Most elmesélem, hogyan szocializálták az újságírókat az antivilágban, a Kádár-korszakban. Hogyan degradáltak sokunkat fogalmazóvá. (Zárójelben írom, hogy voltak bátor kollégáim, akik megtalálták a helyet és a módot, hogy leírják a rendszer lényegét.) Akkoriban, minél periférikusabb lapnál, lapnak dolgozott a tollforgató,- például üzemi lapnál - annál több butasággal, vaskalapossággal találkozhatott, hiszen ide a „már nem-” és „még nem-emberek” kerültek. A menedéket kereső író értelmiségiek, újságíró-ígéretek és az úgynevezett nagyemberek protekciós utódai, politikailag és erkölcsileg ellehetetlenült, nagy lapokból kikopott „selejtek”. Én talán az ígéretes kezdők közé tartoztam, de erről csak nagyon kevesen vettek tudomást.
Témáimnak, ha pályán akartam maradni, a szerkesztő és kor követelményeihez kellett igazodnia. S mi tagadás mindent megadtam volna, hogy újságíró maradhassak, mert ezt éreztem a viszonylag legszabadabb, legemberibb a foglalkozásoknak, amit ismertem. Írtam természetesen szocialista brigádokról, építkezésekről, átadásokról, párttitkárokról, mikor kiről kellett. Bátor és botor cikket arról: „Miért nem borotvál a gőzborotva?” Írtam korunk kis és nagy hatalmasságairól, a párttitkárokról, vállalatvezetőkről, élmunkásokról és csak nagy ritkán a melósról, mert a munkáshatalmat valójában nemigen érdekelte a munkás, aki nem dumájából élt, mint a mostani hatalmat sem. Munkásról írni - többnyire - ürügy kellett, ha valamelyiket kitüntették. Szégyen, nem szégyen: nem voltam forradalmár, élni akartam, viszonylag szabadon. Egyetlen vigaszom az lehet ma, hogy szándékosan nem hazudtam. Ma már tudom, hogy elhallgatásaim néha többet ártottak, mintha valótlant állítottam volna.
Lexi bácsival, a többszörös újítóval és feltalálóval a Budapesti Közlekedési Vállalat óbudai üzemegységben találkoztam. Az öreg már nyugdíjas volt, a villamosokon és buszokon, ma is használatos, kis piros lyukasztó-szerkezetet találta fel. Soha nem felejtem el, amint lelkendezve, szinte erotikus gyengédséggel, szeretettel simogatta találmányát, a járműveken ma is használható jegylyukasztót, mint egy jó nőt. „Látod ezt az ívelt formát, gyönyörű formát? Ugye, olyan, mint egy gyönyörű mell?” Udvarias lévén, nem mosolyogtam meg, de tetszett lelkesedése, hiszen mindig is tiszteltem a hitet, főleg ha értelmes cél elérésére szolgált. Ekkor gondoltam arra, hogy Lexi bácsi megér egy misét.
Megírtam hát Lexi bácsi többszörös feltaláló és újító történetét és elvittem az akkoriban az egyik legnagyobb napilapnak, ahol egy rovatvezető fogadott. Az örkényi történetet neki köszönhetem. Örök életemben hálás leszek neki azért a több mint tanulságos történetért. A karrieristán, hitetlenül cinikus szerkesztő - egyébként a 90-es évek rendszerváltó, köpenyegforgató, kényszervállalkozói, kényszer megvilágosodási időszakában egy jobboldali lap olvasószerkesztője lett. Ilyen az élet.
Jóindulatúan fogadott. Akkoriban a kezdő újságírót olyan fanyalogva fogadták, mintha leprás lett volna. Emberem azonban kivételt tett. Azzal lepett meg, ami ritka dolog volt akkoriban is, hogy azonnal, méghozzá hangosan elolvasta és „elemezte” írásomat és - életre szóló - tanácsokat adott. Aminek lényegét akkor még nem értettem. De amit később más szavakkal egy Rózsa Ferenc-díjas, gépírónőből lett pártos újságírónő kötött lelkemre az újságíró iskolában: tanuld meg, nem az olvasónak, hanem a szerkesztőnek írsz. És aki kiáll az utcasarokra, ne csodálkozzék, ha leszólítják. Én őszinte ember voltam, de nem toporzékoltam: tiszteltem szinte mindenkit, aki írásból élt, hát még egy szerkesztőt. Így aztán, megilletődve hallgattam.
