Mielőtt azonban elmesélném a tanulságos történetet, nem kevésbé tanulságos idézettel kedveskedem olvasóimnak, akik természetesen tiszteltek. Hogy a hatalom, zsarnokság természete mennyire változatlan azt bizonyítja, hogy az ókortól kezdve sok gondolkodót foglalkoztatott. Így Montaigne, a méltán híressé vált filozófus barátját, Etienne de la Boétie-t, aki röpíratot írt Az önkéntes szolgaságról és A zsarnok ellen. A művet akár jelképesnek is lehet tartani, 1990-ben adták ki a puha diktatúra megszűnte után. íme az idézet, amelynek olvastán önkéntelenül Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versének egy sora jut eszünkbe: mindenki szem a láncban…
„…Mely rugója s titka az uralkodásnak, melyre a zsarnokság épül, s melynek fennmaradását köszönheti. Mert aki úgy véli, hogy az alabárdok, a testőrség vagy a rendszeres őrjárat védi a zsarnokot, súlyosan téved, inkább csak forma szerint van ez így, riaszt, mint madárijesztő, de biztonságot nem nyújt… Nem a lovas dandárok, nem a sok gyalogos alakulat, nem is a fegyverek tartják hatalmon a zsarnokokat. Alig hihető tán, pedig így van: a zsarnok hatalmához négy-öt ember elég, képesek négyen-öten egy népet rabláncra fűzni. Mindig is úgy volt, hogy öt-hat embernél többen soha nem voltak közel a zsarnok füléhez. Törleszkedtek maguktól, vagy ő hívta magához őket, hogy társra találjon gyönyörben s kegyetlenkedésben, de orgazdának is, meg kurvapecérnek. Ez a hat elég, hogy meggyőzze főnökét, célravezető a társadalommal kegyetlenül bánni s ehhez a magáé mellett hasznosítani az ő gonoszságukat is. Ebből aztán újabb öt-hatszáz személy húz hasznot, mint a fentieké a tirannus mellett. Hatszázan kezükben tartanak újabb hatezret, akiket felemeltek, s akik kezébe a megyéket adják, vagy a pénzügyeket, hogy kapzsiságuk meg kegyetlenségük révén kézben tarthassák őket, s ha szükséges, lecsaphassanak rájuk, de főként, hogy annyi gonoszság terhelje őket, hogy ne csak hatalmuk, de létük is ezektől függjön, hisz nélkülük lecsapna rájuk a törvény. Nyomukban még tülekednek annyian, hogy aki e hálót egyszer kiüríteni megkísérelné, rádöbbenne, hogy nem hatezret, de százezreket, sőt tán milliókat tart e kötél, akik mind-mind függnek a zsarnok kegyétől, s hasznot húznak belőle…” Nos e pár mondatban benne találtatik a zsarnokság lényege és hogy mindenki szem a e zsarnokság-láncban. A Rákosi- és a Kádár-rendszer jól szervezett zsarnokság lánc volt, amelyben elhitették a „zemberekkel”, hogy az általuk hazudott biztonság egyenlő a szabadsággal. Akár tetszik nekem, akár nem, be kell vallanom, miért is szépítsem, életem végén, miért is ne vallanám be, hogy én is ennek a láncnak voltam egyik szeme.
Most elmesélem, hogyan szocializálták, nevelték, tanították az újságírókat a Kádár-rendszerben. Már az újságíró-iskolán elkezdődött. Az egyik Népszabadságos, szemellenzős, önmaga zsebéhez hithű párttag, vezető újságíró azt találta mondani: Kérem, nem az olvasóknak, hanem a szerkesztőknek írnak. Mert csak a szerkesztőn keresztül jutnak el az olvasókhoz. Én akkor még lelkes, magamat demokratának tartó gyakornok voltam, és egy kissé megütközve, kérdeztem és a sajtószabadság? Mire az előadónő, aki gépíróból lett hithű párttag, majd újságírnok, majd Rózsa Ferenc díjas, azt mondta, az olvasó nem érdekes. Ez megdöbbentett, s jellemző naivitásomra, hogy én addig és mostanság is azt gondolom, hogy az olvasóknak írunk.
Aztán belpolitikai vizsgára került sor, és ott is egy népszabadságos kékfényes rovatvezető kérdezett. – Mit tesz, ha egy faluban mérgezett kútra talál? – felcsillant a szemem és igazam teljes tudatában és persze öntudatosan azt válaszoltam. – Természetesen, kinyomozom a felelősöket és írok egy szenzációs riportot. Nem?
A kékfényes tollnok rám nézett és aztán azt felelte nagyon-nagyon elnézően és jóindulatúan: - Nem, nem, András. Ha ilyen vagy ehhez hasonló üggyel találkozik, felkeresi a pártbizottságot és elmondja, mit tapasztalt és tanácsot kér tőlük. Ha azt mondják, ne írja meg, nem írja meg. Világos? – Világos – mondtam én lesújtottan, mire a „tanár úr” beírt egy kegyelem kettest. Az első munkahelyem a ma már hírhedtté vált BKV. Akkor sem volt jobb, mint manapság. Akkor is koszosak voltak a villamosok, buszok. Láttam, hogyan takarítanak ki két perc alatt egy kocsit. A Guiness könyvébe való rekord volt. Manapság ezt megdöntötték, mert egy perc is elegendő. Legalább is, erre enged következtetni a kocsit tisztátalansága, mi takarítjuk nadrágunkkal, kabátunkkal, úgy hogy észre sem vesszük. Akkor is szidtuk a közlekedést és vele a rendszert: „Ezek már megint”, ez volt az indító mondat… Nos, egy alkalommal elhatároztam, hogy mint Egon Ervin Kisch, a hírneves száguldó riporter, álruhában, azaz munkásnak öltözve, kíséret nélkül, egy éjszakai műszakról írok, hogyan, milyen körülmények között dolgoznak az Óbudai üzemegységben. El is intéztem a művezetővel, hogy nála dolgozom. Már egy órája dolgoztam, lehetett vagy 11 óra, éppen egy hordót gurítottam, amikor megállított a műszakvezető mérnök és el kezdett üvölteni, mit keresek én itt, micsoda „imprista” tempó, - az imperialistát nem tudta kimondani. – Majd teszek róla, hogy kirúgják magát! Besettenkedik az üzembe! Takarodjon! – És azzal, ha nem ugrom félre, seggbe rúg. Nem is jutottam szóhoz, csak menekültem. Másnap sötétképű és sötétindulatú, de igen pártos főszerkesztőm behívatott és közölte, hogy még egy ilyen imprista cselekedet, és kirúg. Megértettem. Ettől az időtől kezdve, mindig Patyomkin falvakról írtam, azaz csak azt lehetett megnézni és megírni, ahová az illető munkahely szakszervezetise vitt. Aztán elküldtek a villamosjegy-lyukasztó feltalálójához. Ezt ugyan már megírtam néhányszor, de hátha még valaki nem ismeri, olvassák, mert érdemes.
