AZ EMBER VÉGÜL…


Történet a szeretetlenségről  
A megveretés

  Harminc éves, apollói szépségű, okos tekintetű fiatalember volt, és Szerencsés Lászlónak hívták. De hősöm nem vett tudomást arról, amit egy francia író vallott, a nevünk mi magunk vagyunk, és ismert az a mondást is figyelmen kívül hagyta, hogy ugyanis a név kötelez. Szerencsé László nem tett eleget, amire neve kötelezte volna, csak nevében volt szerencsés… Tisztességes munkás volt egy állítólagos munkásállamban, szeretetet várt szeretetlenektől, egy szeretetlen korban és türelmet várt a türelmetlenektől egy türelmetlen korban.  Ezért szükségszerű volt végzete.
   Gyönyörű októberi nap volt. Szerencsés László kint ült a hatalmas erkélyen, amelyről, ha bal felé tekintett elláthatott a Sas-hegy szürkén világító sziklás oldalára, az aprónak tűnő, piros fedelű házakra. Ha jobb felé nézett, láthatta szürkélleni Kelenföld panelház-doboz-rengetegét. Gyakran kiült ide az erkélyre, szerette nézni ez eléje táruló panorámát, és arra gondolt, talán mégiscsak szép az élet… „Még fölülről nézvést…”  
  - Igaz nem lettem értelmiségi, író, - gondolta - hanem csak tróger, két feleségem megcsalt, nem maradt semmim, amiért érdemes élni… Szétnézett a gyönyörű októberben és azt kérdezte magától: - Van remény? Még minden helyre jövet – jutott eszébe Bandi öccsének vigasztalása, akinél nemrégiben járt egy söprűtartó helyiségből kialakított galériás alig 10 négyezetméteres otthonban. szűken voltak, szegények volta, és mégis boldognak látszottak, mert szerették egymást. Hogy irigyeltem őket – gondolta Szerencsés László. Miért van neki ilyen szerencséje, pedig soha nem vette az életet komolyan. Link. És mégis. Mi a titka, hogy szeressék az embert? Megtalálom-e végre azt, akit szeretni érdemes? Aki viszontszeret, aki nem csal meg? Megtalálom-e azt az önmagamnak leginkább megfelelő foglalkozást, ahol legalább viszonylagos függetlenséget érezhetek? Valóban, még csak harminc éves vagyok. Még előttem az élet, ahogy mondani szokták.  
  Nézte az alkonyba hajló sötétedő így is csodálatos, sejtelmessé váló színeket. Ó, ezek az vasárnap koradélutáni erkélyes szemlélődések voltak életének talán legszebb pillanatai. Nyugalom, csend töltötte be a házat és a kertet. Anyja, aki állandóan veszekedett vele, most nem volt otthon. Nem bánthatta. Csak néha húzott el egy-egy 27-es busz erőlködve, benzinfelhőt húzva maga után a ház előtt. S a csendbe belebrummogott a város forgalmának zsongító moraja is. Legszívesebben a kertet nézte, a karcsú örökzöld fenyőfával. Nézte a fenyőt, amely vele együtt növekedett, akivel beszélő viszonyban volt. Gyerekkorában lombja alatt bújt meg, hogy magányra leljen, mert már akkor is szeretett egyedül lenni és ilyenkor a fenyő susogását lefordította magyarra és mindenféle meséket vélt hallani a suhogásból. Legszebb mese az volt, amikor anyja megsimogatta. Talán ezért szerette Andersen fenyőfa meséjét, amelynek szomorú végét mindig megsiratta. Jól emlékezett arra, amikor a fenyőfát, amely örömet szerzett mindenkinek karácsonykor, a szemétdombra került, hogy aztán a szolgalegények elégessék. Szinte kívülről tudta a mese utolsó sorait és gyakran tudatába idézte, ha ránézett a fenyőre. „A fenyőfa pedig minden roppanásnál  - egy-egy sóhaj volt minden roppanása – egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte: a karácsonyestre gondolt, meg Együgyű Jánosra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, mint egy marék hamu. A gyerekek tovább játszottak az udvaron, a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége, vége a fának is, vége a mesémnek is, vége, vége, minden mesének ez a vége”.
  Szomorúan nézte-nézte a fenyőt és az elmúlásra gondolt. Bámulta csodálva az őszi szín-kavalkádot. És próbálta megfogalmazni, amit lát, igyekezett gondolatban leírni a színeket, de nem ment, hiába erőlködött. A szavak nem akartak neki engedelmeskedni. - Miért nem tudom kifejezni magam? – kérdezte magától szomorúan. Ha nem tudom leírni a világot, - gondolta, - akkor én sem vagyok és a világ sincs… Milyen szerencsések, akik pontosan ki tudják fejezni magukat, akik szavaikkal leírják, leltárba foglalják, magukévá teszik, bekebelezik a világot, lelkükbe vésik kitörölhetetlenül. És akkor eszébe jutott egy másik kedvenc könyve, kedvenc cseh írója, Capek, aki felejthetetlenül írta le az ősz szépségét. Felállt, és beballagott anyja hat-nyolc ezer könyvet tartalmazó könyvtárszobájába, leemelte a keresett művet. Lassan visszament az erkélyre, lapozgatta, aztán élvezettel olvasta a szöveget, és fel-feltekintett a könyvből a kertre, mintegy ellenőrizve, pontosan fogalmaz-e az író és szinte mámorosan itta magába az ízes szavakat: „A föld arany, vörös, lila, zöld. És megint arany, sötétvörös kékes és barna, az okker, a sziéna vagy a szépia árnyalataiban: piros, mégpedig cinóber- és kárminpiros, velencei vörös, pozzuolai vörös, kénsárga, krómsárga, indiai sárga, terrakotta színű, buzérszínű, kékeszöld, sárgászöld, kék, ibolyakék… Az ámulattól kótyagosan nézzük, mire képes az október. Amott egy jegenyenyár hatalmas sárga lángnyelvként ragyog fel, mikor rásüt a nap. A bükkök széltében messze szórják apró narancslángjaikat, s egy nem tudom, miféle cserje vörösen izzó tüzes kohóként világít. Arany, vörös, lila, zöld. Szent, szent, szent! Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, ó de gyönyörű ez!”
      Ó de gyönyörű ez! Ó de gyönyörű ez, valóban, ismételte meg kétszer is az író szavait Szerencsés László, aki kamaszkorában író szeretett volna lenni, de lemondott az álmáról, mint az emberek többsége, akik kénytelenek engedni sorsuk kényszereinek, de az ő elkeseredésük rövid életű, élnek tovább.  Álmai elől elsőször belemenekült a tanulásba, aztán a hordárkodásba, a cipekedésbe, lapátolásba. Odaadta élete értékes energiáját, az idejét egy menekülési lehetőségért. Viszont a szépség szeretete megmaradt benne, pedig durva, nehéz fizikai munkát végzett immár 12 éve, amiben lelke eldurvulhatott volna. Még egy darabig kint maradt az erkélyen, ült a nyugágyban és bámulta az alkonyban sötétülő színeket, aztán felkelt, megfürdött, fogat mosott, mert így tanulta, tisztának kell lennie az embernek. Még ha tróger is. Aludnia kellett, mert nehéz nap várta. Azt álmodta, hogy egy meredek sziklafalon mászik, minden segítség nélkül. Nehezen, kínlódva találta meg a kiszögelléseket, ahol megkapaszkodhat. S így mászott lassan, kínlódva felfelé. Már a párkányokkal szegélyezett sziklafal közepén járt. Ha izzadva, kifulladva elért egy-egy párkányt, megpihent és indult a kövező párkány felé. Már-már elérte a következő párkányt, amikor megcsúszott a keze, nem volt hová kapaszkodnia és zuhant. Még utána kapott egy-egy kiszögellésnek, de már zuhant-zuhant és nagyon puffanva leért arra a párkányra, ahonnan elindult. Mi ez, mit jelent ez, gondolta álmában. Leporolta magát, és indult megint felfelé. És megint megcsúszott. Mikor megszólalt a vekker éppen azon próbálkozott, hogy csakazértis megpróbálkozik újból.  
