Udvarhelyi András Endre: Az élet műveltség, tenéked magyarázzam?

Udvarhelyi András önterjúja Udvarhelyi Endrével 

• Érdemes volt?
• Mi volt érdemes?
• Élni, menni, inni, ívni és írni?
• Nem tudom. Habár az ember belső élete lényegesebb, mint a külső, mégis, a közmegszokásoknak engedve, leírom sorsomnak kevésbé lényeges részét, amelyből talán következetni lehet, hogy érdemes volt-e. Íme, most beszkennelem a karakteremet a kolumnába. Életemet végigvándoroltam, több mint húsz lakhelyem volt. Marosvásárhelyen kezdtem – a bécsi döntés jóvoltából -, akkor még Magyarországon születtem 1944. május 12-én. Az alig negyvenezer lelket számláló városkában magyar többség élt. Az 1947-es, igazságtalan párizsi békediktátum következtében szülővárosom, Tirgu-Muresként tért vissza Romániának az ő kebelére. Ma már 120 ezres nagyváros, ahol a románok az erőszakos betelepítési politika következtében, a magyarok elvándorlása következtében, immár több mint 50 százaléknyian vannak. Tanárnő anyám és majdnem jogászvégzettségű apám a magyar kisebbségi sors elől menekültek Magyarországra, Budapestre, de „új hazájukban”, a proletárdiktatúrában is kisebbség maradtak: osztályidegenek, mert értelmiségiek. Ennek ellenére, sokat köszönhetnek a „létező államszocializmusnak”: szüleim lakást kaptak a Gellérthegyen, és értelmiségi állást, az átlagnál jobb életminőségben, de cserében többnyire félelemben élhettek, az utóbbit nem bocsátották meg a rendszernek. Anyám irodalomtörténész, most a 93. évéhez közeledve, két kötetet jelentetett meg, egy Illyés monográfiát, címe Szembesítés és egy válogatott esszégyűjteményt: Csillagokból kopjafa címűt. Neki köszönhetem csaknem minden jó és rossz tulajdonságomat, tehetségemet és az irodalom és művészet szeretetét, tiszteletét, de időnkénti lázadásaimat és türelmetlenségeimet is.
•     A XX. század türelmetlen évtizedei, és a belső gyengeségeik szétzilálták szüleim házasságát is, és a három gyerekre – én voltam a legkisebb, a mesebeli, kevés idő jutott. Ezért nem csoda, ha rossz tanulóként, iskoláról-iskolára „szállva” kilenc általánosban és három középiskolában végeztem tanulmányaimat. Mint értelmiségi gyereknek, szociológiailag látszólag egyenes út vezetett volna az értelmiségi léthez, de a magárahagyatottság, s a természetes gyermeki lustaság megtették hatásukat. Rossz tanuló voltam. Így aztán nem is jelentkezhettem az egyetemre. A kegyelemből kapott érettségi után sokáig kerestem önmagam, illetve a foglalkozást, ami leginkább megfelelt függetlenségre vágyó egyéniségemnek. Voltam könyvtáros, segédmunkás, kocsikísérő, tévében ügyelő, sorkatona, könyvárus, könyveladó, könyves propagandista, és csak 1977-ben lettem újságíró. Nem kékfényes dicsőség, 12 lapnál dolgoztam főállásban, több mint 100-nak írtam, megjártam az üzemi lapok, a Vasas, a Népszava, a Reform, a Kurír, a Zsaru, a Független Rendőrszakszervezet Frász című lapjának, a Postás Szakszervezet újságjának redakcióit, a Postás Dolgozó főszerkesztője voltam. 1997 és 2001-ben MSZOSZ-díjjal tüntettek ki. A Zsaru magazitól a buta karrieristák rúgtak ki. Végül, miután a postásoknál a menedzsment a szó szoros értelmében cenzort ültetett, piár menedzser néven a nyakamba, felmondtam. Budapest és az újságírás perifériájára, Csepelre, illetve a Csepel újsághoz hátráltam, ahonnan megint a buta, tehetségtelen karrieristák rúgtak ki. Sok pénzt veszítettem lázadásaimmal, de elégedett voltam, hogy maradt bennem még civil kurázsi, és én ezt megengedhetem magamnak és öntudatot adott, mert mindig el tudtam helyezkedni, megvették munkaerőmet.
•   Rengeteg élettapasztalatot szereztem. Talán minden embertípust megismerhettem. Igazából nem tudok haragudni már a rongy emberekre, inkább sajnálom őket, hogy egyetlen életükben silánnyá, butává, böszmévé, gyűlölködővé csinálták magukat. Talán a kelleténél megbocsátóbb vagyok, voltam. Mindig szelektíve sértődtem és akkor odább álltam. Tehettem, mert könnyű volt az „átkos diktatúrában” és utána is új állást találnom.
•   Hozzám – nem tudom miért – munkaadóim és a kor türelmes volt. 1968 és 1986 között folyamatosan engedtek estin és levelezőn tanulni. Láttak bennem valamit, de hogy mit, azt nem tudom. Két középfokú bizonyítványt – egy könyvtárosit, és egy újságíróit szereztem, és három felsőfokút: magyar-történelem-népművelés egyetemi
• diplomát. De legbüszkébb az alacsonynyomású kazánfűtői bizonyítványomra vagyok. Sok nőm volt, de keveset szerettem, és kevés szeretett, három nőt szerettem igazán. Kétszer nősültem, kétszer váltam, két fiam van. Sokat köszönhetek első feleségem türelmének, második feleségem állhatatlanságának, és kedvesemnek, aki újságírót faragott belőlem. Több ezer könyvet, és újságcikket olvastam és felejtettem, több ezer cikket írtam, ezt meg az olvasó felejthette. Öt könyvet írtam és 17 csepeli beszélgető könyvecskét. Az első kötetem, az Elsikkasztott boldogság, egy milliós ráfizetés volt, amely egy százszoros bűnöző zsákutcás életéről szól. A második kötetem, az első magyar Napoleon aforizmagyűjteményem volt. Címe: Napóleon a hősszerelmes, és Napóleon a karrierista. Alcím: A szerelemben és a politikában mindent szabad. Harmadik kötetem az 520 oldalas „Csepeli csevegések”. Negyedik: Bolla Dezső helytörténésszel közösen: a Csepeli séták – Szent Imre tér. Az ötödik könyvem egy publicisztika gyűjtemény: A Nekünk így is jó? Most már nem költözködöm, mert belefáradtam, hogy nyolcezer kötetnyi könyvemet és napi gondjaimat úgy hurcoljam magammal, mint csiga a házát. Nem tartom kudarcnak, rezignáltan tudomásul veszem, hogy magányos, vagyis független lettem, vagyok, és jó, hogy leküzdöttem magam a Gellérthegyről Csepelre, és Szigethalomra, mert itt befogadtak. Még mindig csodálatos dolog a vidéki emberek vendégszeretete.

   Külön életrajzi regény lehetne ez, annak elemzése, miért tudom megszerezni a nőket, barátokat, a tárgyakat, az állásokat és miért nem tudom, nem akarom megtartani őket. Miért hajt az örökös kíváncsiság, keresés. Talán az örökös vándorlásaim az ok, amelyet nem fejeztem be, csak mostanság, hiszen már inkább belső útjaimon járok. Hatvannyolcadik évemhez közeledve, egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy mégis csak jól tettem, amit tettem, hogy „az élet szép, tenéked magyarázzam”, Heltai felfogástól, „az élet pénz, tenéked magyarázzam”-tól eljutottam a lényegig. S ha végül, ha későn is, rájöttem, az élet szépségét nem a pénz adja és a lényegét elsősorban nekem az jelenti, hogy:

•                  AZ ÉLET MŰVELTSÉG! TENÉKED MAGYARÁZZAM?!
• Ezért olvasok napi 5-6 órát, ezért művelem magam, mert művelten akarok meghalni.                                                                                            
•