A szerkesztő olvasni kezdett. „Lexi bácsi szülei Mindszenty hercegprímás gondnokai voltak. A gyereket vallásos szellemben nevelték.”
Letette a kéziratot és jóindulatúan megjegyezte: Ez nem kell. Ez nem érdekli az olvasót. Különben is, nem tudtad? Mindszenty bíboros reakciós?!
- De hát - ellenkeztem erőtlenül - nem biztos, hogy reakciós volt, de ha az volt is, erről Lexi bácsi nem tehetett. Lényeg, hogy Mindszenty akár akarta, akár nem, meghatározta Lexi bácsi életét. Ő nem tehet arról, hogy szülei, hol dolgoztak.
- Akkor sem kell. Ne feledd, te egy sikeres feltalálóról, újítóról írsz. Húzzuk ki!
Olvasott tovább. „Lexi 14 éves korában a Szürke Taxinál volt inas. Már akkor is állandóan azon törte a fejét, hogyan újíthasson. Egyik újításáért a vezérigazgató a műhelyben 100 pengő jutalmat adott a találékony kamasznak.”
- Minek ez? - csattant fel, most már türelmetlenül a rovatvezető. - Csak nem fogunk a kapitalistáknak, a gyárosoknak propagandát csinálni? Húzzuk ki!
Olvasott tovább, de már kicsit ingerültebben: „A húszas, harmincas években az MTK-ban játszott Lexi. Egyszer válogatott is volt. Nem volt könnyű a munkában és a pályán is jó eredményeket elérni, hiszen akkoriban nem támogatták az élsportolókat munkaidő-kedvezménnyel, mint manapság.”
- Ez minek? - csapta le a kéziratot újdonsült kritikusom. - Csak nem fogjuk a régi reakciós időket, a Horthy korszakot visszasírni, dicsőíteni?! A profizmust propagálni?! Ez mostanában különben is kényes kérdés. Húzzuk ki!!
Látszott, hogy legszívesebben letenné a cikket, de rákényszerítette magát a folytatásra: „Lexi bácsi 1936-ban bevonult katonának. Mire leszerelt volna kitört a II. világháború. Így harcolnia kellett Szovjetunóban. A voronyezsi áttörés után nehezen menekült. Csak a szerencse mentette meg és a találékonysága. Az életéből kilenc évet vett el a katonaság, a háború. Nagy nehezen hazakeveredett. A felszabaduláskor az orosz katonák első dolga az volt, hogy levették karóráját és elvitték lemezjátszóját. Aztán elvitték malenkij robotra, amelyből csak 1948-ban tért vissza Magyarországra. Tanúja volt annak is, amikor Mindszentyt deportálták.”
- András! Ez provokáció! Már megint az oroszok! És nem gondolsz a szovjet-magyar barátságra?! És megint ez a Mindszenty!? És minek leírni, hogy szovjet fogságban volt?! Húzzuk ki.
Most már nem volt dühös, apátiába esett, mint Hasek Svejkjében az Állatok világa című lap kiadója. Most már inkább kíváncsi beletörődéssel olvasta tovább. Már tudta, hogy reménytelen eset vagyok én is és Lexi bácsi is. És én is éreztem, hogy reménytelen eset vagyok, szégyelltem magam. „Lexi bácsi a Szürke Taxi utódcégénél helyezkedett el autószerelőként. Itt több találmányáért, újításáért kitüntették. Mindaddig jó dolga volt, míg észre nem vette, hogy egy volt nyilas a párttitkár. Bejelentést tett a kerületi pártbizottságnál. Azok védve elvtársukat, hiszen többnyire karrieristák voltak, Lexi bácsit rúgták ki. Így került a BKV-hoz. 1956-ban segített idős szüleinek Mindszenty kiszolgálásában. Nem volt szerencséje, mert egy fotó megörökítette: Mindszenty egy fegyveres csoport közepén mosolyog, mögöttük jól kivehető Lexi bácsi. Az események után, Lexit letartóztatták és hetekig börtönben tartották, vallatták: mit keresett Mindszenty közelében, hogy került a fegyveresek közé? Végül elengedték és örülhetett, hogy megúszta. Visszamehetett dolgozni a BKV-hoz.”