Lexi bácsi és a cenzúra
Most elmesélem, hogyan szocializálták az újságírókat az antivilágban, a Kádár-korszakban. Hogyan degradáltak sokunkat fogalmazóvá. (Zárójelben írom, hogy voltak bátor kollégáim, akik megtalálták a helyet és a módot, hogy leírják a rendszer lényegét.) Akkoriban, minél periférikusabb lapnál, lapnak dolgozott a tollforgató,- például üzemi lapnál - annál több butasággal, vaskalapossággal találkozhatott, hiszen ide a „már nem-” és „még nem-emberek” kerültek. A menedéket kereső író értelmiségiek, újságíró-ígéretek és az úgynevezett nagyemberek protekciós utódai, politikailag és erkölcsileg ellehetetlenült, nagy lapokból kikopott „selejtek”. Én talán az ígéretes kezdők közé tartoztam, de erről csak nagyon kevesen vettek tudomást.
Témáimnak, ha pályán akartam maradni, a szerkesztő és kor követelményeihez kellett igazodnia. S mi tagadás mindent megadtam volna, hogy újságíró maradhassak, mert ezt éreztem a viszonylag legszabadabb, legemberibb a foglalkozásoknak, amit ismertem. Írtam természetesen szocialista brigádokról, építkezésekről, átadásokról, párttitkárokról, mikor kiről kellett. Bátor és botor cikket arról: „Miért nem borotvál a gőzborotva?” Írtam korunk kis és nagy hatalmasságairól, a párttitkárokról, vállalatvezetőkről, élmunkásokról és csak nagy ritkán a melósról, mert a munkáshatalmat valójában nemigen érdekelte a munkás, aki nem dumájából élt, mint a mostani hatalmat sem. Munkásról írni - többnyire - ürügy kellett, ha valamelyiket kitüntették. Szégyen, nem szégyen: nem voltam forradalmár, élni akartam, viszonylag szabadon. Egyetlen vigaszom az lehet ma, hogy szándékosan nem hazudtam. Ma már tudom, hogy elhallgatásaim néha többet ártottak, mintha valótlant állítottam volna.
Lexi bácsival, a többszörös újítóval és feltalálóval a Budapesti Közlekedési Vállalat óbudai üzemegységben találkoztam. Az öreg már nyugdíjas volt, a villamosokon és buszokon, ma is használatos, kis piros lyukasztó-szerkezetet találta fel. Soha nem felejtem el, amint lelkendezve, szinte erotikus gyengédséggel, szeretettel simogatta találmányát, a járműveken ma is használható jegylyukasztót, mint egy jó nőt. „Látod ezt az ívelt formát, gyönyörű formát? Ugye, olyan, mint egy gyönyörű mell?” Udvarias lévén, nem mosolyogtam meg, de tetszett lelkesedése, hiszen mindig is tiszteltem a hitet, főleg ha értelmes cél elérésére szolgált. Ekkor gondoltam arra, hogy Lexi bácsi megér egy misét.
Megírtam hát Lexi bácsi többszörös feltaláló és újító történetét és elvittem az akkoriban az egyik legnagyobb napilapnak, ahol egy rovatvezető fogadott. Az örkényi történetet neki köszönhetem. Örök életemben hálás leszek neki azért a több mint tanulságos történetért. A karrieristán, hitetlenül cinikus szerkesztő - egyébként a 90-es évek rendszerváltó, köpenyegforgató, kényszervállalkozói, kényszer megvilágosodási időszakában egy jobboldali lap olvasószerkesztője lett. Ilyen az élet.
Jóindulatúan fogadott. Akkoriban a kezdő újságírót olyan fanyalogva fogadták, mintha leprás lett volna. Emberem azonban kivételt tett. Azzal lepett meg, ami ritka dolog volt akkoriban is, hogy azonnal, méghozzá hangosan elolvasta és „elemezte” írásomat és - életre szóló - tanácsokat adott. Aminek lényegét akkor még nem értettem. De amit később más szavakkal egy Rózsa Ferenc-díjas, gépírónőből lett pártos újságírónő kötött lelkemre az újságíró iskolában: tanuld meg, nem az olvasónak, hanem a szerkesztőnek írsz. És aki kiáll az utcasarokra, ne csodálkozzék, ha leszólítják. Én őszinte ember voltam, de nem toporzékoltam: tiszteltem szinte mindenkit, aki írásból élt, hát még egy szerkesztőt. Így aztán, megilletődve hallgattam.
A szerkesztő olvasni kezdett. „Lexi bácsi szülei Mindszenty hercegprímás gondnokai voltak. A gyereket vallásos szellemben nevelték.”
Letette a kéziratot és jóindulatúan megjegyezte: Ez nem kell. Ez nem érdekli az olvasót. Különben is, nem tudtad? Mindszenty bíboros reakciós?!
- De hát - ellenkeztem erőtlenül - nem biztos, hogy reakciós volt, de ha az volt is, erről Lexi bácsi nem tehetett. Lényeg, hogy Mindszenty akár akarta, akár nem, meghatározta Lexi bácsi életét. Ő nem tehet arról, hogy szülei, hol dolgoztak.
- Akkor sem kell. Ne feledd, te egy sikeres feltalálóról, újítóról írsz. Húzzuk ki!
Olvasott tovább. „Lexi 14 éves korában a Szürke Taxinál volt inas. Már akkor is állandóan azon törte a fejét, hogyan újíthasson. Egyik újításáért a vezérigazgató a műhelyben 100 pengő jutalmat adott a találékony kamasznak.”
- Minek ez? - csattant fel, most már türelmetlenül a rovatvezető. - Csak nem fogunk a kapitalistáknak, a gyárosoknak propagandát csinálni? Húzzuk ki!
