Most elmesélem, hogyan értelmezik a sajtószabadságot a mindenkor hatalmon lévők. Abban a szerencsés és szerencsétlen helyzetben vagyok, hogy megtapasztalhattam mindkét un. nagy párt sajtószabadság gyakorlatát. A Fideszhez közel állók 1998-ban rúgtak ki állásomból, a szocikhoz közel álló talpnyalók pedig 2006-ban és 2008-ban. Saját bőrömön tapasztaltam, hogy egyik 19, a másik egy híján húsz. De most a szocik sajtószabadság-felfogásáról írok. Elmesélem, mert mostanában kimennek tüntetni a nagy hangon a sajtószabadságért, és megfeledkeznek róla, hogy amikor ők voltak hatalmon, nem tartották tiszteletben azt, amiért ma „harcolnak”. Pedig akkor, amikor hatalmon voltak, még nem is kellett volna harcolniuk, mert a hatalom az ő kezükben volt.
2005-ben a Postás Szakszervezetben tett látogatást Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, akit akkor még becsültem, tehetséges politikusnak, jó szónoknak, tartottam és főleg azt hittem, rendes, tisztességes ember. Sajnos csalódnom kellett. Persze, manapság már furcsa, ha valaki egy politikusról feltételezi, hogy tisztességes, de az ember mindig remél, és arra gondol, vannak kivételek, talán a tisztességtelen politikusok vannak kisebbségben. De mentségemre szolgál, hogy akkoriban volt bennem valamiféle várakozás. Minden választás idején, azt hittem, jobb lesz, de rá kellett jönnöm, csak azért van szükség a szavazatomra, hogy a politikusok többsége megszedje magát. Persze rre lehet azt mondani, hogy demagógia. De kérem, mutassanak csak egy politikust, aki nem a népből, hanem a népéért él. Amikor eljött ez a népéből élő miniszterelnök és ez még akkor így volt, ha működésének egyenlegét összeadjuk, amikor eljött a Postás Szakszervezetbe, ahol én a lap - a Postás Dolgozó főszerkesztője voltam - jó beszédet mondott, nagy tapsot kapott, és úgy általában, ahogy ezt pestiesen mondják, mélyen emberi volt, szimpatikusnak is nevezhetném. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, amikor készült lejönni az emelvényről, érdekes testőrei engedtek és adtam neki egy-egy dedikált példányt a könyveimből, az egyik a Napoleon a karrierista, a másik az Elsikkasztott boldogság című könyv volt. Udvariasan meghallgatott, közelről mélyen emberi volt, még talán rokonszenves is. Megveregette a vállamat. Nem volt ismeretlen a gesztus, több politikus, úgynevezett nagyság, percemberke is így tett: Mi van írókám?
Én ezt nem nagyon kedvelem, mert ez a lenézés egy fajtája, de tűrtem, mert az ember és különösen az újságíró alkalmazkodó lény. Kértem, hogy adjon életrajzi interjút a készülő Csepeli csevegések című második kötethez. Elmeséltem, hogy már megjelent ebben a műfajban – akkor még csak 13 csevegő füzet. Ő megint – jóindulata jeléül - barátságosan hátba veregetett, hogy a megtiszteltetéstől már-már Besszarábiában éreztem magam. Nos, megígérte, ad interjút, csak, mondta, hívjam fel a titkárságát pár nap múlva és akkor megbeszéljük. Pár nap múlva felhívtam a titkárságát, ahol közölték velem, hogy szó sem lehet személyes interjúról, de ha írásban - azaz interneten elküldöm a kérdéseimet - akkor válaszol rá. Mivel praxisomban már előfordult ilyen "módszer", hogy nem láttam az interjúalanyomat, így voltam a szovjet nagykövettel, Sztukalin elvtárssal is, úgy gondoltam, azt az olvasó nem tudja, hogyan készült az interjú. Rendben van, fogadtam el a javaslatot, habár jó lett volna beszélgetni Gyurcsánnyal, nem mintha én valaha is hasra estem volna bármilyen állítólagos nagyság előtt, és elküldtem 100 kérdést. Ő - akkor mindig azt hittem, rendes – két hét múlva, 40 valahány kérdésemre válaszolt. Mivel hat vagy nyolc helyen népszerűsítettem Gyurcsányt, a küldött szöveggel együtt, kitelt belőle egy Csevegő füzetre való. Összeállítottam a szöveget, elküldtem, aztán elballagtam a Parlamentbe Gyurcsány kommunikációs részlegének egyik munkatársához. Ő nagyon kedvesen fogadott. Gyanútlan voltam. Már a fotókat kerestük, amikor azt találtam indítványozni, hogy legyen a könyv felcíme: Budapesti beszélgetések, akkor nagyobb körben lehetne terjeszteni. A nő megmerevedett, mint egy fa a viharban és azt mondta elutasítóan, miközben visszatette a fiókba a fotókat, nem lesz könyv. Mondtam neki, nehogy már ő döntsön a miniszterelnök helyett, legalább adjon alkalmat, hogy beszéljek Gyurcsánnyal. Akkor még azt hittem, hogy egy szolga túlbuzgóságáról van szó. Ő ettől is elzárkózott, mondván: a miniszterelnök úr nagyon elfoglalt. Kértem, adjon legalább öt percet. De kereken elutasított.