  A naptár 1972. november 4-ét mutatott. Nem is sejtette, hogy sorsfordító nap lesz ez még az életében. De hát hogyan is sejthette volna, éppen ez az élet nagy rejtélye, hogy a sorsdöntő nap ugyanolyannak tűnik a jelenben, mint bármelyik közönséges nap. Csak később kap jelentőséget, amikor összeállítottuk a mozaikokat és végig gondoltuk az eseményeket. Durván harsogott, ordított a hajnali csendbe a vekker. Gyorsan elhallgatta, nehogy anyja felébredjen és üvölteni kezdjen: Kuss! Már aludni sem hagyják az embert. büdös dögök, életem megrontói! Hajnal félnégy volt. Felkelt, megfürdött, most is eszébe jutott, és megismételte: - Tisztának kell lennem, mert így tanultam - ,és hozzá tette, - Még ha tróger is az ember, adnia kell magára.  Eszébe jutott az álma, zuhanása a sziklafalról és azon gondolkodott, mit jelenthet, de ébren sem tudta megválaszolni a rejtélyt. eleinte lassan ballagott hajnali szürkületben. A madarak már hangoltak a kertekben, köztük a sárgarigók, kiabáltak, ahogy a torkukon kifért: Reggel van! Reggel van! Az élet szép! Az élet szép! Az élet szép. Olyan lelkesen énekeltek, hogy Szerencsés László már-már hitt nekik. De aztán arra gondolt: Ugyan mit visonganak ezek a madarak. Mi tudják ők, milyen az élet. Jó nekik csak az ösztöneik szerint élnek. De nekem nem szép, nem sikerült semmi, pedig mennyi energiát adtam bele, hogy legalább elviselhető életet éljek. Rohant a lépcsőkön lefelé, babonásan vigyázott, hogy négyesével szedje a lépcsőket. Elégedett volt, hogy sikerült. Örült a gyors iramnak. Egy rohanással leért a lépcsőkön a Móricz Zsigmond körtérre, ahol csikorogva álltak be a végállomásra a villamosok, zúgtak, ropogtak a motorok, brummogtak az autóbuszok és mindezen zajok egy valószínűtlen szimfóniába olvadtak, mintha Gerswin muzsikáját hallotta volna. Sietett, hogy minél előbb elkezdhesse a munkáját… Ez a munka volt már csak, ami az élethez kötötte. Lekanyarodott a jól ismert főútról, és a Zenta utca 5-ös számú ház előtt már várta a megrakott hordár kocsija és elkezdte a szokásos „rakodói tevékenységét”. Engedjék meg olvasóim, hogy átadjam a szót egy kis időre neki, Szerencsés Lászlónak, aki naplójában így írt munkájáról:   „Most harminc éves vagyok. Mindig 100 %-ig magamra utalt voltam. Keserűség nincs bennem. Szeretek dolgozni, szeretem a koszos, büdös állatias fizikai munkámat, a szabad levegőt, a frisset, a szennyeset is. Harmonikus vagyok. Emberien izgatott vagyok, ha próbák elé kerülök, tökéletesen boldog vagyok egész egyszerű fizikai és szellemi problémák megoldása után. Maximalista vagyok. Egészségesen az. Fizikai munkámból szellemi munkát csinálok. A legapróbb szállítási, rakodói problémán órákig el tudok töprengeni, megoldást mindig találok. Másnapi munkámban mindig hasznát veszem töprengéseimnek. Jó munkaerő vagyok, mindenütt a legjobb munkaerőnek tartanak. Az emberek szeretnek. Mindig érdeklődnek sorsom iránt. Szeretem embertársaimat, elsősorban értük dolgozom. Általában tizenhat órán át végzek munkatevékenységet. Nyolcórai munka után teljesítményem csökken, táplálékfelvételem nő. Állandóan munkaeszközöket vásárolok. Az Akadémia tápanyag táblázata szerint táplálkozom. Munkámban edzőtáborszerűen veszek részt. A maximális kifáradás előtt alszom, pihenek, a munkakezdés előtt mindig étkezem. A munka sportszerű bemelegítő mozgással kezdődik: a fokozatosság elve alapján dolgozom. Lassan, megfontoltan, kis terheléssel kezdek, a maximumig. Munkámban 11 éves rutinom, állandó fizikai és szellemi készenlétem segít. Szemem friss, mindig nézek és látok vele. Egy óra alatt több ezer gondolat megfordul a fejemben. A gondolkozás nagyon jó érzés. Van önbecsülésem....  Munkámból komoly játékot csinálok. Nem érzek lustaságot soha. Kimeríthetetlen motorikus erők vannak bennem. Soha nem bántok senkit. Életemben nem verekedtem még soha. Kétszer leütöttek a Gellért uszodában és a Bosnyák-piacon. Okot nem szolgáltattam rá. Csak kidolgozott izmaimra irigykedtek. Nem gyűlölöm őket, nem is vetem meg. Nagy fizikai és lelki fájdalmat okoztak, ennek ellenére érdekelnek. Sokat köszönhetek nekik. Kialakították bennem a védelmi reflexeket. Állandó tudatos önvédelmi edzéseket folytatok… Szívlapáttal dolgozom olykor 20 órán keresztül, van úgy, hogy csak fél órát pihenek. A Bosnyák téri piacon akármilyen hideg van vagy zuhog az eső mindig a „platzon” vagyok, néha esőkabátban, legtöbbször csuromvizesen, félmeztelenül, de soha nem vagyok elkeseredett, mindig  kivül-belül mosolygok. Nem diadalérzet ez, nem hiúsági kérdés. Nem vagyok senkinél különb, csak eltérő. Tudatában vagyok hasznosságomnak. Sajnos nem ismerem az embereket. Idealizáltam őket. Nem szabad! Hónapokig csak napi négy órákat aludtam, hogy nekik dolgozhassam. Természetesnek vették. Mindjárt az elején természetesnek vették. Megnyilvánulásaik: 1/ „Maguk úgy lopnak meg, ahogy akarnak!”. 2/ „Könnyű maguknak, könnyen keresik a pénzüket!”. 3/ „Megszokták már” /József Attila/. (Itt közbe kell szólnom, nem József Attila írta ezt a sort, hanem Illyés Gyula a Nem menekülhetsz című versében. A szerző.)  4/ Egyetlen egy rakodómunkát dicsérő, vagy reális munkát nem olvastam még sem újságban, sem sehol, pedig olyanok vagyunk, mint a földművesek, akikről nagy költők írnak…. (Itt is ki kell igazítanom, Gelléri Andor Endre, a tündéri realista írt ilyen novellákat, ő maga is hordár volt.)    
  11 évi rakodómunkámat, kb. 99 százalékban, a legprimitívebb eszközökkel kényszerítettek elvégezni. A népi demokrácia egyik axiómája:”Legfőbb érték a dolgozó ember”. A gyakorlatban ez csak szólam volt. A teljesítménybérrel rákényszerítették a rakodó munkást, hogy 80 kg-val vagy akár 300 métert rohanjon: egy nap nem egyszer, nem kétszer, de néha tucatszor is. A rakodó munkás 11-12 órát dolgozik… naponta megtesz 20-30, vagy 40 kilométert is.”
  Szerencsés László azon a tragikus napon is délután ötig szinte megállás nélkül dolgozott, vagyis lapátolt, lépcsőkön és körfolyosókon cepelte a szenes kosarakat, néha majd belegárgyult, beleszakadt, vállán, hátán, nyakán kidagadtak ez erek az erőlködéstől, de csinálta, mert megparancsolta magának.  Tizenhárom óra komoly fizikai munkát végzett aznap is, a szokásos ideg- és szellemi energiái teljes latba vetésével. És ez nem túlzás, mert nehéz fizikai munkáját szellemi munkának is tartotta.
  Aki akarja jelképesnek is tarthatja, hogy a munkásállamban, ahol, állandóan a szabadságról papoltak, a Felszabadulás téren történt az eset… Délután 17 és 18 óra között éppen a Felszabadulás téren járt egy apróhirdetés ügyében.
   ”Szén, fa, olaj mozgatásában jártas, érettségizett, 11 év es gyakorlattal rendelkező munkás vagyok. Racionális, egészsges életvitelt folytatok, rendszeresen végzek jóga gyakorlatokat, súlyemeléssel erősítem magam. Hogy képességeimnek megfelelő munkát vállalhassak 0-24 óráig, vasárnap is. Feltételem: kölcsönös megbecsülésen alapuló munkaviszony. Ajánlatokat „Cél, a küzdés maga” jeligére kérem.”
  A hirdetőben természetesen kiröhögték, amiért érettségijére, a jógára, a súlyemelésre, a racionális életvitelre hivatkozott. Persze a hirdetésfelvevő normális volt. Neki Szerencsés László csak egy lökött ügyfél volt. Honnan tudta volna, és ha tudta volna is, semmit sem jelentett neki, hogy Lászlónak mindez együttesen jelentette a munkát, az okosan végzett munkát. Mit érdekelte az ügyfélszolgát, hogy bővíteni akarta vállalkozói körét!?
  Feladta hirdetést. Aztán kilépett a térre és látta az összeverbuvált tömeget. Hirtelen rátört a 13 órás munka utáni fáradtság. Szeretett volna mielőbb otthon lenni a hegyen és aludni, aludni. Valami megmagyarázhatatlan düh fogta el ezt az egyébként szelíd fiatalembert. Szinte személyes sértésnek vette, hogy frusztrálják, hogy nem engedik hazamenni. Le volt zárva a tér, a forgalom, a közeli Erzsébet-híd. Sietett volna, de mindenütt tömeg és a rendre vigyázó rendőrök, mert hiszen rendnek muszáj lenni. Biztosítani kell a lengyel kormányfő testi épségét. Ilyenkor természetes, hogy lezárták a forgalom elől a Felszabadulás teret is és a szabadságharcosról elnevezett Rákóczi utat is és vártak. Az idő borzasztóan lassan telt. Vánszorogtak a percek. Szerencsés László az út szélére húzódott, ahol közvetlenül előtte suhantak el a csillogó fekete állami autók. Mint gonosz fekete szellemek. Egy ideig állt, aztán elhatározta magát.
  Most megint átadom neki szót. „Átmentem az úttest képzeletbeli felezővonalán. Ösztönszerűen jobbra néztem a húsz vagy harminc közeledő reflektoros rendőrmotoros elvakított. Két lépést hátra léptem, majd a diplomáciai kocsikat észrevéve két tempóval átléptem közöttük, mert féltem, hogy lelőnek. Utána körülbelül tíz métert szaladtam a sarokig, majd öt métert jobbra a trolibusz megállóig. Ott az emberek közt megálltam, feltettem a kezem, és szóban kifejeztem, hogy ’Megadom magam!’ A rendőrök, 8-10 rendőr, nem lőtt rám, csak kicsit leütöttek, kicsit fejbe rúgtak és egyéb nyalánkságokat kaptam tőlük. Eszméletemet vesztettem, de tovább ütöttek, aztán felocsúdva üvöltöttem, kézzel-lábbal védekeztem, de egyetlenegyszer sem ütöttem: ezért maradtam életben. Még az URH-kocsiban szemem nyomogatták, fojtogattak, hajamat módszeresen irtották. Bizonyítékom, a felvett látleletek. A rendőrségen ígéretet tétettek velem, hogy tanúvallomással nem szolgálok ellenük. A mentő - kivizsgálásul - ide hozott. Itt nyugtató és vitaminkezelést kapok.”
  Az itt, az elmegyógyintézetet jelenti. Később megtudtam, hogy Szerencsés László azt kiabálta miközben ütötték: - Ne bántsanak, az én apám rendőr alezredes! Ne bántsanak! Hívják fel, ha nem hisznek nekem - és megadta apja telefonszámát. De a verőlegények nem hittek neki: - Igen!? Még hazudsz is? – puff, zuhogtak az ütések, rúgták ahol érték tehetetlen dühükben, félelmükben, mi lesz a következménye, hogy nem tudtak vigyázni a rendre. Aztán egy rendőr, akiben az értelem szikrája azonban ott pislákolt valahol legbelül, felfigyelt, hogy Laci a rendőr alezredes apjára hivatkozik folyton, és végül felhívták a számot. A papa vette fel a telefont. – Igen az én fiam! - No, ekkor ijedtek meg igazán a rend őrei, milyen botrányt fog csinálni magas rangú kollégájuk. De ők akkor még nem tudhatták, hogy semmilyet, mert ő is félt. - Mi történt? – kérdezte a megrémült apa. - Itt van bent nálunk, alezredes elvtárs – felelte az ijedt hadnagy -. A lengyel-magyar barátságot éltető magyarok felháborodásukban, hogy az ön fia veszélyeztette az államfő életét, meglincselték, összeverték.
  Megtudták az apától, hogy Szerencsés Lászlót már évek többször kellett az elmegyógyintézetbe szállítani, és ott gyógyítani. Ez kapóra jött a rendőröknek és beszállították az elmegyógyintézetbe az összevert fiút. Részükről az ügyet lezárták. Az anya azonban nem hallgatott. Minden fórumon feljelentette a rendőrséget. De még a legfelsőbb fórumról, a pártközpontból is a panaszt kivizsgálásra visszaküldték a verő rendőrök kapitányságára, ahol természetesen igyekeztek az ügyet eltusolni. Csak sok több éves levelezés után kapott végre elégtételt a család, és kaptak fegyelmit a verőlegények.  Szerencsés László ettől kezdve félt, iszonyúan félt mindentől, még akkor is, amikor több hónapos kezelés után végre gyógyultnak nyilvánították. Nem mert kimenni az utcára. Félt az emberektől. Úgy érezte, nem túlzott, amikor rettegett, hogy a rendőrök lelövik. A szülőktől és ismerőseitől azt hallotta, hogy a rendszer legázolja ellenfeleit, hogy ebben az országban - bizonyos emberekkel - bármit megtehetnek, csak ne legyen arra bizonyíték. Szerencsés László azt hitte: amikor Kádár Jánosnak - az ő kérésére – megíratta anyjával a panaszleveleket a történtekről, - a rendőröket felakasztják. Ami szintén mutatta szegény László„elmebetegségét” és természetesen a rendőrök „egészséges” reakcióját. Persze lehetett volna egészséges reakció Szerencsés László részéről az a kijelentés is, amit a pincéből való kiszabadulása után a rendőrkapitányság  vezetőjének mondott, miszerint ő már többször gondolt arra, mert szereti a Párt első titkárát, hiszen őt is megkínozták , hogy jelentkezik Kádár elvtárs testőrségébe, hogy megvédje. A rendőrtiszt ekkor sejtette meg, hogy Szerencsés László nem „komplett”. És László, bármennyire is schizofréniás volt, valóban szerette Kádárt: mert az is szenvedett - úgymond. De hát ezen csodálkozni nem kell. Csak utólag csodálkoznak a mindig okosok. A normálisok is szerették Kádárt. Divat volt szeretni. Elhitték, mert el akarták hinni, hogy jó ember, mert azt akarta, hogy a krumplileves legyen krumplileves, miközben a rendszer egy nagy hazugságon alapult.  
  Szerencsés László természetesen a verés után egyetlen napot dolgozni nem tudott. Félelmében állandóan bujkált, végül - egyszerű személyazonossági igazolvánnyal át akart sétálni a román határon, még fel is mutatta igazolványát. Az hitte a másik diktátorról is, hogy jó ember. A határon természetesen elfogták, börtönfogdába került. Megint rendőr alezredes apja hozta haza. Betegsége miatt kényszerkezelésre ítélték, és csaknem minden hónapban be kellett feküdnie az elmegyógyintézetbe, kontrollra.
Szerencsés volt-e Szerencsés László?
  Szerencsés László vagyok. Most elmesélem szerencsés-szerencsétlen életem. Persze nézőpont kérdése, hogy melyik a helytálló. A születésem mindenesetre szerencsésnek mondható. Anyám egy ritka nyugalmas délután, amikor nem gyötörte magát meg nem valósítható ambíciójával és jóban volt a világgal, amikor rácsodálkozott, hogy fia is van, leültetett ágya szélére, ami nála a legnagyobb bizalom jele volt, és elmesélte kedves és behízelgő hangon házassága és születésem történetét. „Szerettem apádat, önző szerelemmel. Igazi férfi-szépség volt: magas, izmos, karcsú, haját oldalt fésülte, ahogy a divat akarta, de legfőképpen valami szolgai alázattal szeretett, és ez imponált, s mert azt csináltam mellette, amit akartam. Imponált, amikor végigmentünk a kisvároska főterén és azt suttogták, milyen szép pár. Hét évig udvarolt. Talán akkor voltam legboldogabb életemben. Sokat sétáltunk beszélgettünk, okos, művelt, de főleg udvarias, félénk fiatalember volt. Nem fejezte be a jogi egyetemet, azaz nem államvizsgázott. Ezt is félelmének köszönhette, mert amikor a román prof, aki utálta a magyarokat, azt kérdezte, maga az, akinek protekciót ígértek, és bár nem ő volt azt mondta hirtelen zavarában, hogy igen. És  a prof hatszor kirúgta. Mi Pubinak neveztük, mert olyan pubis volt, egy elkényeztetett, félénk úri fiú. Ilyenek ma már nincsenek. Külön emberfajta. De én szerettem, mert ő rajongásig, szolgai alázattal szeretett.  A bankárcsaládja persze féltette, tiltotta tőlem, mert látták milyen erőszakos vagyok, olyannyira, hogy Pubit egy távoli kis településre küldték, egy kis bankba gyakornoknak, csak, hogy ne lehessünk együtt. De én akkor már túl voltam a kolozsvári konzervatóriumon, tanári diplomám volt, csak jóval később, a felszabadulás után szereztem Budapesten, az egyetemen magyar-francia tanári diplomát. Én mindig céltudatos voltam, amit fejembe vettem, azt megcsináltam. Elhatároztam, hogy ő lesz a férjem. Ha tiltják, csak azért is. Ő még nem tudott róla, de én akartam. Nézd, Laci, mindig a nők választják ki párjukat, csak a látszat, hogy a férfiak. Az esküvőre nem jött el a bankárcsalád. Hamarosan teherbe estem, nem akartam, de akkoriban nem lehetett elvetetni a magzatot, mert a valláserkölcs erős volt és aszerint bűn volt az abortusz. Az élet szent volt. Miközben éppen abban az időben a papok megáldották a fegyvereket, hogy minél eredményesebben öljenek.
  Nos, ott feküdtem az ágyon, csendes júniusi délután volt, olvastam – mesélte az anya -. Még arra is emlékszem, Nyírő József Mádéfalvi veszedelem című könyvét. A osztrák császári katonák éppen gyilkolták a védtelen magyarokat. És akkor egyszerre rám törtek a fájások. Először alig fájdalmasan, aztán egyre erősebben. Már hetek óta vártam, hogy megszülessél. Hihetetlenül egyedül voltam. Apád a városházán volt segédjegyző, még dolgozott, de minden percben haza érhetett. Vártam, vártam. Telefon akkoriban nekünk nem volt. De jöttek a fájások. Féltem. Egyedül voltam. Féltem. Nagyon féltem. Egyre erősebbek lettek a fájások. Jaj, mit csináljak? Mit kell ilyenkor tenni? A bába sehol, apád sehol. De te nagyon ki akartál jönni, nagyon akartál élni. Ez az úgynevezett elan vital, az élni akarás, ahogy Bergson, a kitűnő francia filozófus írja. Ez az élni akarás akadályozott meg abban sokszor, hogy ne legyek öngyilkos. Vagy csak figyelmeztetésnek szánjam az öngyilkossági kísérleteket, hogy emberek, figyeljetek rám. Szeressetek! És közben az eszemmel tudtam, hogy erőszakkal nem lehet szeretet kicsikarni. Azt vagy adják vagy nem. De főleg akkor adják, ha kapnak is. Kegyetlenül hangzik, ez valamiféle cserekereskedelem, a szeretet cserekereskedelme. De én bevallom, képtelen voltam kitartóan, folyamatosan adni, mindig is önző voltam. Mindig is én voltam a legfontosabb. Én, én, én, és csak aztán az éppen kiválasztott kedvenc. Többnyire te voltál a kedvencem, míg rá nem jöttem, hogy te sem vagy különb testvéreidnél, nem vagy tehetségesebb az átlagnál és én ettől megsértődtem és rád haragudtam, pedig nem tettem szinte semmit, hogy a benned lévő tehetséget kibontakoztathasd, mert minden emberben van valamiféle tehetség és az elsősorban a szülő dolga, hogy felfedezze és segítse napfényre kerülni… Nem tudom, mennyi idő telhetett el, egy óra, félóra. Még mindig sehol senki és a fájások egyre gyakrabban ismétlődtek. Jaj, jaj, mit csináljak!  Erőlködtem, gondoltam, lesz, ami lesz. Túl kell rajta lenni. Egyszer csak kicsusszantál belőlem, csúnya voltál. Haragudtam rád.  Bevallom, nem akartalak téged sem, mint a többi testvéredet sem, úgy éteztem akadályoznak a karrieremben. Én híres ember akartam lenni és eben a gyerekek akadályoznak. Tudtam. De hát elvetetni, megölni nem lehetett a magzatot. A városban akkoriban erős volt a hit, amely szerint a magzatot elpusztítani nem lehet. Az anya nem rendelkezhet önmagával. Ott feküdtem, végre megjött apád, addigra valahogy bebugyoláltalak egy törölközőbe, de a köldökzsinórt nem tudtam elvágni. Nem mertem. Csurom vér voltam. Iszonyúan féltem, hogy elvérzem, hogy a köldökzsinór megfojt. pánikban voltam. És egyedül voltam, nagyon egyedül, majd megőrültem tehetetlenségemben. Rögtön elszalasztottam rémült apádat a bábáért, aki szerencsére a közelben lakott. Iszonyúan lassan vánszorogtak a percek. Mintha megállt volna az idő. Végre megjött a bába, elvágta a köldökzsinórt. Csúnya voltál és üvöltöttél. Persze értettelek téged, egy puha, meleg világtól elzárt térben éltél és most szemedbe harsogott a fény, szinte megütött. Üvöltöttél.”
  Anyám természetesen megoldotta, hogy karrierjében ne zavarjuk. Dadát fogadott.  És mivel a gyermekáldást, nem áldásként, hanem büntetésként élte meg, megideologizálta jelenlétemet, engem szemelt ki folytatásának, tehetségesnek mondott, a másik két gyereket pedig tehetségtelennek, ezért én sem néztem rájuk másként. Így aztán én sem szerettem, nem becsültem őket sokra. Kapcsolatunk, ha gyűlölködő, irigykedő nem is, de erősen gyanakvó, távolságtartó, közömbös volt. Ők nem értettek engem és én őket. Testvéreim szerencsésnek hittek, irigykedtek rám, mert én voltam a mama kedvence, csak később tudtam meg, hogy ez lett a végzetem. Már későn. Csapdahelyzetben voltam, mint minden gyermek, aki kötődik szüleihez még akkor is, ha rosszul bánnak vele. A gyerek szeretete őszinte, nem szab feltétételt szeretetének, mint oly sok felnőtt, akiket gyermekkorukban megtanítanak, rákényszerítenek a felnőttek az önző szeretetre. Csapdahelyzetben voltam, felnőtt koromban is, hiszen, ha elfogadom, hogy anyám idegbeteg volt, akkor, mint egy másmilyen betegen segítenem kell. Ha nem segítek, szívtelen vagyok. Így aztán, hogy jóban legyek magammal, ha tétován is elfogadtam a betegség-verziót és azt mondogattam, hogy nem tehet róla, beteg. Mégis mikor szívtelen volt hozzám, akkor szenvedtem ettől. Persze, kérdés, hogy a gonoszság, mint deviancia betegség-e, és mennyire tehet erről az egyén? Mindenesetre, anyám többször bevallotta hisztériás, rohamairól, amikor nem nézett sem istent, sem embert, mintegy belelovalta magát a dühbe és élvezte, hogy megalázhatja gonoszságának áldozatát. Azt hiszem, az a legpontosabb megállapítás, ha azt állítom, idegbeteg és gonosz volt. A gonoszság volt az idegbetegsége. Tudom ez orvosilag nem szakszerű, de én így diagnosztizáltam. Nos, ha idegbeteg és gonosz anyám kevesebbet foglalkozik velem, talán többre viszem. Persze nem akarom a magam felelősségét áthárítani rá meg a világra. És talán testvéreimmel is baráti, testvéri viszonyom alakul ki. Persze aki nem tudta akkor mindezt, aki nem ismerte a viperafészek-családomat, nekem ilyen jutott. De én is sokáig szerencsének tartottam magam. Egyrészt, hogy egyáltalán megszülettem, hiszen valami protekcióval apám otthon maradhatott a háborúban, a hátországban, miközben ezredét lemészárolták a felszabadítók a fronton. Másrészt – kívülről nézve - szerencsés voltam, mert  végül is, jó helyre születtem egy kisvárosi polgári családba. Nem tudtam akkor még, amit már tudok, hogy a szeretetlenség lesz a legnagyobb szerencsétlenségem, és amiatt csak nevemben voltam szerencsés. Pedig valóban szorgalmas, törekvő családom volt. Az egyik kötelességtudó nagypapám, szász származású istenfélő, félművelt, ridegen erkölcsös, a precízségig rendszerető nyárspolgár volt, aki szeretetlenségét az udvariasság álarca mögé rejtette. És annak ellenére, hogy bankárként kereste kalácsát, volt benne valami sejtelem, hogyan kellene élnie, de a belévert szigorú, embertelen kötelességtudat mindig visszairányította a bankba, amely segített családját ellátni. A városban becsülték. Öreg korában véletlenségből bor helyett marólúgot ivott, s így élt még húsz évet. Anyai nagyanyám sváb-magyar volt, szintén szorgalmas, szintén precíz, szintén félművelt, kedvesen udvarias, poroszosan, vagyis kegyetlenül erkölcsös, szintén kötelességtudó, szintúgy szeretetnélküli. Pontosabban csak így ridegen tudott szeretni, azt hitte, ez a szeretet, a távolságtartás, a szigor. Azt tartotta, keményen kell nevelni a gyereket, mert csak ebből ért. Nagyanyám úgy tanította késsel, villával enni, hogy a Révai lexikon vaskor kötetét tett hóna alá, így szoktatta rá, hogy könyökét teste mellett tartsa, mert az illemkönyv ezt írta elő. Róla csak azt tudhattam, mert egyébként nem törődött velem, azaz csak fizikai gyarapodásunkról gondoskodott - hogy háztartásbeliként élt, fő foglalkozása a család volt. Ő is, mint anyám gyönyörű nő volt, aki gondosan felnevelte három gyermekét, ápolta férjét, akinek marólúg-ivásáért önmagát okolta. Anyai nagypapa tücsökember volt, de a háborúba el kellett mennie, és miközben a mortalitás több fronton, 80 százalékos volt, ő megúszta, „csak” reumás lett a lövészárokban fekvéstől. Vitézül, bátran kivette részét a háborúból, híradós őrmesterként szerelt le, részt kapott az isonzói és doberdói pokolból, magyarosította nevét, kikeresztelkedett református zsidó volt. Anyja gyűlölte, mert nagyobbik fia, a kedvence halt meg és nem ö, akit nem szeretett. Ezt az anya nem tudta neki megbocsátani, intézetbe adta, csakhogy ne lássa.  Nagypapa anyja szeretetlenségben élt, vagyis képtelen volt szeretet adni és kapni, s így a nagypapa sem tudta, mi az szeretni.  Sem önmagát, sem közvetlen környezetét, a távoli közösséget annál inkább szerette, olyan nagy magyar volt, hogy nem esküdött fel a királyra és így persze kirúgták állásából, és ez volt az ürügy, hogy élveteg, link, másokból élő ember lett, önző, felszínes látszatműveltségével az újságcsinálásnak és művészetnek élő ember lehetett, miközben őt magát és családját hosszú évekig nemességből lecsúszott távírdász felesége tartotta el. De azért pedofil és vérfertőző nem volt, ahogy azt anyám állította. Anyám gyűlölte apját, mert az nem tűrte, hogy más is uralkodják a családban. Anyai nagyanyám, a távírdász, echte magyar, elszegényedett bárói családból származott, akinek apja alispán volt, váltót írt alá barátjának, a jó barát persze veszített és ezzel az alispán úr vagyona is elúszott. Mit tesz ilyenkor egy magyar úr?! Kilenc gyermekét odahagyva öngyilkos lett, mert hiszen a nemesség kötelez, úgy gondolta, erkölcsi kötelessége főbe lőnie magát, ha nem tudja megadni tartozását. Aztán, hogy gyerekeivel szemben mi volt az erkölcsi kötelessége, arról nem szól a családi krónika. Így a nagymama árván nőtt fel. Rideg öreglány nagynénik nevelték szeretetlenségben. Nemesi tudata, „a fent az ernyőn, nincs kas”, úrhatnám, arisztokratikus műveletlenségen, előítéleten alapult. Lenézte a kétkézi munkásokat, egyszerűen csak „koszvájónak” nevezte őket. Két gyermekét felnevelte, mindkettő diplomás lett, kik természetesen lenézték anyjukat.  Jaj, mama, hogy mondhatsz ilyen butaságokat – mondták néki.  
 Anyámat tehát két szeretni nem tudó, önző, negyed és műveletlen ember nevelte. A mama csodálatosan szép és okos volt. Ha érdeke úgy kívánta még szeretetet is tudott hazudni, de szeretetet önmagán kívül senki iránt nem érzett. Úgy gondolta, hogy csak ő tehetséges környezetében és ezért neki mindent szabad. Ha bármilyen ellenállást is tapasztalt hisztériás rohamot színlelt, amibe aztán menet közben belelovalta magát, valódi rohamot produkált. Ilyenkor káromkodott, mint egy kocsis, illetve a kocsis elszégyenkezett volna, miközben természetesen lenézte a fizikai munkából élőket. Ha a környezete már elviselhetetlennek tartotta, és fellázadt, bemenekült az ideggyógyintézetbe. Ő sem tudta, mi a szeretet, mert nem tanították meg rá. Mindig arra hivatkozott, hogy neki hivatása, küldetése van. Úgymond a hivatásának élt, az irodalomnak, művészetnek és ezért semmiféle áldozatot nem sajnált, még családját sem. Jobban szerette nagy íróinkat, költőinket, mint gyermekeit. Igaz. Szorgalmas volt. Ő vitte a legtöbbre a családban, irodalomtörténész lett, két könyve, sok tanulmánya jelent meg. Nem tudom, gondolkodott-e azon, hogy közepes irodalmi teljesítménye igazolhatja-e, hogy mindenkit legázolt környezetében és sokakat tönkre tett?
    Apám, Szerencsés Endre is szeretetlen környezetből jött, de ő nagyanyjától, aki hét éves koráig nevelte, kapott valami szeretet-csomagot. Tudott volna szeretni, ha rideg környezete le nem szoktatja róla.  Egész életében félelemben élt. Félt anyjától és apjától, aztán feleségétől, és mert türelmetlen korban volt kénytelen élni, amikor a gyűlöletet állami szintre emelték az ostoba politikusok, félt a munkahelyén, félt önmagától. Mindentől félt. Gyávaságát mindig másokra fogta, pedig az alaptermészete volt. Ha valami nehézséget vélt, menekült. Ilyen családi indíttatást kaptam. De csak későn elemeztem ki ennek hatásait. Anyám, aki szinte minden idejét önművelésre, olvasásra, zenehallgatásra, kenyérkeresetre fordította, három gyermeke közül engem kedvelt. Azért írom, hogy kedvelt, mert mint már leírtam, képtelen volt szeretni. Mindig azt mondta, lehetőleg a két testvérem előtt, hogy Lacikám, Jotókám, csak te vagy tehetséges utánam. És én boldog „Jotókám” elhittem, és bár nem voltam jó felfogású, nehezen tanultam, igyekeztem megfelelni az anyai követelményeknek, nehogy elveszítsem szeretetét: „Laci, neked értelmiséginek kell lenned – mondta gyakran anyám, mintha valami parancsot adott volna. - Időnként persze én is megkaptam a magamét. Én is olvashattam a bezárt ajtóra kifüggesztett kegyetlenséget: „Kuss! Értetek dolgozom!” És ilyenkor lábujjhegyen kellett járni, mert jaj volt annak a gyereknek aki zavarni merte a nagy alkotót. Ha pedig hisztériás rohama volt, azt üvöltötte, zengett tőle a ház, még az utcán is lehetett hallani: „Az isten bassza meg! Hagyjatok békén, életem megrontói! Miért szartalak benneteket a világra! Ó, hogy dögölnétek meg!” Ilyenkor engem sem kímélt anyu. Ha ötösnél rosszabb jegyet hoztam, tehetségtelennek bélyegezett. Féltem és mégis szerettem. Neki tanultam. - Te sem vagy különb testvéreidnél – üvöltötte. - Buta, vagy és lusta. De én mindennek dacára imádtam anyámat, mert a gyerek kritikátlanul rajong szüleiért, nem akartam elveszíteni anyám szeretetét. Tanultam, tanultam, napi öt-hat órát. Időnként anyám, amikor a kinti világban már mindenkivel összeveszett, ez gyakran megtörtént, ideggyógyintézetbe vonult, ilyenkor mi gyerekek intézetbe vonultunk. Aztán anyu kijött az intézetből és kezdődött minden elölről. emlékszem, egyik szombat reggel behívott azobájában, mert a nagyszoba természetesen az övé volt. Az ágyon feküdt, mert fekve dolgozott és kiadta az utasításait: Éva, te kitakarítasz, főzöl, te úgyis buta vagy, csak cselédnek vagy való. Laci te tehetséges vagy, te elmész olvasni. Bandi, te ugyan tehetségtelen vagy, de mehetsz olvasni. Mi röhögtünk gyermeki kegyetlenséggel, Éva sírt. Ilyen volt szép gyermekkorunk. Én túlfeszített munkával tanultam. Napi öt-hat órát. Éltanuló, kitűnő sportoló voltam. Úgy látszott, minden a legnagyobb rendben lesz: az isten sem akadályozhatja meg, hogy értelmiségi legyek.
  Itt most visszaveszem szót Szerencsés Lászlótól. Én mondom el története folytatását. És akkor – majdnem azt írtam, egy szép napon – valami eltört a lelkében. Azt kérdezte magától, minek ez a hajtás, minek tanulok, mi értelme? És mert a mamájától azt hallotta, hogy az értelmiségiek sem boldogok, azt kérdezte magától: Akkor miért törjem magam? Minek élni? Nincs értelme az életnek! Sok altatót vett be konyakkal, úgy ahogyan anyja is csinálta. De a kísérlet nem sikerült. Nővére időben hazaérkezett és orvost hívott. Az akkor már híres író-tudománytörténész pszichológus elmagyarázta neki, hogy van értelme az életnek és egy darabig ismét tanult, de mert azt érezte, hogy anyjától nem kap elég biztatást szeretet, megint öngyilkosságot kísérelt meg. Ekkor is megmentették. Megint fogadkozás, hogy többet nem tesz kárt magában, szorgalmasan tanult. Elérkezett gimnázium negyedik éve és már úgy nézett ki, sikeresen érettségizik, de hirtelen megint céltalannak látta az életét: Minek élni? És megszökött hazulról, mert arra emlékezett, hogy nagybátyja kisgyermekkorában milyen kedves volt hozzá. Elképzelhető, hogy mennyire meglepődött a nagybácsi, amikor beállított hozzá az unokaöccse, hogy most már ott fog lakni nála. Azonnal telefonált a mamának, aki eljött fiáért és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal korholta fiát: Mit tettél velem! Te rohadt kölyök! Neked még az öngyilkossághoz sincs erőd. Tehetségtelen vagy! Laci hazament, kis protekcióval – hiszen anyja pedagógus volt - ,magántanulóként fejezte be tanulmányait. A tanárok, anyjának kollégái kegyelemmel átengedték. És Szerencsés László ott állt érettségivel, az életben, amit nagynak titulálnak egyesek. Felvételizett az angol-hindi szakra, de persze, hogy nem vették fel, egyrészt tanulmányi eredménye az egyetemi felvételihez gyenge volt, másrészt, sem angolul, sem hindiül nem tudott. Ő azt hitte, hogy az egyetemen tanulja meg a nyelveket. Különben is csak egy embert vettek fel, az egyik nagykövet fiát, aki kint élt Indiában és tudott angolul és hindiül is.
  Ott állt Szerencsés László az úgynevezett nagy élet kapujában, érettségivel, ami sokat nem ért és azon gondolkodott, mihez fogjon most. Legyen értelmiségi? Az nem lesz, jelentette ki, a meglepett szülőknek, mert anyjától azt tanulta, hogy nem jó értelmiséginek lenni. Ha pedig értelmiségi nem lesz, akkor munkás lesz. Különben is állítólag munkásállamban élünk, tette hozzá, a munka becsület és dicsőség dolga, ez utóbbit egy kis gúnnyal, ahol megbecsülik a dolgozó embert. Mivel bivaly erős volt, hiszen ő volt az országban talán az első, aki a testépítésnek hódolt, elment szénlehordó munkásnak. Itt aztán találkozhatott az igazi munkásosztállyal. Társai között idegen volt, mert lerítt róla az értelmiségi jelleg. Kicsinyes bosszút is álltak rajta: lábára ejtették a szenes kosarat, amelyben hetven kilo szén volt, rakodásnál vállára dobták a teli kosarat, a fizetéskor kisemmizték, farba rúgták. De ő csak tűrt, legfeljebb annyit szólt: miért csináljátok ezt, én nem bántottalak benneteket, de azok csak röhögtek. Otthon sem volt jobb, anyja állandóan korholta, no, te tróger, hazajöttél? Ez jobb? Persze, hogy elkívánkozott otthonról. A nehezen keresett pénzt hétvégenként szórakozóhelyeken verte el, kurvázott, miközben szeretetre vágyott, de nem hitte, hogy normális lány ismerkedni akarjon egy trógerral. Önbecsülése már nem volt. De azért csak összeismerkedett egy bolti eladólánnyal, gondolta, ez jó lesz, aki éppen összeveszett, üzletvezető szeretőjével, és aki addig kellette magát, míg Laci meg nem kérte a kezét. A lány természetesen a pénzét elfogadta, de amire Laci annyira vágyott, szeretet nem adott. Míg ő agyon dolgozta magát és szinte a pályaudvaron aludt, hogy minél több pénzt kereshessen és így nem volt se ideje, se energiája ifjú neje kedvét tölteni, az kibékült üzletvezető szeretőjével és élte világát. Ahogy ez már lenni szokott, mindig a férj tudja meg utoljára, hogy megcsalták. Egyszer korábban ment haza és ott találta a családi ágyban feleségét az üzletvezetővel. Keserű csalódás volt, hogy annak a nőnek, aki miatt hajtotta magát, megcsalta. Azonnal elköltözött. És hová? Vissza a családi pokolba, ahol anyja viperafészekké tette az otthont. Laci még reménykedett, sokat dolgozott, sok pénzt keresett, és megint megismerkedett egy nővel, őt is elvette feleségül, hiszen az ember természetesen szeretetre vágyik. Elköltöztek egy vidéki nagyvárosba. Ott is szükség volt rakodóra, és Laci természetesen ott is agyon dolgozta magát, felépített a keresetéből egy házat, és azt gondolta, hogy itt fog élni az ő hű feleségével míg az ásó és kapa el nem választja egymástól. De nem volt ideje feleségére és ez a feleség is máshol keresett vigasztalást. És Laci elkövette azt a hibát, hogy megint nem telefonált, és korán ment haza. Ott találta a családi ágyban feleségét a főnökével. Öntudatos és nagyvonalú lévén, László otthagyott mindent a feleségének, és haza költözött a családi viperafészekbe. Természetesen tovább dolgozott, és időnként, amikor anyjának rossz kedve volt, ami igen gyakran rátört, hallhatta szidását: Te tehetségtelen! Te tróger! Hogy miért is szartalak a világra! Életem megrontója! És Laci rájött ismét, hogy az életének nincs értelme: nem lett értelmiségi, mindkét felesége megcsalta, a munkájával keresett pénzt elköltötte, és egy napon, amikor senki nem volt otthon, kinyitotta a gázt. A nővére mentette meg. Ideggyógyintézetbe szállították, sokkolták, többször. Most már egy félelemmel több gyötörte, a sokkolástól való fóbia. Orvosai megmentették, de tönkretették. Aztán mikor gyógyultnak, vagyis életképtelennek nyilvánították, megígértették vele, hogy nem lesz többet öngyilkos, és ő természetesen megígérte, természetesen kiengedték. És hová költözött? A családi viperafélszekbe, ahol anyja állandóan apját szidta, az apját, aki akármilyen is volt, szeretett, az apját szidta, aki mindig elmenekült a felelősség elől. És akkor úgy gondolta, disszidál. Romániába. Hiszen annyi jót hallott szülővárosáról, hogy milyen szép, hogy milyen jó ott az élet. A határon azonban a határőrök leszedték a kamionról. Jól megverték, aztán telefonáltak a papának, aki felettes minisztériumuk főelőadója volt. A papa hazahozta. Nem szidta, tehetetlennek érezte magát, mert nem értette, és ezért nem tudta megmenteni sem a fiát. Érezte homályosan, ő is felelős, ha áttételesen is fia tettéért. Visszavitte a viperafészekbe, ahol ismét öngyilkossággal kísérletezett. Nővére ezúttal is megmentette. Kimosták a gyomrát. Ismét az ideggyógyintézetbe szállították, ahol a sokkolták, akkoriban úgy gondolták, ez a gyógymód. Pedig csak a megfélemlítésre volt alkalmas. És mert félt, természetesen ismét megígérte, hogy nem tesz kísérletet öngyilkosságra. Haza ment, a viperafészekbe, ahol folytatódott a veszekedős, gyűlölködős élet, amely elől a munkába és a testépítésbe, súlyzózásba menekült. László, erős kigyúrt izmú férfi lett. Nyakán két köteg izom, hátán deltás izom hasán bordás izom feszült. Karja, mint egy vasgyúróé. Megszállottan dolgozott, dolgozott, sokat keresett. Spinozát olvasott, az Magyar Tudományos Akadémia táplálkozás táblázata alapján, „tudományosan” étkezett, „tudományosan” élt. Igyekezett magát összetartani a munkával. Most már nem egy cég, hanem saját maga alkalmazottjaként hordta a szenet és olajat a házakhoz. Ezenkívül sporttal és az olvasással igyekezett életét kitölteni. Szerencsés László mindent nagyon komolyan vett, mindenben száz szászázalékos akart lenni. Maximalista volt. Nem tudta, hogy aki maximalista, annak nagyon erős lelkűnek kell lennie. Tisztességes ember volt egy hazug társadalomban, ahol a lógósoknak, a hazudozóknak állt a világ. Ahol tisztességet természetesen természetellenesnek tartották. Úgy tűnt hát, ha rengeteg munkával, de rendben mennek dolgai. És akkor eljött megveretésének napja. Csaknem egy évig kezelték, gyógyultnak nyilvánították.  És mert a sok gyógyszertől legyengült és erős fizikai munkát nem tudott végezni, értelmiségi már nem lehetett, céltalannak tartotta az életét. Már megvilágosodott előtte az álom jelentése. Az álomé, amikor lezuhant a meredek sziklafalról. rájött, hogy soha nem fog tudni felérni a csúcsra. Rájött, hogy bármennyire is erőlködik, nem sikerülhet… És akkor elhatározta, hogy véget vet életének, végre, végre, valamit sikeresen végig csinál…    
Az ugrás
  Harmincegy éves, apollói szépségű, okos tekintetű fiatalember volt és Szerencsés Lászlónak hívták. Ott feküdt egy budai bérház sárga keramit kövezetén. Keze, lába furcsán, véresen, természetellenesen kifordulva. Nadrágja véres, szakadt volt. Feje betört a kövezeten, vérzett. Még élt. Az égre nézett, amely úgy látta homályosan, közömbösen nézett vissza rá. A házmester, aki dühösen jött ki lakásából a puffanásra, ijedten, felháborodottan rohant hozzá, értetlenül állt felette, - pont az én házamban kell ennek a marhának leugrania, gondolta. Ijedten hajolt a fiatalember fölé, aki azt motyogta alig hallhatóan:  - Az ember végül… Mit mond?! - kérdezte a férfi. Micsoda marhaság ez?... De már nem kapott választ, a fiatalember szeme üvegesen meredt rá, szája kerekre tátva, mintha segítségért kiáltana, arcán a megkövült a szenvedés. Az alig egy perce még erős, egészséges fiatalember most holtan feküdt a ronda-sárga keramit kövezeten. Harmincegy éves volt, apollói szépségű és Szerencsés Lászlónak hívták.  
   Mint írtam, alig egy perce még élt. Rakódó volt a tisztes foglalkozása, de inkább értelmiséginek látszott. Feltűnésmentes szürke ruha, szürke, szépen élére vasalt nadrág feszült izmos testén, fekete, gondosan, fényesre suvikszolt cipője ragyogott a kora reggeli napsütésben, frissen vasalt fehér ingének gallérja befelé hajtva, - kamaszkorában ezzel hívta fel magára a figyelmet, ez volt a névjegye, szürke pulóvere erős mellére, bordázott hasára simult, még látszottak a pulcsin a hajtogatás élei. Úgy gondolta, az utolsó felvonásra illik rendesen felöltözni, még egy feszült izmos testén trógernek is! Barnás szőke haja rövidre nyírott, mintha csak fodrásztól jött volna, erős nyakán az izmok megfeszültek. A budai bérház ötödik emeletének körfolyosójának állt, odalépett a korláthoz és lenézett a mélységbe, a ronda-sárga keramit kockával kövezett udvarra. Napfényes, csendes délelőtt volt. Október eleje volt, hűvös, fényes szellő fújdogált. Lágyan körülsimogatta a fiatalembert, mintha arról akarná meggyőzni, az élet szép. Minden nyugalmat, derűt áraszott, csak ő nem vette most észre a sok szépséget.
  - Nincs értelme, nincs értelme, ugrani kell! – hajtogatta Szerencsés László, mintegy feleletképpen magában. De félt. Persze, hogy félt, ki ne félne ötven méter szédítő magasságában? A mélység félelmetes volt, pláne ha arra gondolt, hogy ugrania kell. Ha már elhatározta. Megígérte önmagának. És az ember nem hazudhat, önmagának különösen nem. De tétovázott. Körülnézett és látta egyik ügyfélének kincstári zöldre festett, függönyös ablakú ajtaját, ahol sokszor állt, és várta a fizetséget. A néni kedves volt, nyugdíjához képest nagy borravalót adott, de azért mindig elmondta, könnyű maguknak…  Megszokták már…
  - Könnyű nekünk, hordároknak? ! – kérdezett vissza… Vinné maga a derékroppantó terhet… ezeknek fogalmuk sincs, milyen nehéz nekünk… Aztán a másik ajtóra nézett, ahol egy mogorva, izzadságszagú rendőr lakott, aki mindig gyanakodva nézett rá és nem adott borravalót. De hát, nem baj, gondolta Szerencsés László, nem haragszom rá, ő minden bizonnyal azért gyanakvó, mert ilyen a foglalkozása. Állt a korlát mellett, és nem mert ugrani. Próbálta magát biztatni:
  - Nem kell félni, nem tart sokáig, csak átlendülök a korláton, mint mikor a gimnáziumban a jelesre értékelt tornagyakorlatomat végeztem. Átlendülök és egy percen belül vége mindennek. Nem kell hallgatnom, anyámat: „Te rohadt tróger! Miért szartalak a világra! Életem megrontója! Nekem kell eltartanom téged! Te semmirekellő, ingyenélő! Nem kell apám sunyi, kelletlen pillantását látnom, aki legszívesebben kitenne a lakásból, mert csak probléma van velem. Kényelmetlen vagyok. Felesleges vagyok. Nem kellek senkinek. Így nincs értelme élni. Ez nem élet! Szomorúan nézett szét, segítséget várt volna, de úgy látta, a világ, a ház közömbösen hallgatott, ugyanolyan hétköznap volt, mint olyankor, mikor a szenet és olajat hordani járt itt. Nem értette, hogy a közömbösséget, a szomorúságot, a reménytelenséget csak ő magyarázta bele a világba. Harmincegy éves volt, nem vált felnőtté, nem értette, hogy a világ többnyire olyan, amilyennek mi látni akarjuk, másként valóban elviselhetetlen lenne.   
  - Ki vagyok én, hogy számítsak a világnak?! – panaszkodott tovább. - Nincs segítség, nem számítok a világnak. Ki vagyok én? Egy senki! Értem nem kár. És ha nem számítok ennek a rohadt, romlott világnak, akkor nekem sem kell a világ – gondolta és erősen a korlátba kapaszkodott. Úgy tűnt neki, a világ, a ház továbbra is közömbösen hallgatott. Aztán eszébe jutott kedvenc költőjének verse, amit valamikor kamaszkorában olvasott, kívülről megtanult, és gyakran mondogatta magában. Először, első öngyilkossági kísérlete előtt olvasta, akkor jött rá, mi az a végső minden mindegy reménytelenség, hogy mi a megoldás… Meg aztán, ha ez az okos ember is így végzett magával, én miért ne?! És mormolta a jól ismert megrendítő sorokat:
  „Az ember végül homokos,
   szomorú, vizes síkra ér,
   szétnéz merengve és okos
   fejével biccent, nem remél.”
  Itt megállt, nem jutott eszébe a következő versszak… Erőltette az agyát, de nem jött a vers folytatása. Ez megzavarta. Ismét lenézett az elhagyott udvarra. Egyedül volt. Rettenetesen magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Most azt gondolta, haza kellene menni. Mégis csak az az otthonom, aztán majd csak lesz valahogy. De elszégyellte magát ettől a gyengeségtől. Úgy vélte, a sárga keramit téglák barátian, hívogatóan csillogtak a fényben… szépnek látta őket… Arra gondolt, - ha el tudom mondani a verset, akkor ugrom. Mint mikor gyerekkorában, a kockaköveken úgy járt, hogy lába ne érje a vonalakat. S ha sikerült, aznap nem kell felelnie az iskolában. No, ugrom! Így kell mondani, ugrom és nem, ahogy a bunkók, mert azt sem tudják, hogy ikes ige. Ha nem tudom elmondani, hazamegyek…  Erőltette agyát és végül felmerültek a verssorok:
 „Én is így próbálok csalás
  nélkül szétnézni könnyedén.
 Ezüstös fejszesuhanás
 játszik a nyárfa levelén.”
   - Igen, nem csalhatok, nem csalhatom meg magam. Így nem érdemes élni. Aztán azt gondolta - Ó, de szép ez az: „ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén…”… Élvezettel ízlelgette a pontos és szép szürreális szavakat és szinte megfeledkezett, miért is jött ide az ötödik emeletre… aztán várt… Lenézett ismét, úgy érezte megint, hogy hívogatja a mélység.
  - Mit tétovázol? – mormolta. – Ne légy gyáva, mint apu! Ugorj! Ugorj! Anyu bátor volt, ő legalább megpróbálta az öngyilkosságot… - De még el kell mondanom a verset – jutott eszébe imént tett fogadalma. Szerencsés László törte a fejét… aztán, aztán eszébe jutott:
      „A semmi ágán ül szívem,
       kis teste hangtalan vacog,
       köréje gyűlnek szelíden
      s nézik, nézik a csillagok.”
  Szerencsés László sírva fakadt, aztán hangos, megállíthatatlan zokogás rázta testét. Alig győzte könnyeit törölgetni. Rettenetesen sajnálta magát. Most már két kézzel kapaszkodott a korlátba. A ronda-sárga keramittéglákat csak homályosan látta. Érezte, most kell ugrani. Egyik kezével megkapaszkodott a korlátba és mintha csak tornagyakorlatot csinált volna, átlendült a korláton. De már az első pillanatban megijedt. Kezével a korlátba akart kapaszkodni, de már repült, repült. Közben arra gondolt: még egy két másodperc és vége. Hatalmas puffanással csapódott a ronda-sárga keramittéglás udvarra…      
Egy halott utóélete
Szerencsés László halála után egy magát megnevezni nem akaró költőnő az alábbi meghatóan szomorú-szép verset írta:
Koszorú Szerencsés Lászlónak

ezek az én virágaim
szőkésvirág anyámvirág
zászló-hajlékony gyászvirág
álomvirág sirályvirág
sátorrojtos hüpevirág
mesevirág pólyásvirág
rákhelyvirág-szomorúság
bózsavirág - gyilokvirág
vérben növő - vonatvirág
búvóvirág - pisztolyvirág
lázatverő - sámánvirág
ökölvirág  - szorítsvirág
megláncolt - szeretlekvirág
kettősvirág - hóhérvirág
torkot maró - csalásvirág
jajvirág - gyalázatvirág
kettétört - violinvirág
minekvirág - sehlovirág
verssorvirág - virágvirág
  A temetés napján gyászos hangulatban volt a család. Anyja a férjét hibáztatta, hisztériás rohamba lovalta megát és gyilkosnak nevezte. Másik fiának alig sikerült lefognia a szerencsétlen anyát és azt mondta neki: te ölted meg a fiadat… Azóta sokat gondolok rá, vajon, ki ölte meg Szerencsé László? A szeretetlen otthon, vagy a bunkó rendőrség? Talán mindkettő bevert néhány szöget László koporsójába, de talán a legtöbbet a szívtelen anya. Természetesen Szerencsés László temetésére a Farkasréti temetőbe néhány családtagon kívül, alig jöttek. Természetesen a két feleség sem. Ettől a naptól kezdve az mártíromságát hangoztatta, és úton útfélen azt terjesztette, hogy a rendszer meggyilkolta a fiát. Az emberek sajnálták. A hatalomnak kényelmetlen volt, de rossz lelkiismeretből, nem bántották, pedig tudták, hogy összeférhetetlen, sőt mindig kisegítették, amikor kiviselkedte magát munkahelyén a Magyar Rádiónál, ahol szerkesztő-riporter volt. Végül megengedték, hogy emigráljon, a belügyminiszter, csakhogy megszabaduljanak a kényelmetlen embertől, engedélyt adott az emigrálásra. Szerencsés László testvérét is megdöbbentette a tragédia, és ha talán az is lett volna becsületbeli kötelessége, hogy e rendszer ellen forduljon, nem tette. Sőt. Hosszú ideig – mint teljesen normális ember, aki a cselekedetei előtt gondolkodik a következményeken - bátyját okolta, miért kellett átrohanni a robogó diplomáciai autó között?! És azt a tanúságot vonta le, és hittel hitte, mint oly sokan az országban, hogy széllel szemben nem lehet, hogy nem kell mindent 100 %-ig megcsinálni, nem kell mindent komolyan venni, nem kell maximalistának lennie, és akkor elérheti célját: viszonylag nyugodtan élhet, viszonylag jó karriert csinálhat. Így is tett és ma is boldogan túlél, ha meg nem hal és vele él bátyja üzenete: lassan siess. Időnként elővette egy költőnő figyelmeztetőnek szánt versét, amely a túlélésről is szól:  
Pogány sirató
jaj uramisten aggyál ezér a halottér
Szerencsés  Lászlóér
akit neked ajállok aggyad érte
bánatját a bántónak
sötétjét az oltónak
ne aggyál választ a kérdőnek
aggyad akit tudott az igazat
aggyad a hős szájúaknak
jaj istenem uram aki véle pörbe vótál
szert vegyél tőle
bűnjét vegyed tőlle
jaj uram istenem
aggyad rájam inkább
hagy tegyék le békességbe
fődbe kő alá
tegyél igasságot vélle
amér nem tetted vót életébe
de azt uram isten
kérem még ez eggyet
hóttába ne nőttessed
akkorának haggyad
megférjen evvel a kővel
meg a testvér öccsével
ne kellessék győzkődnie vélle
jaj nagyúristen
engeggyed csak hóttán bánkódnia
jaj nem az életiér nyűvődnie
ezeket akarom uram istenem
hogy tegyed meg vélle az áldozatjáér…
                                            „Vége, vége, minden mesének ez a vége…”