Olvasott tovább, de már kicsit ingerültebben: „A húszas, harmincas években az MTK-ban játszott Lexi. Egyszer válogatott is volt. Nem volt könnyű a munkában és a pályán is jó eredményeket elérni, hiszen akkoriban nem támogatták az élsportolókat munkaidő-kedvezménnyel, mint manapság.”
- Ez minek? - csapta le a kéziratot újdonsült kritikusom. - Csak nem fogjuk a régi reakciós időket, a Horthy korszakot visszasírni, dicsőíteni?! A profizmust propagálni?! Ez mostanában különben is kényes kérdés. Húzzuk ki!!
Látszott, hogy legszívesebben letenné a cikket, de rákényszerítette magát a folytatásra: „Lexi bácsi 1936-ban bevonult katonának. Mire leszerelt volna kitört a II. világháború. Így harcolnia kellett Szovjetunóban. A voronyezsi áttörés után nehezen menekült. Csak a szerencse mentette meg és a találékonysága. Az életéből kilenc évet vett el a katonaság, a háború. Nagy nehezen hazakeveredett. A felszabaduláskor az orosz katonák első dolga az volt, hogy levették karóráját és elvitték lemezjátszóját. Aztán elvitték malenkij robotra, amelyből csak 1948-ban tért vissza Magyarországra. Tanúja volt annak is, amikor Mindszentyt deportálták.”
- András! Ez provokáció! Már megint az oroszok! És nem gondolsz a szovjet-magyar barátságra?! És megint ez a Mindszenty!? És minek leírni, hogy szovjet fogságban volt?! Húzzuk ki.
Most már nem volt dühös, apátiába esett, mint Hasek Svejkjében az Állatok világa című lap kiadója. Most már inkább kíváncsi beletörődéssel olvasta tovább. Már tudta, hogy reménytelen eset vagyok én is és Lexi bácsi is. És én is éreztem, hogy reménytelen eset vagyok, szégyelltem magam. „Lexi bácsi a Szürke Taxi utódcégénél helyezkedett el autószerelőként. Itt több találmányáért, újításáért kitüntették. Mindaddig jó dolga volt, míg észre nem vette, hogy egy volt nyilas a párttitkár. Bejelentést tett a kerületi pártbizottságnál. Azok védve elvtársukat, hiszen többnyire karrieristák voltak, Lexi bácsit rúgták ki. Így került a BKV-hoz. 1956-ban segített idős szüleinek Mindszenty kiszolgálásában. Nem volt szerencséje, mert egy fotó megörökítette: Mindszenty egy fegyveres csoport közepén mosolyog, mögöttük jól kivehető Lexi bácsi. Az események után, Lexit letartóztatták és hetekig börtönben tartották, vallatták: mit keresett Mindszenty közelében, hogy került a fegyveresek közé? Végül elengedték és örülhetett, hogy megúszta. Visszamehetett dolgozni a BKV-hoz.”
- Erre aztán végképp nincs szükség. Te politikailag alkalmatlan vagy az újságíró munkára - mondta, most már apatikusan a szerkesztő. - Már megint ez a Mindszenty, meg az ellenforradalmárok. Csak nem gondolod, hogy példakép lehet egy olyan ember, aki Mindszentynek segített? És minek azzal izgatni az embereket, hogy letartóztatták? Persze, hogy ezt tették, hiszen ott volt a fotón. Lexi bácsi gyanús volt. Húzzuk ki! …Még sokáig magyarázott.
Hallgattam, hallgattam a szerkesztőt és végül elkeseredetten, kedvetlenül azt kérdeztem tőle: de hát, akkor hol kezdjem szegény Lexi bácsi életrajzát?
- Amikor nyugdíjba ment! - válaszolta határozottan, igazsága és pártossága teljes tudatában a szerkesztő. - Hatvan éves korától, akkor már nem találkozhatott Mindszentyvel, akkor már csak dolgozott és újított meg feltalált. Ez a cikk egy újítóról szóljon! Érted? Kit érdekel Lexi bácsi magánélete? Érted már?
Értettem. Felálltam. Megköszöntem az útbaigazítást és megígértem, átírom ebben a szellemben a cikkemet. De képtelen voltam rá. Jobban szerettem Lexi bácsit és az igazságot, hogy külsősként megalkudjak. Főállásban éppen eleget kellett nyelnem. Csak nyolc évvel később találkoztam újra a szerkesztővel, aki akkor már az országos napilap főszerkesztő-helyettese volt, ő volt a főnököm. Én nem említettem neki Lexi bácsit, ő sem. Lehet, hogy el is felejtette. Annyi bizonyos, jóindulattal viseltetett velem szemben, hiszen akkorra már megtanultam, méretre írni, mint a legtöbb kollégám. Ahogy kellett, ahogyan elvárták. Így szocializáltak. De nem haragszom a szerkesztőre, ő is úgy viselkedett, ahogyan kellett, ahogyan elvárták. Mint a macskák, akik viszkászt ennének. És Lexi bácsi történetéért, „a sajtószabadság” egykori gyöngyszeméért pedig kimondottan hálás vagyok neki. Aztán később, már a rendszerváltás után találkoztam vele a Várban, éppen a kutyáját sétáltatta, elmesélte, hogy ő mindig reformer volt, és most egy katolikus lap olvasószerkesztője. Ránéztem merően, és láttam, most éppen másban hisz, mint egykor. És komolyan elhiszi, hogy nem volt szemellenzős kommunista. Nem kérdeztem meg tőle, és most mi a véleménye Mindszentyről és Lexi bácsiról. (A cikk természetesen nem jelent meg újságban, csak a rendszerváltás után a publicisztika kötetemben, címe Nekünk így is jó?.)
Felvételem az újságíró-iskolára
Most elmesélem, hogyan vettek fel az újságíró-iskolára. 1974-ben történt. Felvettek az ELTE Bölcsészettudományi Kar történelem-népművelés szakára és ez olyan önbizalmat adott, hogy arra gondoltam, hogy megkísérlem a felvételemet az újságíró-iskolára. Ekkor egy könyvterjesztő cég propaganda osztályának voltam előadója, és Köves József író, aki az osztály vezetője is volt, igen színvonalas könyvismertető havi lapot szerkesztett, ami több volt, mint ismertető, a legnemesebb értelemben vett népművelés volt, az olvasás, könyvek, az irodalom megszerettetését szolgálta. Köves Jóskának köszönhetem, hogy újságíró akartam lenni. Elküldött vidéki írókhoz: többek között az akkor Pécsett élő Bertha Bulcsúhoz, Mocsár Gáborhoz, Pákolitz Istvánhoz és persze fővárosiakhoz is: Moldova Györgyhöz, aki már akkor is ontotta a könyveket, Kende Sándorhoz, az ország egyik legképzettebb könyveséhez… Hihetetlenül sokat tanultam tőlük. Egy új világ, a betűk, az irodalom világa nyílt meg előttem. Arra gondoltam, milyen jó ez a foglalkozás, ahol a beszélgetésért még fizetést is lehet kapni. Hamarosan rá kellett jöjjek, hogy nem fenékig tejfel… Jelentkeztem hát az újságíró iskolára, megírtam, hogy már felvettek az egyetemre és szeretnék ezen a pályán dolgozni. Megkaptam a behívót a felvételire. Akkoriban még nem adták el a MUOSZ székházát, amely a Népköztársaság útján volt, ma Andrássy út… Bementem a terembe a szoba közepén egy szék és két-három méterre, velem szemben, ült egy hosszú asztalnál a felvételi bizottság. Kísértetiesen emlékeztetett a katonai sorozásomra, amikor anyaszült meztelenül kellett ülnöm a sorozó bizottság előtt. több mint megalázó volt. Most nem voltam meztelen, de az egész procedúra természetellenessége itt is a lényeget tartalmazta, a cél ugyanis a felvételiző megfélemlítése volt. Azt kérdezte, akkor még igencsak pártos valamelyik országos napilap főszerkesztő-helyettese: - Udvarhelyi elvtárs! – az elvtárs volt akkoriban a keresztnevem. – Kérem, mondja el, mi a véleménye a munkásosztály és a parasztság szövetségéről. – Higgyék el nekem kedves olvasóim, nem gúnyolódtam, amikor és öntudatosan így válaszoltam, előre élvezve, hogy felvesznek:
„A munkásosztály és a parasztság kart karba öltve halad a szocializmus „úttján”. - Így mondtam a té betűt megnyomva, mint pártunk vezére, Kádár elvtárs, akit akkoriban sokan kedveltünk, köztük én is. Minek tagadjam. Rám nézett megrökönyödve a főszerkesztő és így utólag meggondolva, joggal feltételezhette, hogy gúnyolódom és azt mondta: - Hol hallotta ezt a sületlenséget!? – Kádár elvtártól – válaszoltam sértődötten és még idéztem is, hol és mikor… Hallgatás volt a válasz. A vizsgabizottság tagjai nem tudták, most dühöngjenek vagy röhögjenek. Dühöngtek. Az egyik nagy példányszámú női magazin főszerkesztőnője azt mondta, ön be akar férkőzni sorainkba. Mire én érezve, hogy valamit nagyon elszúrtam azt válaszoltam kissé dadogva: - Kérem, én nem akarok beférkőzni a soraikba, én csak újságíró szeretnék lenni. és tényleg gyakran mondja Kádár elvtárs, hogy a munkásosztály és a parasztság kart karba öltve, halad a szocializmus „úttján”. Ön nem alkalmas az újságírói pályára – mondta ki a pártos vizsgabizottsági elnök. Viszontlátásra. Leforrázva oldalogtam ki a teremből. Nem értettem, mi bajuk van ezeknek? Aztán megérkezett a dokumentum is, a vizsgabizottság megállapította, hogy ön alkalmatlan az újságírói pályára. Megvallom, sokszor gondoltam erre később, amikor a pályán voltam.
Eltelt hat év. Már csak egy év volt hátra, hogy befejezzem egyetemi tanulmányaimat és elég jó jegyekkel, amikor arra gondoltam, hiszen a propaganda is ezt hajtogatta, hogy mindenkinek joga van pályát módosítani. Ekkor már valami rendszerbeli hiba miatt, felvettek gyakornoknak a BKV Hírlaphoz. Megint ott ültem a vizsgabizottság előtt. Megint a pártos főszerkesztő-helyettes, aki majdan kideríti magáról a rendszerváltás után, hogy harcolt az 56-os forradalomban, ült velem szemben és ugyanaz a teltkarcsú, szintén erősen pártos női magazin főszerkesztő, ugyanaz a bizottság, amely megállapította, hogy alkalmatlan vagyok az újságírói pályára.
„…Mely rugója s titka az uralkodásnak, melyre a zsarnokság épül, s melynek fennmaradását köszönheti. Mert aki úgy véli, hogy az alabárdok, a testőrség vagy a rendszeres őrjárat védi a zsarnokot, súlyosan téved, inkább csak forma szerint van ez így, riaszt, mint madárijesztő, de biztonságot nem nyújt… Nem a lovas dandárok, nem a sok gyalogos alakulat, nem is a fegyverek tartják hatalmon a zsarnokokat. Alig hihető tán, pedig így van: a zsarnok hatalmához négy-öt ember elég, képesek négyen-öten egy népet rabláncra fűzni. Mindig is úgy volt, hogy öt-hat embernél többen soha nem voltak közel a zsarnok füléhez. Törleszkedtek maguktól, vagy ő hívta magához őket, hogy társra találjon gyönyörben s kegyetlenkedésben, de orgazdának is, meg kurvapecérnek. Ez a hat elég, hogy meggyőzze főnökét, célravezető a társadalommal kegyetlenül bánni s ehhez a magáé mellett hasznosítani az ő gonoszságukat is. Ebből aztán újabb öt-hatszáz személy húz hasznot, mint a fentieké a tirannus mellett. Hatszázan kezükben tartanak újabb hatezret, akiket felemeltek, s akik kezébe a megyéket adják, vagy a pénzügyeket, hogy kapzsiságuk meg kegyetlenségük révén kézben tarthassák őket, s ha szükséges, lecsaphassanak rájuk, de főként, hogy annyi gonoszság terhelje őket, hogy ne csak hatalmuk, de létük is ezektől függjön, hisz nélkülük lecsapna rájuk a törvény. Nyomukban még tülekednek annyian, hogy aki e hálót egyszer kiüríteni megkísérelné, rádöbbenne, hogy nem hatezret, de százezreket, sőt tán milliókat tart e kötél, akik mind-mind függnek a zsarnok kegyétől, s hasznot húznak belőle…” Nos e pár mondatban benne találtatik a zsarnokság lényege és hogy mindenki szem a e zsarnokság-láncban. A Rákosi- és a Kádár-rendszer jól szervezett zsarnokság lánc volt, amelyben elhitették a „zemberekkel”, hogy az általuk hazudott biztonság egyenlő a szabadsággal. Akár tetszik nekem, akár nem, be kell vallanom, miért is szépítsem, életem végén, miért is ne vallanám be, hogy én is ennek a láncnak voltam egyik szeme.