Dühöngve, káromkodva hagytam el a parlamentet. Hazamentem és egy levelet írtam a miniszterelnöknek, amelyben emlékeztettem ígéretére, és leírtam, hány lapban népszerűsítettem. Hozzá tettem, hogy a sajtótörvény szerint nekem nem kell kérnem az engedélyét, hogy írjak róla. Gondolja meg magát, ígéret szép szó, betartják, úgy jó. Tisztelettel Udvarhelyi András a Csepel újság munkatársa és a Postás dolgozó főszerkesztője.
Választ nem kaptam. Ellenben néhány hétre rá, telefonált Tóth Mihály, Csepel szocialista polgármestere, aki egyben a helyi pártszervezet elnöke is volt. Én éppen délutáni álmomat aludtam. Undokul csörgött a telefonom. Nem ismertem fel a hangját, amikor bemutatkozott. És azt mondtam –bocsánat, muszáj szó szerint idézni – azt mondtam neki, menj a picsába Tóni – ő egy barátom volt, aki időnként másnak mutatkozva hívott fel – néha Tóth Mihályként. Így aztán azt mondtam szegény Mihálynak, akit kedveltem, róla is azt hittem még akkor, hogy rendes ember. Mondtam: Menj a picsába, ne viccelj, minek ébresztettél fel. De ő csak hangoztatta, hogy ő Tóth Mihály. Teljesen kiment az álom a szememből, kissé jobban figyeltem a hangjára és valóban felismertem. Több mint kellemetlen helyzet volt. Nekem és Tóth Mihálynak is. Természetesen bocsánatot kértem, hogy ha esetleg megbántottam volna, mire ő mondta, nincs semmi baj András. Kérdeztem, miért hívott. Azt mondta, András azt üzenik a miniszterelnöki titkárságról, hogy te ne írj Gyurcsányról. Köpni, nyelni nem tudtam. Nem értettem, hogy miért egy polgármesternek kell szólni egy újságírónak. Miért nem írták ezt meg levélben? Egy darabig hallgattam, nem bánthattam meg Tóth Mihályt, ő csak egy utasítást hajtott végre, elvégre jó pártkatona volt, nekem lapgazdám, akitől a csepeli újságírói állásom függött. Ezért hát azt feleltem: Nézd Mihály, te is érzed, hogy ez nagyon sportszerűtlen dolog és semmi köze a sajtószabadsághoz. Ha más kérte volna, elküldtem volna a búsba, de mert te kérted, akit kedvelek a magam módján, természetesen nem írok Gyurcsányról soha és sehova. Kicsit hallgatott, aztán azt mondta, jól van András, akkor ezt megbeszéltük.
Ez volt az a pont, amikor Tóth Mihály a szememben pártkatonává süllyedt és Gyurcsány pedig, olyan emberré, akiben nem lehet bízni, aki nem tartja meg ígéretét. Ne feledjük, rengeteg munkával járt a kézirat elkészítése. Nekem tehát már a szerencsétlen öszödi beszéd előtt rá kellett jönnöm, hogy Gyurcsány átvert. Ráadásul, én szövetségese voltam, aki népszerűsítette. Ha egy potenciális szövetségesét átverte, akkor nagyobb átverésekre is képes, gondoltam és gondolom ma is szerencsétlen böszmélkedései után. De nem haragszom rá. Neki is köszönhetem, hogy a szocik kirúgtak az állásomból, mint megbízhatatlant, és az ő szempontjukból igazuk is volt. Akkor és azóta is, Tóth Mihálynak tett elhatározásomat, hogy nem írok Gyurcsányról, megtartottam.
Tudom, hogy nem számítottam neki, csak egy kis lap kis szerkesztője voltam. Talán nem is emlékezett már rám, talán nem is ő akarta, hogy felhívjon Tóth Mihály, talán egy lakája hívta fel. Azt is tudom, hogy Debreceni József éppen akkor írta Gyurcsány könyvét, és Gyurcsány a magáét. Tehát nem akart még egy könyvet. Mindent megértek, de egyet nem, ezt az elintézési módot. De akár tudott Tóth Mihály telefonjáról, akár nem, akár ő adott utasítást, akár nem, róla, a munkatársaiért, párttársaiért ő felel. Az ő hibája, ha ilyen szolgalelkű emberek cselekednek az ő helyében, akik azt hiszik - és jól hiszik - hogy meg lehet félemlíteni bárkit. Tehát joggal gondoltam és gondolom,a gazdi sem különb. Nekem tehát ehhez az emberhez és pártjához nem lehet közöm. Beleborzongok a gondolatra, hogy találkozunk, és azt kérdi jó indulatúan, mi van írókám és persze megígér mindent, és közben tudja, hogy nem kell betartania. Az ígéret semmibe sem kerül, gondolja. Azt hiszi, nincs következménye. De téved. Nemcsak az indián, megsértett újságíró sem felejt, és a megsértett emberek sem.
Nézem a tévét, és arról beszél egy szocialista, hogy a kormánypártiak nem tartják be a sajtószabadságot. És tüntetnek azok, akik cenzúrát alkalmaztak, nem hagyták szóhoz jutni az akkori ellenzéket, és most fel vannak háborodva. Elnézem őket, felháborodott arcukat, de nem nézem el arcátlanságukat, és eszembe jut, hogy amikor ők hatalmon voltak, vajon, vajon hogyan sértették meg a sajtószabadságot. Nem ártana egy kis önkritika, uraim!
2005-ben a Postás Szakszervezetben tett látogatást Gyurcsány Ferenc miniszterelnök, akit akkor még becsültem, tehetséges politikusnak, jó szónoknak, tartottam és főleg azt hittem, rendes, tisztességes ember. Sajnos csalódnom kellett. Persze, manapság már furcsa, ha valaki egy politikusról feltételezi, hogy tisztességes, de az ember mindig remél, és arra gondol, vannak kivételek, talán a tisztességtelen politikusok vannak kisebbségben. De mentségemre szolgál, hogy akkoriban volt bennem valamiféle várakozás. Minden választás idején, azt hittem, jobb lesz, de rá kellett jönnöm, csak azért van szükség a szavazatomra, hogy a politikusok többsége megszedje magát. Persze rre lehet azt mondani, hogy demagógia. De kérem, mutassanak csak egy politikust, aki nem a népből, hanem a népéért él. Amikor eljött ez a népéből élő miniszterelnök és ez még akkor így volt, ha működésének egyenlegét összeadjuk, amikor eljött a Postás Szakszervezetbe, ahol én a lap - a Postás Dolgozó főszerkesztője voltam - jó beszédet mondott, nagy tapsot kapott, és úgy általában, ahogy ezt pestiesen mondják, mélyen emberi volt, szimpatikusnak is nevezhetném. Odamentem hozzá, bemutatkoztam, amikor készült lejönni az emelvényről, érdekes testőrei engedtek és adtam neki egy-egy dedikált példányt a könyveimből, az egyik a Napoleon a karrierista, a másik az Elsikkasztott boldogság című könyv volt. Udvariasan meghallgatott, közelről mélyen emberi volt, még talán rokonszenves is. Megveregette a vállamat. Nem volt ismeretlen a gesztus, több politikus, úgynevezett nagyság, percemberke is így tett: Mi van írókám?
Én ezt nem nagyon kedvelem, mert ez a lenézés egy fajtája, de tűrtem, mert az ember és különösen az újságíró alkalmazkodó lény. Kértem, hogy adjon életrajzi interjút a készülő Csepeli csevegések című második kötethez. Elmeséltem, hogy már megjelent ebben a műfajban – akkor még csak 13 csevegő füzet. Ő megint – jóindulata jeléül - barátságosan hátba veregetett, hogy a megtiszteltetéstől már-már Besszarábiában éreztem magam. Nos, megígérte, ad interjút, csak, mondta, hívjam fel a titkárságát pár nap múlva és akkor megbeszéljük. Pár nap múlva felhívtam a titkárságát, ahol közölték velem, hogy szó sem lehet személyes interjúról, de ha írásban - azaz interneten elküldöm a kérdéseimet - akkor válaszol rá. Mivel praxisomban már előfordult ilyen "módszer", hogy nem láttam az interjúalanyomat, így voltam a szovjet nagykövettel, Sztukalin elvtárssal is, úgy gondoltam, azt az olvasó nem tudja, hogyan készült az interjú. Rendben van, fogadtam el a javaslatot, habár jó lett volna beszélgetni Gyurcsánnyal, nem mintha én valaha is hasra estem volna bármilyen állítólagos nagyság előtt, és elküldtem 100 kérdést. Ő - akkor mindig azt hittem, rendes – két hét múlva, 40 valahány kérdésemre válaszolt. Mivel hat vagy nyolc helyen népszerűsítettem Gyurcsányt, a küldött szöveggel együtt, kitelt belőle egy Csevegő füzetre való. Összeállítottam a szöveget, elküldtem, aztán elballagtam a Parlamentbe Gyurcsány kommunikációs részlegének egyik munkatársához. Ő nagyon kedvesen fogadott. Gyanútlan voltam. Már a fotókat kerestük, amikor azt találtam indítványozni, hogy legyen a könyv felcíme: Budapesti beszélgetések, akkor nagyobb körben lehetne terjeszteni. A nő megmerevedett, mint egy fa a viharban és azt mondta elutasítóan, miközben visszatette a fiókba a fotókat, nem lesz könyv. Mondtam neki, nehogy már ő döntsön a miniszterelnök helyett, legalább adjon alkalmat, hogy beszéljek Gyurcsánnyal. Akkor még azt hittem, hogy egy szolga túlbuzgóságáról van szó. Ő ettől is elzárkózott, mondván: a miniszterelnök úr nagyon elfoglalt. Kértem, adjon legalább öt percet. De kereken elutasított.
Dühöngve, káromkodva hagytam el a parlamentet. Hazamentem és egy levelet írtam a miniszterelnöknek, amelyben emlékeztettem ígéretére, és leírtam, hány lapban népszerűsítettem. Hozzá tettem, hogy a sajtótörvény szerint nekem nem kell kérnem az engedélyét, hogy írjak róla. Gondolja meg magát, ígéret szép szó, betartják, úgy jó. Tisztelettel Udvarhelyi András a Csepel újság munkatársa és a Postás dolgozó főszerkesztője.
Választ nem kaptam. Ellenben néhány hétre rá, telefonált Tóth Mihály, Csepel szocialista polgármestere, aki egyben a helyi pártszervezet elnöke is volt. Én éppen délutáni álmomat aludtam. Undokul csörgött a telefonom. Nem ismertem fel a hangját, amikor bemutatkozott. És azt mondtam –bocsánat, muszáj szó szerint idézni – azt mondtam neki, menj a picsába Tóni – ő egy barátom volt, aki időnként másnak mutatkozva hívott fel – néha Tóth Mihályként. Így aztán azt mondtam szegény Mihálynak, akit kedveltem, róla is azt hittem még akkor, hogy rendes ember. Mondtam: Menj a picsába, ne viccelj, minek ébresztettél fel. De ő csak hangoztatta, hogy ő Tóth Mihály. Teljesen kiment az álom a szememből, kissé jobban figyeltem a hangjára és valóban felismertem. Több mint kellemetlen helyzet volt. Nekem és Tóth Mihálynak is. Természetesen bocsánatot kértem, hogy ha esetleg megbántottam volna, mire ő mondta, nincs semmi baj András. Kérdeztem, miért hívott. Azt mondta, András azt üzenik a miniszterelnöki titkárságról, hogy te ne írj Gyurcsányról. Köpni, nyelni nem tudtam. Nem értettem, hogy miért egy polgármesternek kell szólni egy újságírónak. Miért nem írták ezt meg levélben? Egy darabig hallgattam, nem bánthattam meg Tóth Mihályt, ő csak egy utasítást hajtott végre, elvégre jó pártkatona volt, nekem lapgazdám, akitől a csepeli újságírói állásom függött. Ezért hát azt feleltem: Nézd Mihály, te is érzed, hogy ez nagyon sportszerűtlen dolog és semmi köze a sajtószabadsághoz. Ha más kérte volna, elküldtem volna a búsba, de mert te kérted, akit kedvelek a magam módján, természetesen nem írok Gyurcsányról soha és sehova. Kicsit hallgatott, aztán azt mondta, jól van András, akkor ezt megbeszéltük.
Ez volt az a pont, amikor Tóth Mihály a szememben pártkatonává süllyedt és Gyurcsány pedig, olyan emberré, akiben nem lehet bízni, aki nem tartja meg ígéretét. Ne feledjük, rengeteg munkával járt a kézirat elkészítése. Nekem tehát már a szerencsétlen öszödi beszéd előtt rá kellett jönnöm, hogy Gyurcsány átvert. Ráadásul, én szövetségese voltam, aki népszerűsítette. Ha egy potenciális szövetségesét átverte, akkor nagyobb átverésekre is képes, gondoltam és gondolom ma is szerencsétlen böszmélkedései után. De nem haragszom rá. Neki is köszönhetem, hogy a szocik kirúgtak az állásomból, mint megbízhatatlant, és az ő szempontjukból igazuk is volt. Akkor és azóta is, Tóth Mihálynak tett elhatározásomat, hogy nem írok Gyurcsányról, megtartottam.
Tudom, hogy nem számítottam neki, csak egy kis lap kis szerkesztője voltam. Talán nem is emlékezett már rám, talán nem is ő akarta, hogy felhívjon Tóth Mihály, talán egy lakája hívta fel. Azt is tudom, hogy Debreceni József éppen akkor írta Gyurcsány könyvét, és Gyurcsány a magáét. Tehát nem akart még egy könyvet. Mindent megértek, de egyet nem, ezt az elintézési módot. De akár tudott Tóth Mihály telefonjáról, akár nem, akár ő adott utasítást, akár nem, róla, a munkatársaiért, párttársaiért ő felel. Az ő hibája, ha ilyen szolgalelkű emberek cselekednek az ő helyében, akik azt hiszik - és jól hiszik - hogy meg lehet félemlíteni bárkit. Tehát joggal gondoltam és gondolom,a gazdi sem különb. Nekem tehát ehhez az emberhez és pártjához nem lehet közöm. Beleborzongok a gondolatra, hogy találkozunk, és azt kérdi jó indulatúan, mi van írókám és persze megígér mindent, és közben tudja, hogy nem kell betartania. Az ígéret semmibe sem kerül, gondolja. Azt hiszi, nincs következménye. De téved. Nemcsak az indián, megsértett újságíró sem felejt, és a megsértett emberek sem.
Nézem a tévét, és arról beszél egy szocialista, hogy a kormánypártiak nem tartják be a sajtószabadságot. És tüntetnek azok, akik cenzúrát alkalmaztak, nem hagyták szóhoz jutni az akkori ellenzéket, és most fel vannak háborodva. Elnézem őket, felháborodott arcukat, de nem nézem el arcátlanságukat, és eszembe jut, hogy amikor ők hatalmon voltak, vajon, vajon hogyan sértették meg a sajtószabadságot. Nem ártana egy kis önkritika, uraim!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése