek megalázóan kicsi a keresete. Éppen ezért lapot kell csinálnunk. Szakszervezeti rendőrújságot. Ezt akkor is ezt kellene tennünk, ha a Zsaru magazin a régi módon foglalkozna érdekvédelemmel. Ezzel tartozunk önmagunknak, kollégáinknak és az utókornak is, hiszen az újságírás történelemírás is.
   Az újságra tehát szükség van. Kérem, fogadjátok el javaslatomat. Végezetül, hadd idézzem a mostani kormány valamikori példaképének, Bibó Istvánnak sokat hangoztatott jelmondatát. Annak az embernek a szavait, aki mikor a szovjet katonák behatoltak a parlamentbe, az egyetlen miniszter volt, aki a helyén maradt és nem menekült el. Azaz volt még egy „államférfi”, az elnöki tanács elnöke, Dobi István elvtárs, aki állítólag részegen hevert valamelyik irodában. Ő később helyén maradt. Jellemtelenségéért jutalmul két hosszú évtizedig töltötte te be a „felelős” posztot.  Ahogy modern democsokráciákban szokás, a bűnös természetesen elnyerte a méltó jutalmát, a jó, Bibó István pedig, aki helytállt, ő természetesen elnyerte büntetését, börtönbe került, és haláláig elvhű maradt. Ezt a kollégiumot, – ahová Orbán Viktor is járt, és akiről a hatalomra került miniszterelnök mintha megfeledkezett volna, – róla nevezték el: Bibó Istvánról. Ő azt írta: „Demokratának lenni annyi, mint nem félni.”
  Nos, ne féljünk hát elmondani véleményünket. Még akkor sem, ha körkörös megfélemlítés és bizalmatlanság vesz körül bennünket. És még egyszer, fontoljátok meg: csináljunk egy bátor szakszervezeti lapot.”
  1998. december 7-én leadtam beszédemet a Zsaru titkárságán, miután megtudtam, hogy egy besúgó a beszédem elhangzása után, azonnal felhívta a Pintér S.-Orbán P. által kinevezett BM közttisztv. mb. főszerket, dr. Illisz, L. Lászlót, hogyan „szartam a nulláslisztbe”, jobb, ha pontosan ismeri, mit mondtam. Mire másnap behívattak és a szintén BM közttisztv. mb., de főszerkh. Cs. Csaba jelenlétében dr.Illisz kioktatott: „aki beleköp a közös levesestálba, aki ilyenek ír és mond, azzal nem kívánok együtt dolgozni.” Én ugyan közös asztalra és a szarra emlékeztem, de ez a lényegen nem változtat.
  A lényeg pedig az, hogy másnapra behívattak ismét, hogy vegyem át a felmondást, amelyet természetesen nem azzal indokoltak, hogy bíráltam őket, hanem átszervezéssel, amely fogalom ma már a munkajogtalanság világában a kirúgás szinonimája. Én viszont természetellenesen az Független Rendőrszakszervezet jogsegélyszolgálatához fordultam. Így nem jelentem meg az elbocsátó „elbeszélgetésen”, ehelyett egyeztetést kértem az ORFK-tól. Mindkét egyeztetés kudarccal végződött. Az ORFK vezetőjének utasítására, a személyzeti ügyekkel foglalkozók semmiféle kompromisszumot nem fogadtak el. Az egyeztetésen arra a kérdésre, nem volna-e állás egy három diplomás újságírónak, nemmel válaszoltak. S hozzátették, a végzettség és jól végzett munka egy átszervezés idején nem szempont. Mondták ezt annak ellenére, hogy a 43 ezer főnyi testület nem a túlképzett cégek közé tartozik Magyarországon. Illisz pedig arra kérdésre, miért mondta azt, hogy aki így beszél, azzal nem hajlandó együtt dolgozni, kijelentette, hogy ezt magánvéleményként mondta. Ezután kénytelen voltam a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz fordulni. Garamvölgyi László, aki a Horn-kományzat idején Pintér Sándor rendőrfőkapitány lemondatása miatt, felmondott, és most visszatért hivatalába, amikor arra hivatkoztam, gondolja meg, hogyan bántak el vele, alig két éve, sajnálkozott és azt mondta: „nekem végre kellett hajtani a rendőrfőkapitány utasítását. Ezért aztán első indulatomban otthon levelet írtam Pintér Sándornak, de másnap nem küldtem el, mert aludtam rá egyet, másrészt nem láttam már értelmét. De azért most teljes egészében közlöm, hiszen igen tanulságos.

Tisztelt Miniszter úr!