- Erre aztán végképp nincs szükség. Te politikailag alkalmatlan vagy az újságíró munkára - mondta, most már apatikusan a szerkesztő. - Már megint ez a Mindszenty, meg az ellenforradalmárok. Csak nem gondolod, hogy példakép lehet egy olyan ember, aki Mindszentynek segített? És minek azzal izgatni az embereket, hogy letartóztatták? Persze, hogy ezt tették, hiszen ott volt a fotón. Lexi bácsi gyanús volt. Húzzuk ki! …Még sokáig magyarázott.
Hallgattam, hallgattam a szerkesztőt és végül elkeseredetten, kedvetlenül azt kérdeztem tőle: de hát, akkor hol kezdjem szegény Lexi bácsi életrajzát?
- Amikor nyugdíjba ment! - válaszolta határozottan, igazsága és pártossága teljes tudatában a szerkesztő. - Hatvan éves korától, akkor már nem találkozhatott Mindszentyvel, akkor már csak dolgozott és újított meg feltalált. Ez a cikk egy újítóról szóljon! Érted? Kit érdekel Lexi bácsi magánélete? Érted már?
Értettem. Felálltam. Megköszöntem az útbaigazítást és megígértem, átírom ebben a szellemben a cikkemet. De képtelen voltam rá. Jobban szerettem Lexi bácsit és az igazságot, hogy külsősként megalkudjak. Főállásban éppen eleget kellett nyelnem. Csak nyolc évvel később találkoztam újra a szerkesztővel, aki akkor már az országos napilap főszerkesztő-helyettese volt, ő volt a főnököm. Én nem említettem neki Lexi bácsit, ő sem. Lehet, hogy el is felejtette. Annyi bizonyos, jóindulattal viseltetett velem szemben, hiszen akkorra már megtanultam, méretre írni, mint a legtöbb kollégám. Ahogy kellett, ahogyan elvárták. Így szocializáltak. De nem haragszom a szerkesztőre, ő is úgy viselkedett, ahogyan kellett, ahogyan elvárták. Mint a macskák, akik viszkászt ennének. És Lexi bácsi történetéért, „a sajtószabadság” egykori gyöngyszeméért pedig kimondottan hálás vagyok neki. Aztán később, már a rendszerváltás után találkoztam vele a Várban, éppen a kutyáját sétáltatta, elmesélte, hogy ő mindig reformer volt, és most egy katolikus lap olvasószerkesztője. Ránéztem merően, és láttam, most éppen másban hisz, mint egykor. És komolyan elhiszi, hogy nem volt szemellenzős kommunista. Nem kérdeztem meg tőle, és most mi a véleménye Mindszentyről és Lexi bácsiról.
(A cikk természetesen nem jelent meg újságban, csak a rendszerváltás után a publicisztika kötetemben, címe Nekünk így is jó?.)
Udvarhelyi András
Témáimnak, ha pályán akartam maradni, a szerkesztő és kor követelményeihez kellett igazodnia. S mi tagadás mindent megadtam volna, hogy újságíró maradhassak, mert ezt éreztem a viszonylag legszabadabb, legemberibb a foglalkozásoknak, amit ismertem. Írtam természetesen szocialista brigádokról, építkezésekről, átadásokról, párttitkárokról, mikor kiről kellett. Bátor és botor cikket arról: „Miért nem borotvál a gőzborotva?” Írtam korunk kis és nagy hatalmasságairól, a párttitkárokról, vállalatvezetőkről, élmunkásokról és csak nagy ritkán a melósról, mert a munkáshatalmat valójában nemigen érdekelte a munkás, aki nem dumájából élt, mint a mostani hatalmat sem. Munkásról írni - többnyire - ürügy kellett, ha valamelyiket kitüntették. Szégyen, nem szégyen: nem voltam forradalmár, élni akartam, viszonylag szabadon. Egyetlen vigaszom az lehet ma, hogy szándékosan nem hazudtam. Ma már tudom, hogy elhallgatásaim néha többet ártottak, mintha valótlant állítottam volna.
Lexi bácsival, a többszörös újítóval és feltalálóval a Budapesti Közlekedési Vállalat óbudai üzemegységben találkoztam. Az öreg már nyugdíjas volt, a villamosokon és buszokon, ma is használatos, kis piros lyukasztó-szerkezetet találta fel. Soha nem felejtem el, amint lelkendezve, szinte erotikus gyengédséggel, szeretettel simogatta találmányát, a járműveken ma is használható jegylyukasztót, mint egy jó nőt. „Látod ezt az ívelt formát, gyönyörű formát? Ugye, olyan, mint egy gyönyörű mell?” Udvarias lévén, nem mosolyogtam meg, de tetszett lelkesedése, hiszen mindig is tiszteltem a hitet, főleg ha értelmes cél elérésére szolgált. Ekkor gondoltam arra, hogy Lexi bácsi megér egy misét.
Megírtam hát Lexi bácsi többszörös feltaláló és újító történetét és elvittem az akkoriban az egyik legnagyobb napilapnak, ahol egy rovatvezető fogadott. Az örkényi történetet neki köszönhetem. Örök életemben hálás leszek neki azért a több mint tanulságos történetért. A karrieristán, hitetlenül cinikus szerkesztő - egyébként a 90-es évek rendszerváltó, köpenyegforgató, kényszervállalkozói, kényszer megvilágosodási időszakában egy jobboldali lap olvasószerkesztője lett. Ilyen az élet.
Jóindulatúan fogadott. Akkoriban a kezdő újságírót olyan fanyalogva fogadták, mintha leprás lett volna. Emberem azonban kivételt tett. Azzal lepett meg, ami ritka dolog volt akkoriban is, hogy azonnal, méghozzá hangosan elolvasta és „elemezte” írásomat és - életre szóló - tanácsokat adott. Aminek lényegét akkor még nem értettem. De amit később más szavakkal egy Rózsa Ferenc-díjas, gépírónőből lett pártos újságírónő kötött lelkemre az újságíró iskolában: tanuld meg, nem az olvasónak, hanem a szerkesztőnek írsz. És aki kiáll az utcasarokra, ne csodálkozzék, ha leszólítják. Én őszinte ember voltam, de nem toporzékoltam: tiszteltem szinte mindenkit, aki írásból élt, hát még egy szerkesztőt. Így aztán, megilletődve hallgattam.
A szerkesztő olvasni kezdett. „Lexi bácsi szülei Mindszenty hercegprímás gondnokai voltak. A gyereket vallásos szellemben nevelték.”
Letette a kéziratot és jóindulatúan megjegyezte: Ez nem kell. Ez nem érdekli az olvasót. Különben is, nem tudtad? Mindszenty bíboros reakciós?!
- De hát - ellenkeztem erőtlenül - nem biztos, hogy reakciós volt, de ha az volt is, erről Lexi bácsi nem tehetett. Lényeg, hogy Mindszenty akár akarta, akár nem, meghatározta Lexi bácsi életét. Ő nem tehet arról, hogy szülei, hol dolgoztak.
- Akkor sem kell. Ne feledd, te egy sikeres feltalálóról, újítóról írsz. Húzzuk ki!
Olvasott tovább. „Lexi 14 éves korában a Szürke Taxinál volt inas. Már akkor is állandóan azon törte a fejét, hogyan újíthasson. Egyik újításáért a vezérigazgató a műhelyben 100 pengő jutalmat adott a találékony kamasznak.”
- Minek ez? - csattant fel, most már türelmetlenül a rovatvezető. - Csak nem fogunk a kapitalistáknak, a gyárosoknak propagandát csinálni? Húzzuk ki!
Olvasott tovább, de már kicsit ingerültebben: „A húszas, harmincas években az MTK-ban játszott Lexi. Egyszer válogatott is volt. Nem volt könnyű a munkában és a pályán is jó eredményeket elérni, hiszen akkoriban nem támogatták az élsportolókat munkaidő-kedvezménnyel, mint manapság.”
- Ez minek? - csapta le a kéziratot újdonsült kritikusom. - Csak nem fogjuk a régi reakciós időket, a Horthy korszakot visszasírni, dicsőíteni?! A profizmust propagálni?! Ez mostanában különben is kényes kérdés. Húzzuk ki!!
Látszott, hogy legszívesebben letenné a cikket, de rákényszerítette magát a folytatásra: „Lexi bácsi 1936-ban bevonult katonának. Mire leszerelt volna kitört a II. világháború. Így harcolnia kellett Szovjetunóban. A voronyezsi áttörés után nehezen menekült. Csak a szerencse mentette meg és a találékonysága. Az életéből kilenc évet vett el a katonaság, a háború. Nagy nehezen hazakeveredett. A felszabaduláskor az orosz katonák első dolga az volt, hogy levették karóráját és elvitték lemezjátszóját. Aztán elvitték malenkij robotra, amelyből csak 1948-ban tért vissza Magyarországra. Tanúja volt annak is, amikor Mindszentyt deportálták.”
- András! Ez provokáció! Már megint az oroszok! És nem gondolsz a szovjet-magyar barátságra?! És megint ez a Mindszenty!? És minek leírni, hogy szovjet fogságban volt?! Húzzuk ki.
Most már nem volt dühös, apátiába esett, mint Hasek Svejkjében az Állatok világa című lap kiadója. Most már inkább kíváncsi beletörődéssel olvasta tovább. Már tudta, hogy reménytelen eset vagyok én is és Lexi bácsi is. És én is éreztem, hogy reménytelen eset vagyok, szégyelltem magam. „Lexi bácsi a Szürke Taxi utódcégénél helyezkedett el autószerelőként. Itt több találmányáért, újításáért kitüntették. Mindaddig jó dolga volt, míg észre nem vette, hogy egy volt nyilas a párttitkár. Bejelentést tett a kerületi pártbizottságnál. Azok védve elvtársukat, hiszen többnyire karrieristák voltak, Lexi bácsit rúgták ki. Így került a BKV-hoz. 1956-ban segített idős szüleinek Mindszenty kiszolgálásában. Nem volt szerencséje, mert egy fotó megörökítette: Mindszenty egy fegyveres csoport közepén mosolyog, mögöttük jól kivehető Lexi bácsi. Az események után, Lexit letartóztatták és hetekig börtönben tartották, vallatták: mit keresett Mindszenty közelében, hogy került a fegyveresek közé? Végül elengedték és örülhetett, hogy megúszta. Visszamehetett dolgozni a BKV-hoz.”
- Erre aztán végképp nincs szükség. Te politikailag alkalmatlan vagy az újságíró munkára - mondta, most már apatikusan a szerkesztő. - Már megint ez a Mindszenty, meg az ellenforradalmárok. Csak nem gondolod, hogy példakép lehet egy olyan ember, aki Mindszentynek segített? És minek azzal izgatni az embereket, hogy letartóztatták? Persze, hogy ezt tették, hiszen ott volt a fotón. Lexi bácsi gyanús volt. Húzzuk ki! …Még sokáig magyarázott.
Hallgattam, hallgattam a szerkesztőt és végül elkeseredetten, kedvetlenül azt kérdeztem tőle: de hát, akkor hol kezdjem szegény Lexi bácsi életrajzát?
- Amikor nyugdíjba ment! - válaszolta határozottan, igazsága és pártossága teljes tudatában a szerkesztő. - Hatvan éves korától, akkor már nem találkozhatott Mindszentyvel, akkor már csak dolgozott és újított meg feltalált. Ez a cikk egy újítóról szóljon! Érted? Kit érdekel Lexi bácsi magánélete? Érted már?
Értettem. Felálltam. Megköszöntem az útbaigazítást és megígértem, átírom ebben a szellemben a cikkemet. De képtelen voltam rá. Jobban szerettem Lexi bácsit és az igazságot, hogy külsősként megalkudjak. Főállásban éppen eleget kellett nyelnem. Csak nyolc évvel később találkoztam újra a szerkesztővel, aki akkor már az országos napilap főszerkesztő-helyettese volt, ő volt a főnököm. Én nem említettem neki Lexi bácsit, ő sem. Lehet, hogy el is felejtette. Annyi bizonyos, jóindulattal viseltetett velem szemben, hiszen akkorra már megtanultam, méretre írni, mint a legtöbb kollégám. Ahogy kellett, ahogyan elvárták. Így szocializáltak. De nem haragszom a szerkesztőre, ő is úgy viselkedett, ahogyan kellett, ahogyan elvárták. Mint a macskák, akik viszkászt ennének. És Lexi bácsi történetéért, „a sajtószabadság” egykori gyöngyszeméért pedig kimondottan hálás vagyok neki. Aztán később, már a rendszerváltás után találkoztam vele a Várban, éppen a kutyáját sétáltatta, elmesélte, hogy ő mindig reformer volt, és most egy katolikus lap olvasószerkesztője. Ránéztem merően, és láttam, most éppen másban hisz, mint egykor. És komolyan elhiszi, hogy nem volt szemellenzős kommunista. Nem kérdeztem meg tőle, és most mi a véleménye Mindszentyről és Lexi bácsiról.
(A cikk természetesen nem jelent meg újságban, csak a rendszerváltás után a publicisztika kötetemben, címe Nekünk így is jó?.)
Udvarhelyi András
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése