Csepeli Szabó Béla nekrológ

Tisztelt Gyászoló gyülekezet! Felebarátaim! Hadd kezdjem bocsánatkéréssel, hogy rendhagyó búcsúztatót mondok egy rendhagyó emberről. Egy rendhagyó, különleges egyéniségről, egy baloldali költőről, aki úgy volt baloldali, hogy magyar, jó magyarként élt. Aki nem lett kaméleon a rendszerváltás után, és szép új világunkban nem változtatta meg életszemléletét, nézeteit, elveit, nem tagadta meg a kisembereket akkor sem, amikor az azoktól elpártolók a damaszkuszi úton úgy nyüzsögtek, és a forgalom az úton, szinte elállt. Nem tagadta meg ez az igaz, őszinte ember a legfontosabb liberális, humanista elvet, a szolidaritást és, hogy a szabadság, egyenlőség, testvériség nemcsak a polgárok privilégiuma, hanem a kisembereké is.
Elismerem, kissé patetikusra, pátoszosra sikeredtek bevezető mondataim, de valahogy így beszélt, írt és gondolkodott Csepeli Szabó Béla is. Most el kellene mesélnem, összefoglalnom néhány percben 89 évének történetét, amely beláthatják önök is, lehetetlen. Éppen ezért azt próbálom elmondani, mit üzen életével, írásaival és arról is csak röviden, hogyan élt. De hát egy íróembernek a lényege belső élete. Szerencsére erről ő maga többször vallott. Így például a Epitáfium, lefordítva: Sírfelirat című versével.
Azt kérdezitek, hogyan éltem?
Hazám porából fellobogtam,
felragyogtam a csillagokban,
s hazám porába visszatértem.
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Kedves rokonok, ismerősök, barátok! Azért gyűltünk össze ma itt, a Csepeli Temetőben, hogy búcsút vegyünk Csepeli Szabó Bélától, a férjtől, az apától, a költőtől, az írótól, az újságírótól, Csepel büszkeségétől. Attól az embertől, aki az életét küldetésnek tartotta, aki az utóbbi években is harcolt életéért, mint a frontkatona, aki csak lépésről-lépésre hajlandó visszavonulni és megadni magát nem hajlandó. Aki minden erejét összeszedte, hogy a halált, a kaszást távol tartsa. De nem elsősorban önmagáért küzdött, hanem mert feladata volt a világban, amit fontosnak tartott elvégezni. Sajnos ebben a küzdelemben mindannyian elbukunk előbb vagy utóbb, de nem mindegy, hogy a számunkra kiszabott, akár meddig is élünk, rövidnek tartott időt hogyan töltjük meg tartalommal. Hasznosan élünk vagy sem. Seneca, a bölcs római filozófus is azt tartja, hogy nem az élet időtartama a fontos, hanem a tartalma. Az, hogy méltósággal, függetlenségben és szabadságban éljünk és gondolkozzunk.
Petőfi Sándor, kedves öcsénk pedig az élet rövidségéről írt találóan és gyönyörűen, 24 évesen öreges, érett bölcsességgel, de életével bizonyította a senecai tételt.
„Még alig, hogy játszánk apáink térdén, s már
Maholnap ott alszunk nagyapáink mellett…
Csak annyi az élet, mint futó felhőnek
Árnya a folyón, mint tükrön a lehellet.”
S habár Csepeli Szabó Béla hosszú és tartalmas életet élt, 89 évet, mégis rövidnek bizonyult élete ahhoz a feladathoz képest, amit el szeretett volna végezni. Mert ő egy küldetéses ember volt, aki mindig értelmes faladatokat adott magának, de annyira összetorlódtak az elintézendő írnivalói, olvasnivalói, hogy 100 évet sem tartott volna elégnek.
Kedves Felebarátaim! Ez a költő, a kusza tájak garabonciása, ahogy önmagát nevezte, most örülne ennek a szépséges Petőfi idézetnek, mert olvasott, művelt, az irodalmat, történelmet, filozófiát becsülő, ismerő munkás-értelmiségi volt. Aki természetes igazságszereteténél fogva, szerette a Talpra magyar poétáját, mert az az ifjú lobogó lelkű költő is szenvedélyesen szerette népét, magyar nemzetét, a világszabadságot, és az emberi jogokért küzdött, radikális liberális demokrata volt, aki a szabadságért, az egyenlőségért és testvériségért, ezekért a liberális értékekért adta életét. Csepeli Szabó Béla ilyen értelemben volt szellemi rokona Petőfinek, szerette ő is ezt a sorstól megvert és sorstól megáldott hazát és benne Csepelt.
De ő ellentétben a sok mellveregető, árpádsávos, turulos, turáni, rovásírásos, sumér magyarokkal, csak ritkán írta le a magyar szót, ritkán hangoztatta. Ő azzal tett vallomást, hogy nagy-nagy szeretettel, pontosan, szépen írta le költeményeiben a magyar tájat és benne Csepelt, szűkebb hazáját, amelyért kevesen tettek annyit, mint ő. Nem csak általában szerette tehát hazáját, hanem tetteivel, vagyis verseivel. Mert a költő tette a vers. És Petőfiben szerette a kisemberek mellé álló költőt, mert ő is úgy gondolta, hogy „Habár, felül a gálya, s alul a víznek árja, azért a víz az úr.”
Amikor megkérdeztem tőle, mit tanult a kisemberektől, azt felelte: „…sokat tanultam tőlük, mert magam is dolgoztam. Tudom, mi a fizikai munka… Én miniszter is lehettem volna. De én mindig a melósokkal és parasztokkal voltam. Hatalmas megbecsülést érdemelnek a kapáló parasztok… Én az élethez kötődöm, de persze mérem a dolgokat politikailag is. Ha az a politika, hogy én az úgynevezett kisemberek pártján vagyok, akkor igaz a vád…
Van a szomszédomban, a tanyán egy szegény ember, akinek mindkét lábát amputálták, egy kettévágott ember. Odamentem hozzá és láttam, hogy tolószékből kapál. És kalapot emeltem előtte, a nagysága előtt. Csillag bácsi, mondtam neki, maga nagy ember, mert a nagyságot nem feltétlenül a tudással kell mérni, hanem az akaratban, a szorgalomban is. Nem tudtam olyan korán kimenni, hogy ő ne kapált volna. Mondom, ez egy hőstett.”
Ezt magyarázta nekem Csepeli Szabó Béla, torkán alig jött ki a hang, szinte suttogva beszélt, de ez akadozva, suttogva erőlködve elmondott történet és az általa kimondott igazság máig is belém égett.
Igen! Felebarátaim! Csepeli Szabó Béla olyan, mint a hősiesen kapáló Csillag bácsi, aki amikor már tolószékbe kényszerült, maga is kapát fogott és az általa elültetett diófa körül kiírtotta a gazt.
Mit üzent nekünk ezzel Csepeli Szabó Béla? Azt, hogy nem szabad soha feladni, hogy még akkor is gondozni kell a diófánkat, ha tudjuk, mások szedik le a diót. Mit tanultam tőle, mire tanít bennünket? Arra, hogy olvasni kell, sokat olvasni, olvasni mindennap, tanulni, művelődni. Olyan magától értetődő ez a tanítás, hogy talán sokan megmosolyogják, pedig sok népből jött ember, köztük Csepeli Szabó Béla csak úgy tudott magából értelmiségit, írót, költőt, újságírót faragni, hogy olvasott, tanult állandóan. Ő maga így mesélte el nekem olvasóvá válását: „Másodikos elemista voltam, és diftériát, torokgyulladást kaptam, az akkor halálos betegség volt… bevittek a László Kórházba, ott azt mondták, hogy százból kettő-három megmarad. Megmaradtam… De az iskolából ki kellett maradnom. És akkor Péntek Gyusztáv tanító úr azt mondta: ne unatkozz, olvass… És egyszerre ömlött belém az ismeret…És továbbra is rengeteget olvastam.”
Azt már csak én teszem hozzá, hogy talán itt kezdődött Csepeli Szabó Béla szellemi érése, s ezután merült fel benne, hogy írni kell. És író, költő, újságíró, értelmiségi lett, aki tovább adta Péntek Gusztáv tanító úr tanácsát: Ne unatkozz, olvass! És a sok olvasás és gondolkodás eredménye lett, hogy idős korára a prófétai külsőt magára öltő költő 16 kötetet adott ki és számtalan cikket, tanulmányt írt. Része lett, megkerülhetetlenül a magyar irodalomnak. S mert baloldali emberről, költőről van szó, miért ne idézném a sok elismerés között, a kommunista Borbély Sándornak, a csepeli pártbizottság első titkárának elismerő sorait, amelyeket 1973-ban írt: „Kedves Béla! Nagyon szép a versesköteted, a cím egy kicsit Téged is jelképez. Ne csüggedj Atlasz. Te nemcsak a lelked mélyén, hanem egész egyéniségedben humanista vagy. A te sorsod is azonos a miénkkel, munkássors, amely tele van küzdelemmel. Téged valamennyien úgy tisztelünk, mint szülőföldünk, Csepel szülöttjét, aki sokat tett azért, hogy Csepel munkássága, szellemi tehetsége ismertté váljon a magyar közvélemény előtt. Kívánok sok sikert és hasonló köteteket. Borbély Sándor.”
Hasonlóképpen elismerően méltatta őt Baranyi Ferenc Kossuth-díjas költőtárs, aki szintén nem tagadta meg baloldaliságát. Amikor 1999-ben a Művészetbarátok egyesülete kiadta az Életszomj című kötetet az előszóban ezt írta: „Magam is többször méltattam munkásságát, de ma már ott tartok, hogy nem ítélkezem, egyszerűen, élvezem őket. Egy igaz ember életének hiteles dokumentumait. A szívvel írt költeményeket, amelyek nemcsak az igazat mondják, hanem a valódit. A József Attila-díjas költő végig hű maradt a magas kitüntetés névadójának szelleméhez: a Mindenséggel igyekezett mérni magát, de úgy volt az Egész Föld Fia, hogy közben nem szűnt meg a kusza tájak garabonciása lenni. Nemcsak személetét, de képi világát is elsősorban a Láng és Füst Városának szívverése határozta meg.”
1954-ben, a Rákosi-korszakban József Attilához írt verse sokat elmond Csepeli Szabó Béla baloldaliságáról. A keserű ének ma is aktuális.
A város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a fégi kín ma is hasít,
s „a költő hasztalan vonít…”…

Emberség, jólét, meleg kéne,
apró örömök tüze, fénye,
malter az ereszek aljára,
s jó étel-ital vacsorára.

Kevesebb plakát, több csendélet,
jó ing, ruha lánynak legénynek,
gyűlések helyett szabad óra,
idő mozira, könyvre, csókra…

Egymást gyötörve, tekeregve,
tévúton járunk: hová? Merre?
A zsebünk tele ígéretekkel,
s a talpunk sajogó sebekkel.
Ez lenne hát az Új Rend útja?
Emberfejekből van a burka?...

Eltévedtünk! – állok a tájban,
de mért int le a párt, az állam…
Ó, hű rokon, zord idő járja,
deresedik eszménk világa…

Város peremén, ahol élek,
az emberek ma is szegények,
a régi kín ma is hasít,
s „a költő hasztalan vonít.”
Kedves Béla! Az igaz, hogy a mindenkori hatalom csak tessék-lássék veszi tudomásul a költőket, többnyire semmibe veszi, de mi, akik itt állunk koporsódnál, mi tudjuk, hogy a költő nem hasztalan vonít. Éppen ezért jöttünk el hozzád, hogy ezt demonstráljuk.
Kedves Felebarátaim! Az Erő elszáll, a költészet, megmarad című interjúmat azzal kezdtem 2002-ben, hogy embergyűjtő vagyok. Egyéniséggyűjtő. Gyűjtő, mint ki bélyeget vagy régiségeket tart becsben. A ritka és értékes személyiségeket emlékezetem külön rekeszében nagy becsben tartom. Tudatosan vagy tudattalanul beépítem őket gondolataimba. Mint például Faludy Györgyöt, Hegedűs Gézát, Popper Pétert és így vagyok Csepeli Szabó Bélával is. Ahogy Popper Péter is írta, József Attilát idézve: Ők, én vagyok. És gondolom, a tisztelt gyászoló gyülekezet, önök is így vannak ezzel, akik szerették, becsülték és olvasták Csepeli Szabó Béla műveit. S így ő lelküknek része, nemes része.
Más okból is rokonlelkűek vagyunk a költővel, mint ő az édesapjával, akiről így ír gyönyörűen, szeretettel: „Megtorpanok. Egy pillanatra/ utamra apám árnya leng:/ megizzadt, nagy kő csontos arca,/ kérdőn rám néz és elmereng…/ Aztán – mintha jéglapba lépne – éjbe tűnik./ De szürke, zord, éjbe kavargó üstökére/ sokáig fényt szót még a Hold: a vén lámpás…”
Tisztelt Gyászoló Gyülekezet! Úgy érzem, most magam, mint nemrégiben, amikor apámat búcsúztattam. A múlttól búcsúztam, de nem a múlt értékeitől. Mert nem tagadhatjuk meg múltunkat, hiszen ha ezt tesszük, megtagadjuk apáinkat. Őrizzük meg belőlük azt, amit segít bennünket, hogy ne hibázzunk annyit, mint eleink, és hogy olyan bölcsek legyünk, mint ők. Erre is tanít bennünket Csepeli Szabó Béla. A kitartásra, a szorgalomra, a szolidaritásra, a kisemberek megbecsülésére. Még akkor is ezt kell szem előtt tartanunk, ha maga a költő gyakran megkérdőjelezi tetteinek hatását. A vándor igaza cím versében erről így ír:
„Az út,/ mely mögötted kanyarog,/ csupa hurok, csupa bog,/ s mire jutottál öregem?/ Ősz fejjel be kell vallanod, hogy vihartépett tarisznyádból, csillagálmaid szétpörögtek,/ s a tenyereden átfutó folyók,/ nem szültek aranyrögöket,/ csak egy félmarék, vérrel kevert/ szétfoszló arany-iszapot.”
Kedves Felebarátaim! De ne higgyünk Csepeli Szabó Bélának, hiszen úgy járt, mint az alkimisták. Aranycsinálás kísérletezései közben, olyan értékeket fedezett fel, amelyek többet érnek az aranynál. Felfedezte az együttérzés, a versírás, az olvasás és a gondolkodás gyönyörűségét és felfedezte, amit mestere József Attila is üzent: „Hiába fürösztöd önmagadban,/ csak másban moshatod meg arcodat.”
Kedves Béla! Öreg harcos! Pihenj csak! Mi majd tovább gondozzuk diófádat, Magyarországot és írtjuk helyetted is a gazt. És végül, csak neked, elárulom a nagy titkot, amely nem marad köztünk: A diófának mindegy ki ültette, pogány vagy keresztény. A lényeg, hogy ne ártsunk neki, hogy okosan és szeretettel gondozzuk. Lehetőleg együtt keresztények és pogányok.
Kedves Béla! Most szomorúan búcsúzom tőled szeretteid, barátaid, ismerőseid, a csepeliek nevében. Nyugodj békében.