Szívesebben írtam volna, Kedves Sándort, de két okból sem tehetem. Az egyik, hogy nemigen tekinthetem kedvesnek azt, akinek a beosztottja politikai okokból kirúgott, másrészt a Sándor megszólítás annak az embernek szólt, akit még becsültem, és akivel még Magyar Nemzet-es koromban találkoztam, egy teljes munkanapot töltöttem riporttal. Meg is jelent: A főzsaru egy napja címmel. Ma is úgy érzem, korrekten mutattam be a közvéleménynek az akkori Pintér Sándort. Azóta megváltoztak a körülmények és ezzel együtt más emberré lett Pintér Sándor is. Vagy nem is lett más, csak én nem vettem észre, milyen ember valójában? Sajnálom, a régit jobban kedveltem. A mostanit nem szeretem, de nem is utálom. A mostanitól inkább távol tartom magam.
  Sok a szöveg mondhatod te, vagy a titkárod, aki olvassa. Térjünk a tárgyra. 1998. december 3-án beszédet mondtam a Független Rendőrszakszervezet V. kongresszusán, mint sajtó szóvivő. Azt hittem, hogy ez az új kurzus, ez a fiatal demokrata kormány komolyan veszi a demokráciát, a szabad véleménynyilvánítást, a szólásszabadságot. A politikai ösztöneim figyelmezettek ugyan, hogy „nem lesz ennek jó vége”, de én arra gondoltam, legfeljebb kiugratjuk a nyulat a bokorból: hogyan viselkednek az újak, ha nagy nyilvánosság előtt véleményt alkotnak róluk. Aztán elmondtam beszédemet, amit mellékelek, és december
7-én délelőtt a Zsaru magazin megbízott új főszerkesztője közölte: nem akar velem együtt dolgozni, aki ilyeneket mond. Az ORFK-án azonban nem azt közölték, hogy azért rúgnak ki, mert kiborítottam a bilit, hanem az ok természetesen: az átszervezés miatti létszámcsökkentés volt. Nem számított, hogy öt éve írtam a rendőrök védelmében cikkeimet, hogy igyekeztem helyrehozni írással, amit néhány balfácán zsaru elrontott, nem számított, hogy én vagyok a legképzettebb, három diplomával rendelkező újságíró, a legnagyobb gyakorlattal rendelkező munkatárs, nem számított a lap érdeke, csak a kicsinyes sértődés. Nem haragszom erre a két önszorgalmú szolgálattevőre, ők csak azt tették, amit parancsoltak nekik a gazdik. Talán egy kicsit túllihegték a rendcsinálást. Nem gondolod?
  Engem ez az eljárás nem lepett meg, hiszen köröttem már évek óta hullanak a fejek, tapasztalt rendőrök menekülnek a rendőrségtől, mert lehetetlen helyzetbe hozzák őket: nem fizetik meg és ráadásul gyakran a vezetők a Rendőrtiszti Főiskolán tanult alapvető vezetéselméleti módszereket sem alkalmazzák. Igen gyakori a kicsinyes bosszú. Előfordult, pl. hogy egy főkapitány titkosszolgálati módszerekkel figyeltette kollegáját és amikor az a munkaidő előtt öt perccel megivott egy üveg sört, két nyomozó lecsapott rá. Kirúgták. A Legfelsőbb Bíróság szolgáltatott végül neki is igazságot. Mibe került ez az állandó pénzügyi gondokkal küszködő rendőrségnek? Sokba. De ez nem számít. A bosszú, a tekintélymegőrzés, mindennél fontosabb. Ezért van az, hogy nekem az ilyen és ahhoz hasonló esetek jobban fájnak, mint a saját kirugatásom. Én meg tudom magam védeni, el tudok helyezkedni, de a cég gyengül évről-évre, napról-napra és általa a közbiztonság. S a hozzá nem értést és a kicsinyes egyéni és politikai bosszúk következményeit pedig az adófizetővel fizettetik meg. Nagyobb károkat okoztak az ún. modernizálók 10 év alatt a rendőrségnek, mint a Posta Bankhoz közel állók és a sikerdíjasok.
  Persze téged nemigen érhet támadás, hiszen vigyáznak rád testőreid, a mi pénzünkből, de rokonaidat, ismerőseidet elérheti a bűnözési hullám és későn jössz rá, azért nem tudod majd megvédeni őket, mert te is hozzájárultál a cég legyengítéséhez. Mit fogsz majd akkor csinálni? Mit szól majd maradék lelkiismereted? Bizonyára annyira fent érzed magad, hogy tiltakozásom nem érdekel. Téged, minden bizonnyal, magasabb szempontok vezetnek, mint az igazság, meg az erkölcs. Ennek ellenére tiltakozom az ilyen, még a látszattal sem törődő eljárás ellen. Igazságtalan, megalázó és kicsinyes bosszúnak tartom. Ebben benne van a rossz, hivatalnokközpontú személyzeti politikának nevezett mameluk-végrehajtás is. Tudtad te? Miért is tudtad volna? Tudtad, hogy milyen nehezen határoztam el magam, hogy egy olyan céghez jöjjek dolgozni, egy olyan cég imázsát javítani, amelyiknek néhány tagja 1972-ben szinte agyonverte bátyámat, aki aztán az öngyilkosságba menekült, mert a verés után, nem mert kimenni az utcára? Mert félt. Miért is tudnád? És ha tudnád, érdekelne? Tudod-e, milyen nehéz volt megbocsátani a cégnek és azt mondani önmagamnak, hogy ez a cég, nem az a cég? Tudod, milyen nehéz volt hallgatni a civileket, amikor a zsaruk hibáit, bűneit, mindennapos megvesztegethetőségét sorolták? Tudod, milyen nehéz volt védeni őket?
Tudod, kit rúgattál ki vagy rúgtak ki túllihegő embereid? Fogalmad sincs róla. Furcsa egy újságírótól, de nem szeretem, soha sem szerettem a feltűnést, de te, ti olyan helyzetbe hoztatok, hogy kénytelen vagyok a közvéleményhez fordulni. Ötvenöt éves lévén, már-már arra gondoltam, itt a cégnél kihúzom nyugdíjig, de közbelépett az ostobaság. De hát levelemnek nem az a célja, hogy ezt közöljem veled, csupán az, hogy eszedbe juttassam: felelős vagy, miniszter vagy, felelős vagy nemcsak saját, de az általad kinevezett vezetőkért is. Felelős vagy azért, hogy én és sokan most már az országban nem hiszünk sem neked, sem a kormányodnak, amikor demokráciáról szónokoltok.
Talán eddig sem jutsz a levél olvasásában, hiszen nincs időd. Nincs időd a legfontosabbra: a lenti emberek fejével gondolkodni. Valószínűleg soha meg nem próbáltad, vagy ha igen gyorsan kiverted a fejedből. Az úgynevezett nagypolitikával foglalkozóknak, mint neked, erre nem lehet energiát pazarolni. Pedig tudhatnád, a szerencse forgandó: isten tenyerén vagyunk, most felemelt, de holnap megfordul, és hirtelen észre fogod venni, hogy nemcsak úgynevezett nagypolitika van, hanem emberek is, állampolgárok, akik másképpen gondolkodnak, akiket ti fentről semmibe vesztek.
  Sándor! Csalódtam benned, nemcsak azért, amit velem tettek famulusaid, hanem azért a kárért is, amit gazdasági ésszerűsítés címén művelsz a Belügyminisztérium részlegeivel. Vigyázz, mert a Pintér névnek az értéke fogyóban van, devalválódik. Nem tudom emlékszel-e még, amikor jó éve találkoztunk valamelyik szuperáruház parkolójában. Akkor te bukott ember voltál. Csak azért köszöntem és kérdeztem meg, mi van veled, hogy érzékeltessem, igazságtalanság történt veled. Szolidaritásból. Mondhatod most, na és? Egy senki kis firkász köszönt, de akkor láttam az arcodon, jól esett. Ez nem amolyan exbeosztotti seggnyalás volt. Semmi hasznom nem volt belőle, legfeljebb egy: kicsit megmoccantottam az igazságtalanság ingáját. Most pedig ott tartok, vajon amikor már nem leszel belügyminiszter, akkor köszönni fogok-e. Tőled függ. Nem, ne gondolj arra, hogy vissza akarom könyörögni magam a céghez. Nem. Mindezt csak azért írtam, hogy lásd, hogyan értékelik utasításaidat, javaslataidat famulusaid, s hogy figyelmeztesselek, gyakran hályogkovácsként tevékenykedsz.
A cégtől nehéz szívvel búcsúzom, legalább oly nehezen, ahogyan te, amikor lapátra tettek. Rád nem haragszom, csak sajnállak, hogy hagytad eltorzítani magadat a hatalomtól, pedig akár rendes zsaru is maradhattál volna. Azt mondják, jó nyomozó voltál. Miért kellett felkapaszkodni a ranglétrán, ott „lent” több hasznod lett volna. Vigaszul csak azt írhatom, amit Seneca: sohasem késő, hogy lelkiismeretünk szerint viselkedjünk.
  Élj egészséggel, és aludj tiszta lelkiismerettel, ha tudsz. S ha a karácsonyfa fényeiben gyönyörködsz egy pillanatra jusson eszedbe, intézkedéseidnek milyen hatása volt az úgy-nevezett kisemberekre, ők vajon hogyan karácsonyoznak.
Üdvözöl egy volt tisztelőd: Udvarhelyi András, a Zsaru magazin exmunkatársa.  
Budapest, 1998. december, karácsony előtt három nappal
  A kirúgatásomnak azonban nemcsak negatívumai voltak. Nagyanyám igaza ma is élő: ki miben vétkezik, abban bűnhődik és Isten nem ver bottal. Dr. Illisz már otthagyta a Zsarut, mert jótevői becsapták. Engem pedig a Független Rendőrszakszervezet főtitkára, Fábián Ágota kinevezett a szakszervezet újságának, a FRáSZ főszerkesztőjének. Ez kirángatott abból a depresszióból, amit állásom elvesztése okozott. Ettől kezdve, hetente adtam le cikkeimet a Zsaru FRSZ által megvásárolt hirdetési oldala számára és szerkesztettem a FRáSZ-t, amelyből eddig négy szám jelent meg... A történetnek azonban még nincs vége. A demokráciánk jellegét nagyban jellemzi az alábbi két eset. A Rendőrség Évkönyvében, amelyet az ORFK sajtósai szerkesztettek a tudtom és beleegyezésem nélkül megjelentették három cikkemet. Felhívtam a szerkesztőt és figyelmeztettem. Elmondtam neki, azért vagyok leginkább szomorú, mert észre sem veszi, hogy kollégájának szerzői jogait megsérti. Pert helyeztem kilátásba. Végül megegyeztünk. Amikor egyik régi kollégámnak elmeséltem az ügyeimet, rosszallóan csóválta a fejét és azt mondta: miért nem vagy türelmes. Velem miért nem voltak türelmesek, amikor kirúgtak, kérdeztem.
  Ezzel szinte egy időben leadtam a Nullatolerancia c. cikkem, hogy jelentessék meg a Zsaru hirdetési oldalán, amit az FRSZ fizet. A főszerkesztő–helyettes megszegve a szerződést, – mely szerint a hirdetés tartalmát nem bírálhatja felül, a közleményt pedig csak akkor hagyhatja ki a lapból, ha közszemérmet, közízlést sért vagy uszít – nem jelentette meg a cikket, mert magára ismert. Íme a cikk.


Nulla tolerancia
A bűnügyi szakmában már-már közismert a nulla tolerancia elmélete és gyakorlata. Azt jelenti, hogy a legkisebb bűnt is következetesen és szigorúan büntetik. New Yorkban, ahol a városlakók megunták, hogy kényre-kegyre ki legyenek szolgáltatva a rosszéletűeknek és köztudottan elviselhetetlenül sok volt a bűnözés, bevezették tehát a nulla tolerancia gyakorlatát és ennek eredményeképpen hihetetlen mértékben javult a közbiztonság.
Örömmel olvastam erről az egyik legnagyobb példányszámú bűnügyi magazin megbízott főszerkesztőjének vezércikkében. Egyet is értek vele. Mint ahogy Nagy Károllyal is, az egyik rendszerváltás utáni „személyzeti-pártpolitikai” tisztogatásnak áldozatul esett belügyminisztériumi államtitkárral, aki azt vallja:
   diktatúrát a bűnözőknek és demokráciát a tisztességes állampolgároknak.
Az elv tehát helyes, csak az a gond, hogy az utóbbi időben különös gyakorlattá vált, hogy a magát fiatalnak és demokratának tartó hatalom tagjai a nulla tolerancia elvét nemcsak a bűnözőkre alkalmazzák, hanem a másként gondolkodókra is... Annak ellenére, hogy néhány éve még felháborodottan tiltakoztak a politikai türelmetlenség ellen.
Nos, az előbb említett magazin megbízott főszerkesztője, aki főleg lojalitása miatt került vezető posztra, a túlteljesítők közé tartozik, úgy gondolja, azzal szolgálja leginkább főnökeit, ha helyettük is elvégzi a piszkos munkát. Egyik munkatársát, mert az egy szakszerzeti rendezvényen hiányolta a lapból az érdekvédelmet, – „aki ilyeneket ír és mond, azzal nem kívánok együtt dolgozni” – szavakkal elmozdítatta állásából. Azt nem merte nyíltan deklarálni, hogy kollégáját másképpen gondolkodása miatt rúgatta ki, hiszen a látszatot, azt hogy õ mélységesen demokrata, fenn kellett tartani.
Ugye ismerős a történet. Ugye, kedves olvasóim önök is tudnának hasonló „sztorikkal” szolgálni? Persze, hogy sorolhatnák az igazságtalan kiutálásokat, kirúgásokat, ellehetetlenítéseket. S ez baj, nagy baj. A nulla tolerancia új értelmezői talán nem is tudják, milyen károkat okoznak ezzel. Vagy tudják? Számokban nem mérhető károkat okozott, hogy jól képzett rendőrök százai voltak kénytelenek elhagyni a deklaráltan politika–semleges testületet, mert lehetetlen helyzetbe hozták őket. Kiderült, hogy a civil életben jól megállják helyüket, amire büszkék lehetünk, de ugyanakkor szomorúan kell konstatálnunk, hogy a rendőrséget éppen akkor gyengítették meg a nulla tolerancia hívei, amikor a bűnözés növekedése miatt a legnagyobb szükség lett volna a jó zsaruk megtartására. Ez pedig nemcsak pénz, hanem politikai kultúra kérdése is. Sajnos a hatalmi huzakodásban többnyire azok járnak a legrosszabbul, akik saját előmenetelüknél jobban szeretik a hivatásukat, a céget, fontosabbnak tartják a jó közbiztonság megteremtését az erős rendőrséget, mint a karriert.
S hogy hová vezethet a nulla tolerancia politikai gyakorlata? Nem nehéz kitalálni. De azért hadd jellemezem a helyzetet, amely mint tudjuk, jó, de nem reménytelen, egy Lázár Ervin mesével. A lyuk a zoknin felháborodik, hogy ő csak kis helyet kaphat a zoknin. Addig-addig eszi az anyagot, amíg se lyuk, se zokni nem marad. Mert a zokni nélkül a lyuk egy nagy semmi. Tehát mi a tanulság? Egyszerű. Legyünk türelmesek. Legfőképpen azokhoz, akik dolgozni tudnak és akarnak, s ne engedjük, hogy tovább egye a lyuk a zokninkat.
Udvarhelyi András – Zokni (FRáSZ, 2000)


Szeretném remélni, hogy az eddigiekből kiderült, ez jellegzetes kirúgás-történet, aminek figyelemre méltó társadalomlélektani tanulságai vannak, nemcsak az én történetem. Ismerőseim és barátaim ugyanis inkább botorságnak tartották „bátorságomat”. Íme, a jellemző megjegyzések: „Hülye vagy Bandikám! Tudhattad volna, hogy szél ellen nem lehet. No és, most mihez kezdesz az igazaddal? Minek ugrálni? Tudhattad volna, hogy ez lesz a következménye. Azt hiszed, bárki megvéd? A szókimondásért semmit sem lehet kapni a piacon. Azt hiszed a szakszervezet megvéd? Ez a szakszervezet? Arra a szolidaritásra számítani, amit kiöltek az emberekből? Még gondolatban sem mernek igazat adni, mert így önmaguk gyávaságával kellene szembe nézniük.”
  Erről a közömbösségről, gyávaságról írtam Nullaszolidaritás címû cikkemben. Íme:


Nullaszolidaritás

„Olyan felesleges a szakszervezet, mint a pápa farka.” Ezt mondogatják és mindentudóan vagy tudatlanul összemosolyognak azok, akiknek fogalmuk sincsen e szervezetek tevékenységéről, és mások, akik azt hiszik az az érdekük, hogy gyengítsék az érdekvédelmet. A tömeghülyítő kommunikáció munkatársa, – aki ugyanúgy ki van szolgáltatva, mint bármelyik más területen dolgozó bérmunkás társa, – is ezt hajtogatja vagy meggyőződéssel, vagy akarva-akaratlanul, és csupán akkor említi a szakszervezetet, ha éppen május elseje, vagy bértárgyalás van, ha sztrájkkal és demonstrációval fenyeget valamelyik érdekvédelmi szervezet. S ezzel azt sugallja, hogy érdemi érdekvédelmi munka nem is folyik a szakszervezetekben. Azt igyekeznek elhitetni, hogy aki jogos béremelésért küzd, jobb munkafeltételekért, az demagóg. Ezek, ha ellenszenvet nem is tudnak mindig kelteni, de közönyt mindenképpen. Nem tudva, hogy a közöny, amit terjesztenek, ellenük fordul előbb vagy utóbb. Igaza van Leszek Kolakowskinak, a neves oxfordi lengyel filozófusnak.
  „Ha nyíltan megtagadják a részvételt mindenkivel, minden közösséggel, ha soha senkivel nem szolidárisak, élni élhetnek ugyan, de ez az élet hiábavaló lesz és boldogtalan és nem várhatnak szolidaritást és segítséget másoktól, amikor ők kerülnek bajba, ami mindenkivel megesik. A közönyért, amit a többiek iránt éreznek és éreztetnek, a többiek közönye lesz a fizetség.”
Ugyanezek a közönyösök, többnyire máshol is távol tartják magukat a politizálástól. De azért egy-egy bértárgyalás után nyugodtan, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, felveszik a béralkuban felemeltetett fizetést és legyintenek, ha a szakszervezet szóba kerül. Szerencsére, már vannak politikai vezetők, például Göncz Árpád, aki komolyan veszi a szakszervezetek társadalmi szükségességét. Íme, néhány megszívlelendő gondolata:
  „A szakszervezeteknek mindig is volt, mindig is lesz kivel szemben fellépniük, hiszen a haszonelvű tőke és a munkájukból megélni akarók alapvető érdekei nem esnek egybe, nem eshetnek egybe... A magyar szakszervezetek, elődeikhez méltóan felelős részesei a gazdaság, a társadalom fejlesztésének...”Az, hogy a vezetők egy része, beleértve a középvezetőket is, nullaszolidárisak, közönyösek kisfizetésű kollégáikkal és nem értik meg, hogy az alul lévőknek is joguk van tisztességes megélhetéshez, az sajnos – azt kell mondanom – természetes jelenség már régóta. Még szomorúbb azonban, hogy maguk a munkavállalók sem szolidárisak egymáshoz, és ami még nagyobb baj önmagukkal sem.
  Nemrégiben egy munkahelyen átszervezés ürügyén kirúgtak embereket. Mostanában a kirúgás szinonimája lett az átszervezés. Egy tisztségviselő figyelmeztette őket és felajánlotta lépjenek be a szakszervezetbe, akkor tud segíteni. Még ekkor sem léptek be, mert nem akarták elhinni, hogy őket is kirúghatják, azt gondolták, egyénileg is meg tudják magukat védeni. Amikor pedig az utcán találták magukat, már késő volt. Hitetlenségük nemcsak önmagukat hozta nehéz helyzetbe, hanem a szakszervezetet is, hiszen annak legfőbb ereje a tagságában van, ha kevés a tag, gyengébb az érdekérvényesítési lehetőség. Olyan ez, mint a szex, amely erő nélkül legfeljebb malackodás.
  Végül is minderre a lyuk és a zokni története, Lázár Ervin meséje a legtalálóbb analógia. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy zokni és azon egy lyuk. A lyuk elégedetlen volt, hogy csak kis területet birtokolhat. Addig–addig terjeszkedett, mígnem teljesen elfoglalta a zoknit. De ha csak lyuk van, nincs zokni. És mit ér a lyuk zokni nélkül? Semmit! Tanulság? Ne engedjük, hogy a hitetlenség, a közöny, az érdektelenség terjeszkedjen. Azaz engedhetjük, de akkor teljesen kiszolgáltatottjai leszünk az embert csak munkaerőnek tartó modernizálóknak, és hamarosan az utcán találjuk magunkat lyukas zokniban. Udvarhelyi András – Zokni
                                                                                                               (FRáSZ, 2000)

  Közvetlen környezetemből csak nagyon kevesen segítettek. Csak feleségem, gyerekeim és a sokat szidott szakszervezet (FRSZ), amelynek jogásza a munkaügyi bíróságon jól védte érdekeimet. Az ORFK jogásza, miután dr. Illisz kijelentését nem lehetett már letagadni, hiszen jegyzőkönyvbe vették, inkább arra épített, hogy már a szakszervezeti kongresszus előtt összeállították a kirúgandók, bocsánat átszervezendők, kiszervezendők névsorát. Tehát, szerintük, szó sem volt politikai bosszúról. Erről azonban írásos dokumentumot nem tudtak felmutatni. Arra a kérdésre, hogy a törvény által előírt kötelezettségüknek miért nem tettek eleget, azt válaszolták: nem volt képzettségemnek megfelelő állás. A bírónő erre kért bizonyítékot és elnapolta a tárgyalást. Kirugatásom óta több, mint kilenc hónap telt el. Ezalatt csaknem egy millió forintot fizetett ki az ORFK és ha megnyerem a pert, kártérítést kell fizetniük, újabb százezreket kell leszurkolniuk. De hát erre van pénz? Érdemes lenne megírni egyszer, hogy az ORFK vezetőinek balga döntései mennyibe kerülnek az országnak. Az már szóra sem érdemes, hogy az áldozatok miként kezdenek „új életet”, hogyan dolgozzák fel „botor-bátorságuk” következményeit. Mi a véleményük a demokráciáról? Én például rossz pillanataimban, gyakran gondolok arra, talán nem kellett volna elmondanom véleményemet, nem kellett volna komolyan vennem, hogy Magyarországon – állítólag - szólás és sajtószabadság van. Állítólag - törvény által védve!
                                                                                                                (2000)
(Az írás megjelent a Nekünk így is jó című kötetemben 2006-ban.)

Moldova György:
A hatalomnak nincsen humora
A humor szükjségképpen a merevségekre mutat rá, ez nem csak a személyekre, hanem az államszerkeztere és a társadalmi rendre is vonatkozik. A Hatalom nem tud változtatni a megtámadott hiányosságain, ha egy ponton enged, elõbb-utóbb az egész rendszerét felfejtik épp úgy, mint a macska a terítõt egyetlen megragadott szálból. Tehát a Hatalom a humorra csak tiltással vagy más presszióval válaszolhat.
A Hatalomról vagy rosszat vagy semmit
A Hatalom javára még tárgyilagosnak sem szabad lennünk. Olyan aránytalan és méltánytalan erõfölényben van az ellenfeleivel, sõt az egész néppel szemben, hogy nem igényelheti az objektivitásunkat – még akkor sem, ha véletlenül igaza volna, bár ez a veszély ritkán fenyegeti.
(Moldova György: Akit a múzsa fenéken csókolt)

A sajtószabadság és a Gyurcsányok

 Most elmesélem, hogyan értelmezik a sajtószabadságot a mindenkor hatalmon lévők. Abban a szerencsés és szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy megtapasztalhattam mindkét un. nagy párt sajtószabadság gyakorlatát. A Fideszhez közel állók 1998-ban rúgtak ki állásomból, a szocikhoz közel álló talpnyalók pedig 2006-ban és 2008-ban. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy egyik 19, a másik egy híján húsz. De most a szocik sajtószabadság-felfogásáról írok. Elmesélem, mert mostanában kimennek tüntetni a nagy hangon a sajtószabadságért, és megfeledkeznek róla, hogy amikor ők voltak hatalmon, nem tartották tiszteletben azt, amiért ma „harcolnak”. Pedig akkor, amikor hatalmon voltak, még nem is kellett volna harcolniuk, mert  a hatalom az ő kezükben volt.
  2005-ben a Postás Szakszervezetben tett látogatást Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, akit akkor még becsültem, tehetséges politikusnak, jó szónoknak, tartottam és főleg azt hittem, rendes, tisztességes ember. Sajnos csalódnom kellett. Persze, manapság már furcsa, ha valaki egy politikusról feltételezi, hogy tisztességes, de az ember mindig remél, és arra gondol, vannak kivételek, talán a tisztességtelen politikusok vannak kisebbségben. De mentségemre szolgál, hogy akkoriban volt bennem valamiféle várakozás. Minden választás idején, azt hittem, jobb lesz, de rá kellett jönnöm, csak azért van szükség a szavazatomra, hogy a politikusok többsége megszedje magát. Persze rre lehet azt mondani, hogy demagógia. De kérem, mutassanak csak egy politikust, aki nem a népből, hanem a népéért él. Amikor eljött ez a népéből élő miniszterelnök és ez még akkor így volt, ha működésének egyenlegét összeadjuk, amikor eljött a Postás Szakszervezetbe, ahol én a lap - a Postás Dolgozó főszerkesztője voltam - jó beszédet mondott, nagy tapsot kapott, és úgy általában, ahogy ezt pestiesen mondják, mélyen emberi volt, szimpatikusnak is nevezhetném. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, amikor készült lejönni az emelvényről, érdekes testőrei engedtek és adtam neki egy-egy dedikált példányt a könyveimből, az egyik a Napoleon a karrierista, a másik az Elsikkasztott boldogság című könyv volt. Udvariasan meghallgatott, közelről mélyen emberi volt, még talán rokonszenves is. Megveregette a vállamat. Nem volt ismeretlen a gesztus, több politikus, úgynevezett nagyság, percemberke is így tett: Mi van írókám?
  Én ezt nem nagyon kedvelem, mert ez a lenézés egy fajtája, de tűrtem, mert az ember és különösen az újságíró alkalmazkodó lény. Kértem, hogy adjon életrajzi interjút a készülő Csepeli csevegések című második kötethez. Elmeséltem, hogy már megjelent ebben a műfajban – akkor még csak 13 csevegő füzet. Ő megint – jóindulata jeléül - barátságosan hátba veregetett, hogy a megtiszteltetéstől már-már Besszarábiában éreztem magam. Nos, megígérte, ad interjút, csak, mondta, hívjam fel a titkárságát pár nap múlva és akkor megbeszéljük. Pár nap múlva felhívtam a  titkárságát, ahol közölték velem, hogy szó sem lehet személyes interjúról, de ha írásban - azaz interneten elküldöm a kérdéseimet - akkor válaszol rá. Mivel praxisomban már előfordult ilyen "módszer", hogy nem láttam az interjúalanyomat, így voltam a szovjet nagykövettel, Sztukalin elvtárssal is, úgy gondoltam, azt az olvasó nem tudja, hogyan készült az interjú. Rendben van, fogadtam el a javaslatot, habár jó lett volna beszélgetni Gyurcsánnyal, nem mintha én valaha is hasra estem volna bármilyen állítólagos nagyság előtt, és elküldtem 100 kérdést. Ő - akkor mindig azt hittem, rendes – két hét múlva, 40 valahány kérdésemre válaszolt. Mivel hat vagy nyolc helyen népszerűsítettem Gyurcsányt, a küldött szöveggel együtt, kitelt belőle egy Csevegő füzetre való. Összeállítottam a szöveget, elküldtem, aztán elballagtam a Parlamentbe Gyurcsány kommunikációs részlegének egyik munkatársához. Ő nagyon kedvesen fogadott. Gyanútlan voltam. Már a fotókat kerestük, amikor azt találtam indítványozni, hogy legyen a könyv felcíme: Budapesti beszélgetések, akkor nagyobb körben lehetne terjeszteni. A nő megmerevedett, mint egy fa a viharban és azt mondta elutasítóan, miközben visszatette a fiókba a fotókat, nem lesz könyv. Mondtam neki, nehogy már ő döntsön a miniszterelnök helyett, legalább adjon alkalmat, hogy beszéljek Gyurcsánnyal. Akkor még azt hittem, hogy egy szolga túlbuzgóságáról van szó. Ő ettől is elzárkózott, mondván: a miniszterelnök úr nagyon elfoglalt. Kértem, adjon legalább öt percet. De kereken elutasított.
  Dühöngve, káromkodva hagytam el a parlamentet. Hazamentem és egy levelet írtam a miniszterelnöknek, amelyben emlékeztettem ígéretére, és leírtam, hány lapban népszerűsítettem. Hozzá tettem, hogy a sajtótörvény szerint nekem nem kell kérnem az engedélyét, hogy írjak róla. Gondolja meg magát, ígéret szép szó, betartják, úgy jó. Tisztelettel Udvarhelyi András a Csepel újság munkatársa és a Postás dolgozó főszerkesztője.
  Választ nem kaptam. Ellenben néhány hétre rá, telefonált Tóth Mihály, Csepel szocialista polgármestere, aki egyben a helyi pártszervezet elnöke is volt. Én éppen délutáni álmomat aludtam. Undokul csörgött a telefonom. Nem ismertem fel a hangját, amikor bemutatkozott. És azt mondtam –bocsánat, muszáj szó szerint idézni – azt mondtam neki, menj a picsába Tóni – ő egy barátom volt, aki időnként másnak mutatkozva hívott fel – néha Tóth Mihályként. Így aztán azt mondtam szegény Mihálynak, akit kedveltem, róla is azt hittem még akkor, hogy rendes ember. Mondtam: Menj a picsába, ne viccelj, minek ébresztettél fel. De ő csak hangoztatta, hogy ő Tóth Mihály. Teljesen kiment az álom a szememből, kissé jobban figyeltem a hangjára és valóban felismertem. Több mint kellemetlen helyzet volt. Nekem és Tóth Mihálynak is. Természetesen bocsánatot kértem, hogy ha esetleg megbántottam volna, mire ő mondta, nincs semmi baj András. Kérdeztem, miért hívott. Azt mondta, András azt üzenik a miniszterelnöki titkárságról, hogy te ne írj Gyurcsányról. Köpni, nyelni nem tudtam. Nem értettem, hogy miért egy polgármesternek kell szólni egy újságírónak. Miért nem írták ezt meg levélben? Egy darabig hallgattam, nem bánthattam meg Tóth Mihályt, ő csak egy utasítást hajtott végre, elvégre jó pártkatona volt, nekem lapgazdám, akitől a csepeli újságírói állásom függött. Ezért hát azt feleltem: Nézd Mihály, te is érzed, hogy ez nagyon sportszerűtlen dolog és semmi köze a sajtószabadsághoz. Ha más kérte volna, elküldtem volna a búsba, de mert te kérted, akit kedvelek a magam módján, természetesen nem írok Gyurcsányról soha és sehova. Kicsit hallgatott, aztán azt mondta, jól van András, akkor ezt megbeszéltük.
  Ez volt az a pont, amikor Tóth Mihály a szememben pártkatonává süllyedt és Gyurcsány pedig, olyan emberré, akiben nem lehet bízni, aki nem tartja meg ígéretét. Ne feledjük, rengeteg munkával járt a kézirat elkészítése. Nekem tehát már a szerencsétlen öszödi beszéd előtt rá kellett jönnöm, hogy Gyurcsány átvert. Ráadásul, én szövetségese voltam, aki népszerűsítette. Ha egy potenciális szövetségesét átverte, akkor nagyobb átverésekre is képes, gondoltam és gondolom ma is szerencsétlen böszmélkedései után. De nem haragszom rá. Neki is köszönhetem, hogy a szocik kirúgtak az állásomból, mint megbízhatatlant, és az ő szempontjukból igazuk is volt. Akkor és azóta is, Tóth Mihálynak tett elhatározásomat, hogy nem írok Gyurcsányról, megtartottam.
  Tudom, hogy nem számítottam neki, csak egy kis lap kis szerkesztője voltam. Talán nem is emlékezett már rám, talán nem is ő akarta, hogy felhívjon Tóth Mihály, talán egy lakája hívta fel. Azt is tudom, hogy Debreceni József éppen akkor írta Gyurcsány könyvét, és Gyurcsány a magáét. Tehát nem akart még egy könyvet. Mindent megértek, de egyet nem, ezt az elintézési módot. De akár tudott Tóth Mihály telefonjáról, akár nem, akár ő adott utasítást, akár nem, róla, a munkatársaiért, párttársaiért ő felel. Az ő hibája, ha ilyen szolgalelkű emberek cselekednek az ő helyében, akik azt hiszik - és jól hiszik - hogy meg lehet félemlíteni bárkit. Tehát joggal gondoltam és gondolom,a gazdi sem különb. Nekem tehát ehhez az emberhez és pártjához nem lehet közöm. Beleborzongok a gondolatra, hogy találkozunk, és azt kérdi jó indulatúan, mi van írókám és persze megígér mindent, és közben tudja, hogy nem kell betartania. Az ígéret semmibe sem kerül, gondolja. Azt hiszi, nincs következménye. De téved. Nemcsak az indián, megsértett újságíró sem felejt, és a megsértett emberek sem.
  Nézem a tévét, és arról beszél egy szocialista, hogy a kormánypártiak nem tartják be a sajtószabadságot. És tüntetnek azok, akik cenzúrát alkalmaztak, nem hagyták szóhoz jutni az akkori ellenzéket, és most fel vannak háborodva. Elnézem őket, felháborodott arcukat, de nem nézem el arcátlanságukat, és eszembe jut, hogy amikor ők hatalmon voltak, vajon, vajon hogyan sértették meg a sajtószabadságot. Nem ártana egy kis önkritika, uraim!