Most elmesélem, hogyan szocializálták, nevelték, tanították az újságírókat a Kádár-rendszerben. Már az újságíró-iskolán elkezdődött. Az egyik Népszabadságos, szemellenzős, önmaga zsebéhez hithű párttag, vezető újságíró azt találta mondani: Kérem, nem az olvasóknak, hanem a szerkesztőknek írnak. Mert csak a szerkesztőn keresztül jutnak el az olvasókhoz. Én akkor még lelkes, magamat demokratának tartó gyakornok voltam, és egy kissé megütközve, kérdeztem és a sajtószabadság? Mire az előadónő, aki gépíróból lett hithű párttag, majd újságírnok, majd Rózsa Ferenc díjas, azt mondta, az olvasó nem érdekes. Ez megdöbbentett, s jellemző naivitásomra, hogy én addig és mostanság is azt gondolom, hogy az olvasóknak írunk.
Aztán belpolitikai vizsgára került sor, és ott is egy népszabadságos kékfényes rovatvezető kérdezett. – Mit tesz, ha egy faluban mérgezett kútra talál? – felcsillant a szemem és igazam teljes tudatában és persze öntudatosan azt válaszoltam. – Természetesen, kinyomozom a felelősöket és írok egy szenzációs riportot. Nem?
A kékfényes tollnok rám nézett és aztán azt felelte nagyon-nagyon elnézően és jóindulatúan: - Nem, nem, András. Ha ilyen vagy ehhez hasonló üggyel találkozik, felkeresi a pártbizottságot és elmondja, mit tapasztalt és tanácsot kér tőlük. Ha azt mondják, ne írja meg, nem írja meg. Világos? – Világos – mondtam én lesújtottan, mire a „tanár úr” beírt egy kegyelem kettest. Az első munkahelyem a ma már hírhedtté vált BKV. Akkor sem volt jobb, mint manapság. Akkor is koszosak voltak a villamosok, buszok. Láttam, hogyan takarítanak ki két perc alatt egy kocsit. A Guiness könyvébe való rekord volt. Manapság ezt megdöntötték, mert egy perc is elegendő. Legalább is, erre enged következtetni a kocsit tisztátalansága, mi takarítjuk nadrágunkkal, kabátunkkal, úgy hogy észre sem vesszük. Akkor is szidtuk a közlekedést és vele a rendszert: „Ezek már megint”, ez volt az indító mondat… Nos, egy alkalommal elhatároztam, hogy mint Egon Ervin Kisch, a hírneves száguldó riporter, álruhában, azaz munkásnak öltözve, kíséret nélkül, egy éjszakai műszakról írok, hogyan, milyen körülmények között dolgoznak az Óbudai üzemegységben. El is intéztem a művezetővel, hogy nála dolgozom. Már egy órája dolgoztam, lehetett vagy 11 óra, éppen egy hordót gurítottam, amikor megállított a műszakvezető mérnök és el kezdett üvölteni, mit keresek én itt, micsoda „imprista” tempó, - az imperialistát nem tudta kimondani. – Majd teszek róla, hogy kirúgják magát! Besettenkedik az üzembe! Takarodjon! – És azzal, ha nem ugrom félre, seggbe rúg. Nem is jutottam szóhoz, csak menekültem. Másnap sötétképű és sötétindulatú, de igen pártos főszerkesztőm behívatott és közölte, hogy még egy ilyen imprista cselekedet, és kirúg. Megértettem. Ettől az időtől kezdve, mindig Patyomkin falvakról írtam, azaz csak azt lehetett megnézni és megírni, ahová az illető munkahely szakszervezetise vitt. Aztán elküldtek a villamosjegy-lyukasztó feltalálójához. Ezt ugyan már megírtam néhányszor, de hátha még valaki nem ismeri, olvassák, mert érdemes.
Lexi bácsi és a cenzúra
Most elmesélem, hogyan szocializálták az újságírókat az antivilágban, a Kádár-korszakban. Hogyan degradáltak sokunkat fogalmazóvá. (Zárójelben írom, hogy voltak bátor kollégáim, akik megtalálták a helyet és a módot, hogy leírják a rendszer lényegét.) Akkoriban, minél periférikusabb lapnál, lapnak dolgozott a tollforgató,- például üzemi lapnál - annál több butasággal, vaskalapossággal találkozhatott, hiszen ide a „már nem-” és „még nem-emberek” kerültek. A menedéket kereső író értelmiségiek, újságíró-ígéretek és az úgynevezett nagyemberek protekciós utódai, politikailag és erkölcsileg ellehetetlenült, nagy lapokból kikopott „selejtek”. Én talán az ígéretes kezdők közé tartoztam, de erről csak nagyon kevesen vettek tudomást.
Témáimnak, ha pályán akartam maradni, a szerkesztő és kor követelményeihez kellett igazodnia. S mi tagadás mindent megadtam volna, hogy újságíró maradhassak, mert ezt éreztem a viszonylag legszabadabb, legemberibb a foglalkozásoknak, amit ismertem. Írtam természetesen szocialista brigádokról, építkezésekről, átadásokról, párttitkárokról, mikor kiről kellett. Bátor és botor cikket arról: „Miért nem borotvál a gőzborotva?” Írtam korunk kis és nagy hatalmasságairól, a párttitkárokról, vállalatvezetőkről, élmunkásokról és csak nagy ritkán a melósról, mert a munkáshatalmat valójában nemigen érdekelte a munkás, aki nem dumájából élt, mint a mostani hatalmat sem. Munkásról írni - többnyire - ürügy kellett, ha valamelyiket kitüntették. Szégyen, nem szégyen: nem voltam forradalmár, élni akartam, viszonylag szabadon. Egyetlen vigaszom az lehet ma, hogy szándékosan nem hazudtam. Ma már tudom, hogy elhallgatásaim néha többet ártottak, mintha valótlant állítottam volna.
Lexi bácsival, a többszörös újítóval és feltalálóval a Budapesti Közlekedési Vállalat óbudai üzemegységben találkoztam. Az öreg már nyugdíjas volt, a villamosokon és buszokon, ma is használatos, kis piros lyukasztó-szerkezetet találta fel. Soha nem felejtem el, amint lelkendezve, szinte erotikus gyengédséggel, szeretettel simogatta találmányát, a járműveken ma is használható jegylyukasztót, mint egy jó nőt. „Látod ezt az ívelt formát, gyönyörű formát? Ugye, olyan, mint egy gyönyörű mell?” Udvarias lévén, nem mosolyogtam meg, de tetszett lelkesedése, hiszen mindig is tiszteltem a hitet, főleg ha értelmes cél elérésére szolgált. Ekkor gondoltam arra, hogy Lexi bácsi megér egy misét.
Megírtam hát Lexi bácsi többszörös feltaláló és újító történetét és elvittem az akkoriban az egyik legnagyobb napilapnak, ahol egy rovatvezető fogadott. Az örkényi történetet neki köszönhetem. Örök életemben hálás leszek neki azért a több mint tanulságos történetért. A karrieristán, hitetlenül cinikus szerkesztő - egyébként a 90-es évek rendszerváltó, köpenyegforgató, kényszervállalkozói, kényszer megvilágosodási időszakában egy jobboldali lap olvasószerkesztője lett. Ilyen az élet.
Jóindulatúan fogadott. Akkoriban a kezdő újságírót olyan fanyalogva fogadták, mintha leprás lett volna. Emberem azonban kivételt tett. Azzal lepett meg, ami ritka dolog volt akkoriban is, hogy azonnal, méghozzá hangosan elolvasta és „elemezte” írásomat és - életre szóló - tanácsokat adott. Aminek lényegét akkor még nem értettem. De amit később más szavakkal egy Rózsa Ferenc-díjas, gépírónőből lett pártos újságírónő kötött lelkemre az újságíró iskolában: tanuld meg, nem az olvasónak, hanem a szerkesztőnek írsz. És aki kiáll az utcasarokra, ne csodálkozzék, ha leszólítják. Én őszinte ember voltam, de nem toporzékoltam: tiszteltem szinte mindenkit, aki írásból élt, hát még egy szerkesztőt. Így aztán, megilletődve hallgattam.
A szerkesztő olvasni kezdett. „Lexi bácsi szülei Mindszenty hercegprímás gondnokai voltak. A gyereket vallásos szellemben nevelték.”
Letette a kéziratot és jóindulatúan megjegyezte: Ez nem kell. Ez nem érdekli az olvasót. Különben is, nem tudtad? Mindszenty bíboros reakciós?!
- De hát - ellenkeztem erőtlenül - nem biztos, hogy reakciós volt, de ha az volt is, erről Lexi bácsi nem tehetett. Lényeg, hogy Mindszenty akár akarta, akár nem, meghatározta Lexi bácsi életét. Ő nem tehet arról, hogy szülei, hol dolgoztak.
- Akkor sem kell. Ne feledd, te egy sikeres feltalálóról, újítóról írsz. Húzzuk ki!
Olvasott tovább. „Lexi 14 éves korában a Szürke Taxinál volt inas. Már akkor is állandóan azon törte a fejét, hogyan újíthasson. Egyik újításáért a vezérigazgató a műhelyben 100 pengő jutalmat adott a találékony kamasznak.”
- Minek ez? - csattant fel, most már türelmetlenül a rovatvezető. - Csak nem fogunk a kapitalistáknak, a gyárosoknak propagandát csinálni? Húzzuk ki!
Olvasott tovább, de már kicsit ingerültebben: „A húszas, harmincas években az MTK-ban játszott Lexi. Egyszer válogatott is volt. Nem volt könnyű a munkában és a pályán is jó eredményeket elérni, hiszen akkoriban nem támogatták az élsportolókat munkaidő-kedvezménnyel, mint manapság.”
- Ez minek? - csapta le a kéziratot újdonsült kritikusom. - Csak nem fogjuk a régi reakciós időket, a Horthy korszakot visszasírni, dicsőíteni?! A profizmust propagálni?! Ez mostanában különben is kényes kérdés. Húzzuk ki!!
Látszott, hogy legszívesebben letenné a cikket, de rákényszerítette magát a folytatásra: „Lexi bácsi 1936-ban bevonult katonának. Mire leszerelt volna kitört a II. világháború. Így harcolnia kellett Szovjetunóban. A voronyezsi áttörés után nehezen menekült. Csak a szerencse mentette meg és a találékonysága. Az életéből kilenc évet vett el a katonaság, a háború. Nagy nehezen hazakeveredett. A felszabaduláskor az orosz katonák első dolga az volt, hogy levették karóráját és elvitték lemezjátszóját. Aztán elvitték malenkij robotra, amelyből csak 1948-ban tért vissza Magyarországra. Tanúja volt annak is, amikor Mindszentyt deportálták.”
- András! Ez provokáció! Már megint az oroszok! És nem gondolsz a szovjet-magyar barátságra?! És megint ez a Mindszenty!? És minek leírni, hogy szovjet fogságban volt?! Húzzuk ki.
Most már nem volt dühös, apátiába esett, mint Hasek Svejkjében az Állatok világa című lap kiadója. Most már inkább kíváncsi beletörődéssel olvasta tovább. Már tudta, hogy reménytelen eset vagyok én is és Lexi bácsi is. És én is éreztem, hogy reménytelen eset vagyok, szégyelltem magam. „Lexi bácsi a Szürke Taxi utódcégénél helyezkedett el autószerelőként. Itt több találmányáért, újításáért kitüntették. Mindaddig jó dolga volt, míg észre nem vette, hogy egy volt nyilas a párttitkár. Bejelentést tett a kerületi pártbizottságnál. Azok védve elvtársukat, hiszen többnyire karrieristák voltak, Lexi bácsit rúgták ki. Így került a BKV-hoz. 1956-ban segített idős szüleinek Mindszenty kiszolgálásában. Nem volt szerencséje, mert egy fotó megörökítette: Mindszenty egy fegyveres csoport közepén mosolyog, mögöttük jól kivehető Lexi bácsi. Az események után, Lexit letartóztatták és hetekig börtönben tartották, vallatták: mit keresett Mindszenty közelében, hogy került a fegyveresek közé? Végül elengedték és örülhetett, hogy megúszta. Visszamehetett dolgozni a BKV-hoz.”
- Erre aztán végképp nincs szükség. Te politikailag alkalmatlan vagy az újságíró munkára - mondta, most már apatikusan a szerkesztő. - Már megint ez a Mindszenty, meg az ellenforradalmárok. Csak nem gondolod, hogy példakép lehet egy olyan ember, aki Mindszentynek segített? És minek azzal izgatni az embereket, hogy letartóztatták? Persze, hogy ezt tették, hiszen ott volt a fotón. Lexi bácsi gyanús volt. Húzzuk ki! …Még sokáig magyarázott.
Hallgattam, hallgattam a szerkesztőt és végül elkeseredetten, kedvetlenül azt kérdeztem tőle: de hát, akkor hol kezdjem szegény Lexi bácsi életrajzát?
- Amikor nyugdíjba ment! - válaszolta határozottan, igazsága és pártossága teljes tudatában a szerkesztő. - Hatvan éves korától, akkor már nem találkozhatott Mindszentyvel, akkor már csak dolgozott és újított meg feltalált. Ez a cikk egy újítóról szóljon! Érted? Kit érdekel Lexi bácsi magánélete? Érted már?
Értettem. Felálltam. Megköszöntem az útbaigazítást és megígértem, átírom ebben a szellemben a cikkemet. De képtelen voltam rá. Jobban szerettem Lexi bácsit és az igazságot, hogy külsősként megalkudjak. Főállásban éppen eleget kellett nyelnem. Csak nyolc évvel később találkoztam újra a szerkesztővel, aki akkor már az országos napilap főszerkesztő-helyettese volt, ő volt a főnököm. Én nem említettem neki Lexi bácsit, ő sem. Lehet, hogy el is felejtette. Annyi bizonyos, jóindulattal viseltetett velem szemben, hiszen akkorra már megtanultam, méretre írni, mint a legtöbb kollégám. Ahogy kellett, ahogyan elvárták. Így szocializáltak. De nem haragszom a szerkesztőre, ő is úgy viselkedett, ahogyan kellett, ahogyan elvárták. Mint a macskák, akik viszkászt ennének. És Lexi bácsi történetéért, „a sajtószabadság” egykori gyöngyszeméért pedig kimondottan hálás vagyok neki. Aztán később, már a rendszerváltás után találkoztam vele a Várban, éppen a kutyáját sétáltatta, elmesélte, hogy ő mindig reformer volt, és most egy katolikus lap olvasószerkesztője. Ránéztem merően, és láttam, most éppen másban hisz, mint egykor. És komolyan elhiszi, hogy nem volt szemellenzős kommunista. Nem kérdeztem meg tőle, és most mi a véleménye Mindszentyről és Lexi bácsiról. (A cikk természetesen nem jelent meg újságban, csak a rendszerváltás után a publicisztika kötetemben, címe Nekünk így is jó?.)
Felvételem az újságíró-iskolára
Most elmesélem, hogyan vettek fel az újságíró-iskolára. 1974-ben történt. Felvettek az ELTE Bölcsészettudományi Kar történelem-népművelés szakára és ez olyan önbizalmat adott, hogy arra gondoltam, hogy megkísérlem a felvételemet az újságíró-iskolára. Ekkor egy könyvterjesztő cég propaganda osztályának voltam előadója, és Köves József író, aki az osztály vezetője is volt, igen színvonalas könyvismertető havi lapot szerkesztett, ami több volt, mint ismertető, a legnemesebb értelemben vett népművelés volt, az olvasás, könyvek, az irodalom megszerettetését szolgálta. Köves Jóskának köszönhetem, hogy újságíró akartam lenni. Elküldött vidéki írókhoz: többek között az akkor Pécsett élő Bertha Bulcsúhoz, Mocsár Gáborhoz, Pákolitz Istvánhoz és persze fővárosiakhoz is: Moldova Györgyhöz, aki már akkor is ontotta a könyveket, Kende Sándorhoz, az ország egyik legképzettebb könyveséhez… Hihetetlenül sokat tanultam tőlük. Egy új világ, a betűk, az irodalom világa nyílt meg előttem. Arra gondoltam, milyen jó ez a foglalkozás, ahol a beszélgetésért még fizetést is lehet kapni. Hamarosan rá kellett jöjjek, hogy nem fenékig tejfel… Jelentkeztem hát az újságíró iskolára, megírtam, hogy már felvettek az egyetemre és szeretnék ezen a pályán dolgozni. Megkaptam a behívót a felvételire. Akkoriban még nem adták el a MUOSZ székházát, amely a Népköztársaság útján volt, ma Andrássy út… Bementem a terembe a szoba közepén egy szék és két-három méterre, velem szemben, ült egy hosszú asztalnál a felvételi bizottság. Kísértetiesen emlékeztetett a katonai sorozásomra, amikor anyaszült meztelenül kellett ülnöm a sorozó bizottság előtt. több mint megalázó volt. Most nem voltam meztelen, de az egész procedúra természetellenessége itt is a lényeget tartalmazta, a cél ugyanis a felvételiző megfélemlítése volt. Azt kérdezte, akkor még igencsak pártos valamelyik országos napilap főszerkesztő-helyettese: - Udvarhelyi elvtárs! – az elvtárs volt akkoriban a keresztnevem. – Kérem, mondja el, mi a véleménye a munkásosztály és a parasztság szövetségéről. – Higgyék el nekem kedves olvasóim, nem gúnyolódtam, amikor és öntudatosan így válaszoltam, előre élvezve, hogy felvesznek:
„A munkásosztály és a parasztság kart karba öltve halad a szocializmus „úttján”. - Így mondtam a té betűt megnyomva, mint pártunk vezére, Kádár elvtárs, akit akkoriban sokan kedveltünk, köztük én is. Minek tagadjam. Rám nézett megrökönyödve a főszerkesztő és így utólag meggondolva, joggal feltételezhette, hogy gúnyolódom és azt mondta: - Hol hallotta ezt a sületlenséget!? – Kádár elvtártól – válaszoltam sértődötten és még idéztem is, hol és mikor… Hallgatás volt a válasz. A vizsgabizottság tagjai nem tudták, most dühöngjenek vagy röhögjenek. Dühöngtek. Az egyik nagy példányszámú női magazin főszerkesztőnője azt mondta, ön be akar férkőzni sorainkba. Mire én érezve, hogy valamit nagyon elszúrtam azt válaszoltam kissé dadogva: - Kérem, én nem akarok beférkőzni a soraikba, én csak újságíró szeretnék lenni. és tényleg gyakran mondja Kádár elvtárs, hogy a munkásosztály és a parasztság kart karba öltve, halad a szocializmus „úttján”. Ön nem alkalmas az újságírói pályára – mondta ki a pártos vizsgabizottsági elnök. Viszontlátásra. Leforrázva oldalogtam ki a teremből. Nem értettem, mi bajuk van ezeknek? Aztán megérkezett a dokumentum is, a vizsgabizottság megállapította, hogy ön alkalmatlan az újságírói pályára. Megvallom, sokszor gondoltam erre később, amikor a pályán voltam.
Eltelt hat év. Már csak egy év volt hátra, hogy befejezzem egyetemi tanulmányaimat és elég jó jegyekkel, amikor arra gondoltam, hiszen a propaganda is ezt hajtogatta, hogy mindenkinek joga van pályát módosítani. Ekkor már valami rendszerbeli hiba miatt, felvettek gyakornoknak a BKV Hírlaphoz. Megint ott ültem a vizsgabizottság előtt. Megint a pártos főszerkesztő-helyettes, aki majdan kideríti magáról a rendszerváltás után, hogy harcolt az 56-os forradalomban, ült velem szemben és ugyanaz a teltkarcsú, szintén erősen pártos női magazin főszerkesztő, ugyanaz a bizottság, amely megállapította, hogy alkalmatlan vagyok az újságírói pályára.
- Udvarhelyi elvtárs! Mit történt itt, 1974-ben, amikor felvételizett – kérdezte, igen rosszindulatúan a főszerkh…
- - Én itt ültem önök előtt. Ön azt kérdezte, mi a véleményem a munkás paraszt szövetségről és azt mondtam, amit Kádár elvtárs szokott, hogy a munkásosztály és a parasztság kart karba öltve, halad a szocializmusnak „úttján”. Miért nem így van? És az ön mellett ülő kövér elvtársnő azt állította, hogy be akarok férkőzni a soraikba. Mire elmondtam nem akarok beférkőzni sehová, csak újságíró akarok lenni. – Gondoltam le van szarva, lesz, ami lesz. Mire a főszerkh. dühbe jött és azt mondta: - Önt a vizsgabizottság alkalmatlannak nyilvánította, és mi tévedhetetlenek vagyunk. – Kérem, - mondtam, mint akinek semmi veszteni valója nincs – utoljára a pápa a múlt század végén mondta, hogy tévedhetetlen. Aczél elvtárs – a kultúrát irányító elvtárs –pedig azt mondta, éppen tegnap olvastam könyvét, hogy mindenkinek joga van pályát változtatni…
- - Nézze, ne pimaszkodjon velünk. Önt alkalmatlannak nyilvánítottuk, és ön most is bebizonyította, hogy alkalmatlan. – Ez felháborító – mondtam, felugrottam a székről, kirohantam a teremből és jól becsaptam az ajtót, hogy csak úgy döndült. Rettenetesen dühös voltam. Már indultam kifelé az épületből, amikor utánam jött Árvai Tivadar, a Minisztertanács Tájékoztatási Hivatalának munkatársa és azzal vigasztalt: - Ne dühöngj! írj egy kérvényt a hivatal vezetőjének és fel leszel véve. Én ismerem írásaidat, én felügyelem az üzemi lapokat, tudom, hogy jól írsz. Nyugi! Írtam egy levelet a tájékoztatási Hivatalba, amelyben a vizsgabizottság kompetenciáját kétségbe vontam és kértem, vizsgálják ki ügyemet. Hamarosan hívattak a parlamentbe, ott volt a Tájékoztatási Hivatal. Igazoltatás a kapunál, kormányőr kísérő, az izgatottságtól köpni-nyelni alig tudtam. Egy hatalmas barnára festett tölgyfa ajtót nyitott ki előttem a kormányőr és egy hatalmas teremben találtam magam. És ki jön elém? Az, akik az egyetemen ipari andragógiát tanított és akivel az órák után, elmentünk kocsmázni és a világ dolgairól vitatkozni. Azt mondja: - Te hülye! Te írtad ezt a marha levelet? Igazad van, de minek kell neked mindig kimondani az igazságot. No, ülj le, nyugodj meg. Fel vagy véve! – Micsoda? Ez így megy? Így megy. ne félj semmitől, a pótfelvételin felvesznek. Ezek marhák! Én tudom, hogy belőled jó újságíró lesz. Ne félj, fel vagy véve. Még elbeszélgettünk a felvételi rendszer értelmetlenségéről, aztán hazamentem, de még mindig nem értettem, hogyan vehetnek fel, miután „tévedhetetlenek” és már kétszer elutasítottak. Eljött a felvételi napja. soha életemben, sem addig sem azóta nem olvastam annyi újságot. Fújtam a ma már méltán elfeledett miniszterek nevét, tudtam mi történik a belpolitikában és világpolitikában. Röviden, pártosan felkészült újságíró-jelölt voltam.
- Ugyanabban a teremben, ugyanazon a széken ültem és ugyanazok voltak a vizsgabizottság tagjai, mint már két alkalommal. A Tájékoztató Hivatal helyettesének nyugtató szavai ellenére ideges voltam. – Jó napot! Udvarhelyi elvtárs! Nagyon jól tette Udvarhelyi elvtárs, hogy fellebezett, mi is tévedhetünk néha. Önnek kitűnően sikerült az írásbelije, elolvastuk cikkeit a lapjában, nagyon jók. Mi alkalmasnak tartjuk önt az újságírói pályára. Csak néhány kérdésre válaszoljon. Mi az OTP szerepe az ország pénzügyi rendszerében? Mi történt Zimbabwéban az elmúlt hónapokban?
- Elmondtam a választ, mire a főszerk… Mézes-mázos hangon így közölte döntését. – Jó, jó, nagyon jó Udvarhelyi elvtárs! ön jól tette, hogy fellebbezett, fel van véve. Hát így lettem „bárcás”, azaz hivatásos újságíró-gyakornok és az újságíró-iskola elvégzése után, „bárcás” újságíró.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése