Mi a haza?

„Haza csak ott van, ahol jog is van,/ És a népnek nincs joga.” Írta kedves zsenink, Petőfink.  Ez igaz is volt abban a forradalmas időben, amikor írta. Sokan végig sem gondolva, el is fogadják tőle ezt a sommás kijelentést, én azonban nem fogadom, bármennyire is szeretem és tisztelem a váteszt, mivel a haza akkor is létezett, mielőtt megírta versét, és azután is, hogy Európa újra csendes, elzúgtak forradalmai, átok reá szabadását nem vívta ki… Akkor is volt haza, amikor a Bach huszárok grasszáltak az országban, és később is, amikor különböző uraink nyakunkra ültek, és nagyon szerettek bennünket, a népet, csak egyet nem tettek meg, hogy leszálljanak hátunkról.  De akkor higgyük el, amit Illyés Gyula mond, hogy „haza a magasban”? Vagyis van egy virtuális hazánk, egy ideánk, amit elérni nem lehet? Szép ez a gondolat és el is fogadnám, de nem tehetem, mert igaz van egy haza a magasba is, de itt e földön is. Én pedig most a földi hazáról fogok beszélni, amely a virtuális hazát is magában foglalja. Mi a haza? Akik erről írtak, csak egy dologban egyeztek meg, hogy nehéz erre a kérdésre válaszolni. Olyan fogalom ez, amiről érezzük szívünkkel, mit jelent, csak megfogalmazni nehezen tudjuk. Én nem valamiféle okoskodó meghatározást közlök most, hanem két egyszerű szívszorító történetet, amelyekből hazaffyaskodás nélkül megtudható, megérezhető, mi a haza, mi a magyar és mi a magyar haza.     A haza olyan, mint a levegő, amely nélkül élni nem lehet.  Olyan, mint a só, amely nélkül ízetlen az étel. A hazának, van egy tárgyi léte és egy szellemi. És zok is szeretik a hazájukat, akik ennek az ellenkezőjét hangoztatják. Ennek oka talán az, hogy neveltetésünk, szocializáltságunk közben belénk ég, énünk elválaszthatatlan részévé válik a haza. Anyám emigrált ebből a szerinte trágya országból a svájci Bellinzonába,  majd Párizsba. Belépve szobájába, minden az otthonra, a hazára emlékeztetett. Bartók, József Attila, Babits képe a falon, székely hímzések, korondi tányérok, magyar nyelvű könyvtárát láttam. soha nem felejtem el,  Ady föl-föl dobott kő című versét olvastatta fel velem, és Babits Esti kérdését. Magyar költők verseit olvastuk és sírtuk. Én sirattam anyámat, mert idegenben egyedül maradt. Mert nem hallgatott rám, hogy viszi magával rosszkedvét, hogy bárhová megyünk is, a haza ott lakozik bennünk. Németországban, egy Stuttgart melletti kis faluban meglátogattam egy már tíz éve emigrált barátomat. Rögtön megérkezésünkkor szidta az országot, hogy nem lehet Magyarországon élni. Majd leültünk ebédelni és azzal dicsekedett, hogy most igazi magyaros ételeket kapunk. Elmesélte, hogy otthonról hozatott direkt erre az alkalomra csirkehúst, zöldséget, paprikát, mert, ahogy mondta, hogy neki elsősorban a hazából az ízek hiányoznak. És valóban magyaros tyúkhúsleves, csirkepörkölt galuskával és ugorkasalátával volt az ebéd, előtte kecskeméti barackpálinkával, utána Egri bikavérrel koccintottunk, majd átmentünk a vendégszobába, székely hímzések, magyar költők képei a falon fogadtak bennünket, és vendéglátónk otthonról elhozott zongorája állt. Barátunk leült és magyar nótákat énekelt és sírt és mi is elérzékenyedtünk, együtt énekeltünk vele, és úgy éreztük, mintha otthon lettünk volna, mintha néhány órára Németországba varázsoltuk  volna a hazánkat.. És akkor…, akkor  valamit megéreztem a megfogalmazhatatlanból, hogy mi a haza, hogy akkor hiányzik a legjobban, ha elveszik tőlünk, vagy ha elhagyjuk. Megértettem, hogy haza nélkül senkik vagyunk, hogy a haza hiánya ezért lehet betegség. Úgy nevezzük: csodálatos nyelvünkön: honvágy. Nos, nekem ez a haza és nagyon boldog vagyok, hogy nem hiányzik, hogy a hazai levegőt szívhatom, a hazai tájakat járhatom, hazai ízeket ehetem, és honfitársaimmal beszélgethetek, vitatkozhatom, többek között az én Kárpáti Sándor barátommal. Magyarul. Ezen a csodálatos nyelven, amelyen Arany János írt a legszebben.