A csevegő újságíró

Állandóan úton vagyok, időnként otthonra lelek
Donnert Károly, a Csepel újság munkatársa interjúja Udvarhelyi Andrással, U.A.-val
(Az interjú a Csepeli csevegések című könyvben jelent meg 2003-ban)
  Mozgalmas időkben néha az állami ítéletvégrehajtót is végrehajtják –vagy kitüntetik, ami tán még kínosabb az adott időkre nézvést –, s ugyanígy az újság(író) sem kerülheti el a sorsát, a kíváncsi kérdéseket. U. A. a rövid szellemi párbajban legalább azzal vigasztalódhatott persze, hogy mind a fegyvert, saját riportermagnója, mind a helyszínt, saját albérleti szobája, mind pedig a párbajsegédeket, saját söre és parmezánsajtja, maga választhatta meg. Így számomra csupán a váratlan, egész pályás letámadás lehetősége maradt, mégpedig a következő eredménnyel.
– Irigyellek, szerencsés ember vagy. A szerencse istenasszonya a tenyerén hord. Irigyellek annak ellenére, hogy Fortuna időnként megfordítja kezét, és szegény barátom, ilyenkor nagyot zuhansz, jól megütöd magad, de újból és újból erőt gyűjtesz, mint a mondabeli Anteusz, amikor Herkulessel birkózott. A szerencse már születésedkor melléd szegődött. A bába nem jött időben, így a köldökzsinóron függtél órákon át. Tudom, valójában soha sem szakadtál el arról a köldökzsinórról, habár hosszú ideje távol éltek egymástól, ő Párizsban, te Budapesten, de mindig egymásra figyelve vetélkedve éltek. Mondd, honnan van erőd az állandó újrakezdéshez?
– Talán az életösztön, de leginkább a bizonyítási kényszer. Úgy vagyok ezzel, mint József Attila, „engem vigyél fel a padlásra”, nos én azt szeretném, ha édesanyám felvinne a Parnasszusra. Életem most már régen bizonyítással telik, de nemcsak anyámnak, hanem mindenkinek, most már a csepelieknek, de legfőképpen magamnak. Hogy egyetlen életemből maradjon valami fiaimnak, s talán – igen halkan mondom – olvasóimnak.
– Miért van, az, hogy neked két mondat után még a dalai láma is megajánlaná az örökös pertut? Honnan a varázselixír, az a lebírhatatlan vonzerő, amellyel minden riportalanyodban bizalmat és közlésvágyat tudsz ébreszteni munkád és magad iránt?
– Nézd, a dalai lámával valóban készítettem interjút, de nem esett hasra, csak udvarias ember, de nem tegeződtünk. Minden bizonnyal feltételezte, megértette, hogy megértem őt. Egyébként több mint 30 éve írok újságot. Ennyi idő alatt pedig rengeteg munka, tanulás, tapasztalat árán a tollforgatóban kialakul az a képesség, hogy megszólaltasson embereket. Néha szórakozásból az utcán, villamoson „leszólítok” vadidegen embereket és jót beszélgetek, pedig tudom, nem írom meg. Legalábbis azonnal. Egyszer egy idegen öregemberrel találkoztam, és tapintatlanul megkérdeztem, milyen érzés öregnek lenni. Két és fél óráig beszélgettünk, lekéstem a randimat. Egy mondata megmaradt: Tudod, édes fiam, az a nap a legcsodálatosabb, ha nem fáj semmim. Rájöttem elsőként is arra, hogy ha beszélgető partnereimet komolyan veszem, feltétel nélkül és őszintén kíváncsi vagyok életükre, gondjaikra, akkor kitárulkoznak. A második fontos szabály, hogy nem kell okosabbnak lenni, de mutatkozni sem a beszélgető partnernél. Mikor érzékelik, hogy szakmájukhoz nemigen értek, és ezt be is merem vallani, maguk segítenek eligazodni. Hiszen célunk közös: az olvasóval érthetően közölni az információkat, ha az újságíró nem érti, megette a fene a cikket. Hiszem, az emberek többnyire segítőkészek, ezt annak ellenére mondom, hogy pályám során nem kevés rosszindulattal, meg nem értéssel találkoztam. Vannak konkrét, rosszindulatú hülyék, de őket is meg lehet szelídíteni. A harmadik „parancsolatom” szintén fontos. Előzetes megismerkedés nélkül az interjú ritkán sikerülhet. Ajánlatos a felkészülés. A negyedik fontos szabály, hogy a legalapvetőbb ismereteket meg kell szerezni az interjúalanyról: legalább annyit tudnod kell róla, hogy megdicsérd. A beszélgetés elején ajánlatos a hétköznapi dolgokról szólni: a családról, az egészségről, az időjárásról, a fociról, az olvasmányról, a filmről. A fő az, hogy sikerüljön bizalmat ébreszteni magad iránt, mintegy bevonva a partnert a körödbe. Ha ez sikerült, akkor azt is elmondja majd magáról, amit tán nem is akart. De ezzel visszaélni természetesen szigorúan tilos. Emlékszem, Salgótarjánban találkoztam egy gyilkos kamasz anyjával. A fiú cipőfűzővel akasztotta fel magát a börtönben. Az én feladatom az volt, hogy szóra bírjam az anyát. Ez amolyan sakálfeladat. Álltam a kapu előtt, bőrkabát, válltáska, egyszóval újságíró kinézetű lehettem, mert az asszony köszönt, és megkérdezte: ugye, ön újságíró, és beinvitált lakásába, leültetett, szinte kérdezni sem kellett. Persze vannak metakommunikatív követelmények: az egész testeddel kell figyelni, a beszélgető partnernek a szemébe kell nézni, de nem fixírozni. Nem szabad bizalmaskodni. Hacsak nem szép nő, aki ezt elvárja. Udvariasnak kell lenni, a mondatait ne szakítsuk félbe. Elmondtam a szegény asszonynak, nekem ugyanilyen idős fiam van, és nem is tudnám, hogyan élném meg, ha meghalna. Soha ilyen tragikus vallomással nem találkoztam pályafutásom során. Talán megérezte bennem az empátiát. Végül, az ötödik parancsolatom, nem szabad agyondumálni a partnert, nem azért mentél interjút készíteni, hogy te beszélj, hanem hogy beszéltess, kérdéseid rövidek, világosak és lényegre törőek legyenek, úgy azonban, hogy egy pillanatig se érezze azt, hogy kellemetlen helyzetbe kívánod hozni őt... Mindezzel együtt az anyagfelvételnek mégsem szabad egyszerű kérdezz-felelek játékká egyszerűsödnie, a kérdéseket a beszélgetés során lehetőleg logikusan kell felépíteni, elő kell készíteni. Ha pedig megérett az idő, akkor tedd fel az úgynevezett kényes kérdéseket, nem kell ajtóstul berontani a házba, ne csupán te legyél benne a kérdésekben, igyekezz az olvasó fejével gondolkodni, az ott megfogalmazódó kérdéseket feltenni az interjúalanynak.
Tán felesleges hozzátennem, s ez a hetedik szabályom, hogy mindezt megírni is úgy kell, mintha a fehér abroszos asztalnál zweigeltet kortyolgatva, baráti társaságban újságolnád el az olvasónak: „Képzeld, nemrég a polgármesternél jártam, és azt hallottam tőle, hogy...” A sorokon át kell sütnie az élménynek, hogy az olvasó érezze, ő is ott van a helyszínen, bevontuk a beszélgetésbe. Hiszen a jó újságcikkek egytől egyig kis, dramatizált színdarabok, melyek persze nem végződnek mindig hepienddel, még a Csepel újságban sem. Nos, a legfontosabb előírásom a nyolcadik, soha ne akarj védekezésből, hanyagságból, szakmai-emberi hiányosságaidat palástolandó, távolságot tartani a beszélgetőpartneredtől, de ne is próbálj meg alákérdezni, lefeküdni neki, mindkettőtöket kellemetlen testhelyzetbe kényszerítve kinyalni a sejhaját. Az ilyen egyensúlyozás persze nem könnyű dolog: néha óhatatlanul leesünk a kötélről a pamlagra, ám ekkor gyorsan fel kell állni, s elkerülni, hogy megbecstelenítsenek.
– Az igazi Tízparancsolatot sem lehet mindig betartani, s te a most felvázolt újságírói nyolcparancsolatoddal mi a helyzet, hogy sikerült eddig átültetned azt a gyakorlatba?
– Ó, van még 93 parancsolatom. Készül Az újságíró 101 parancsolata című ópuszom. Bevallom, nehezen kimunkált szabályaim néhányszor hatástalannak bizonyultak. Egyszer, még kezdőbb koromban, Vitray Tamással, a kitűnő tévériporterrel készítettem interjút egy 3000 ezer példányban megjelenő üzemi lapba. Becsülettel készültem, de ő rettenetesen megkínzott. Sokáig fagyos tekintettel és tőmondatos nemekkel verte vissza kérdéseimet: ez rossz kérdés, miért nem készült, hogyan lehet ilyen ostobaságokat kérdezni? Végre hagyott kérdezni, válaszolt is, és elkészíthettem a cikket, amelyet két ujja közé csippentve meglobogtatott, és egy kis elismerésmorzsa csak jutott szegény fejemnek, azt mondta nagyképűen: „no hát... ebben a métyiében – franciául, mi több, sznobos franciasággal ejtette a „mesterség” szót – ez nem is olyan rossz teljesítmény....” Szakmailag továbbra is becsülöm Vitrayt, de többet nem készítettem vele interjút. Viszont ennek ellenére elismerem szakmai erényeit.
Ennek az emléknek kapcsán, hadd áruljam el mindjárt a kilencedik szabályt is: az újságírónak soha sem szabad megsértődnie, hiszen az a feladata, hogy olvasói számára megszerezze a számukra fontos, érdekes információkat. Ennek ellenére bevallom, van egy feketelistám, de hogy kik vannak rajta, nem árulom el, akikről soha egy sort sem írok le. Erre lehet mondani: no és? De ha minden újságíró a maga modortalan riportalanyait negligálná, akkor a köznagyképűek, a nyilvánvalóan csalók nem lennének olyan nagy hatással a közvéleményre, mint mostanság. Egyébként, bármi történik, leghelyesebb világossá tenni, persze nem nagyképűen, hogy te, az újságíró, autonóm, emberi méltósággal bíró személyiség vagy, akkor előbb-utóbb a legdiktatórikusabb partner is önkéntelenül igyekszik majd demokrata voltát mutatni. Ez a tizedik parancsolatom. Légy öntudatos, de nem nagyképű.
– Ha már annyira nem szereted a közhelyszerű kérdéseket, egy eredeti kérdéssel rukkolok elő. A nyolcezer kötetes kis kézi könyvtáradon és készülő Napoleon-könyved második kötetének kéziratán, a majmok, a papagájok „ meginterjúholását” szolgáló riportermagnódon és a Csepel újság lakáshirdetés- rovatán kívül, valamint a Pusoma vendéglő tatárbifsztekén ésaz  Egri Bikavéren túl mit vitetnél magad után arra a bizonyos újságírók által imádott lakatlan szigetre?
– Köszönöm eredeti kérdésedet. Nos, én arra a bizonyos szigetre egyszerűen csak Csepel szigetét vinném, s akkor biztos, hogy sem én, sem a két fiam nem szenvednének hiányt semmiben. Mert természetesen ők is velem jönnének, ha akarnának. És természetesen vinném Márait, Senecát, Marcus Aureliust, Montaigne-t, akik idegenkedve elhúzódnának tőlem: mit akar ez a félművelt fajankó tőlünk?
– A fenti leltárból, azt hiszem, a riportermagnó érdemel külön magyarázatot. Ennek használata a szakmában korántsem általános, tőled mégis elválaszthatatlan. Miért?
– Azért lettem újságíró, mert rossz a memóriám, másként politikusnak állok, vagy egyéb hasznos népboldogító foglalkozást választok, például bankár leszek. A magnó segít elkerülni az elírásokat, a pontatlanságokat, a félreértéseket. Másrészt, amikor a szalagról visszahallgatom a felvett anyagot, újra átélem a beszélgetések hangulatát, szinte újra ott vagyok a helyszínen, érzékelem, milyen bornírtságokat kérdeztem, amiket korrigálni tudok, a megjelent cikkben már egy jól kérdező, bölcs újságírót láthat viszont az olvasó, hála a főszerkesztőnek és az olvasószerkesztőnek, és ami a legfontosabb, élményszerűbben tudok írni. Végül, de nem utolsósorban, ha esetleg beperelnek, akkor meg tudom védeni a magam igazát. Mert persze az emberek néha szeretnék letagadni, amit mondtak, esetleg azt magyarázzák, nem úgy mondták, nem azt értették. Kétségtelen hátránynak tartja néhány kollégám a magnó használatát a sok munka miatt, én inkább előnynek, mert az én jutalmam nem a honorárium, hanem a jó ízű beszélgetés. De ezt ne áruld el a főszerkesztőnek, mert csökkenti a honoráriumomat. Ha magnóval csinálok interjút, valóban hosszabbra nyúlik a beszélgetés, időnként parttalanná, ami nehézzé teszi a szöveg leírását, de megéri, mert az ilyen „anyagfelvétel közben” barátokat is szerezhetek.
– Nos, ha még emlékszel rá, a neved betűiből formált Villon-utánzatban nagyvonalúan megelőlegeztem neked a mennyországot. Ha bejelentkezéskor ott egy ötmondatos önéletrajzot kérnének tőled, mi áll majd ebben a curriculum vitaeben?
– Megint egy eredeti kérdés. Lássuk csak... Ötvenkilenc éve állandóan úton vagyok, bár időnként otthonra lelek. Mindig meg tudtam szerezni, amit akartam, de többnyire nem tudtam vagy nem akartam megtartani. Így volt ez a munkahelyekkel, a pénzzel és a nőkkel is. Ám életemben a legfontosabb mindig az volt, hogy többet olvassak, mint írjak. Abban reménykedve, hogy a 10 könyvem közül, melyeket remény szerint magam után hagyok, legalább az egyik valódi és nem tömegsikert arat majd. Olvasás nélkül bunkó az újságíró. Persze médiasztár lehetsz, de annak nincs értelme. Minden hibám, viszonylagos szegénységem ellenére meg vagyok elégedve önmagammal, viszont minden erényem ellenére nagyon elégedetlen vagyok önmagammal. Olyannyira, hogy senkivel sem cserélnék sorsot, legfeljebb lakást, mert mostanra már tudom, én vagyok a legjobb barátom és a legádázabb ellenségem is. Gyakran gondolok Karinthyra, aki azt írta: álmomban két macska voltam és játszottam egymással.
– Koránt sem vagyok biztos benne, hogy ennek alapján beengednek majd a mennyeknek országába, de addig is, nékünk, földieknek, kérlek, fejtsed ki egy kicsit bővebben: mire vagy a legbüszkébb, s mit bántál meg eddigi életed során?
– Fantasztikus, mennyire eredeti kérdéseid vannak: melyik újságnak dolgozol? Edith Piaf Nem bánok semmit című dala a kedvencem, de nem igaz, hogy mindent ismét úgy csinálnék, mint régen, ha újra kezdhetném. Volt nekem egy Laci nevű édesbátyám, aki 1972-ben meggondolatlanul átrohant egy lengyel kormányküldöttség robogó gépkocsioszlopa között. Jelképes, hogy a Felszabadulás téren. A rendőrök rövid üldözés után elfogták, véresre verték, bordáját törték, haját kitépték, majdnem kinyomták a szemét. S az én egyébként is lelki beteg, skizofrén testvérem az elmegyógyintézetből kijőve, ezután egy évre rá már nem mert kimenni az utcára, az életbe. 1973. október 9-én leugrott egy bérház ötödik emeletéről, és halálra zúzta magát... Nos, legnagyobb kudarcom, hogy nem hallottam meg Laci bátyám hívását, segítségkérését, nem éreztem meg, hogy szüksége lenne rám, s így nem is tudtam segítséget nyújtani. Ebből én, nem tudom, jól tettem-e, azt tanultam meg, hogy ki kell egyezni a mindenkori hatalommal. Nem megalkudni, hanem, ahogyan Deák tette, megegyezni. Én is, mint sokan mások, kiegyeztem a Kádár-rendszerrel, amelynek része voltam. Azt szoktam mondani, minden harminc év feletti Kádár köpönyegéből bújt ki, csak van, aki letagadja. Büszke vagyok fiaimra, akik nagy-nagy türelemmel szemlélik apjuk vándorlásait, és mindig segítenek a költözködésben. Mindketten az első házasságomból születtek, kitűnő ember az édesanyjuk, mindkettőnek középfokú angol és francia nyelvvizsgája van. Nagyobbik fiam, Bálint, a jólétet választotta, audiovizuális menedzser, Dávid a szegénységet, történelem szakos tanár, tanít. Mindketten megelőztek, ennyi idős koromban még alig jutottam túl a segédmunkáskodáson. Aztán szeretem első könyvemet: Az elsikkasztott boldogságot. Ez dupla büszkeségre ad okot. Erkölcsi szempontból a magam elé állított szakmai-írói mérce alapján sikeresnek tekinthető. Anyagi szempontból viszont a magánkiadásban megjelenő mű teljes és tökéletes csődnek bizonyult. Arra is büszke vagyok vele kapcsolatban, hogy rengeteg munka, lemondás, fejtörés árán mára sikerült kiegyenlítenem minden ide vonatkozó számlát, minden követelést, s így ha gazdagabban nem is, de egy kicsit elégedettebben és mindenképpen bölcsebben kerülhettem ki ebből a vállalkozásból. Ez a meggyarapodott bölcsesség és élettapasztalat pedig arra indít, hogy leszögezzem: mindenek előtt és mindenek felett arra vagyok a legeslegbüszkébb, hogy még élek, és önállóan fenn tudom tartani magam. Ezen kicsit elcsodálkozom, mint Márai, amikor már befutott íróként leltárt csinált. Írásból, olvasásból és beszélgetésből élek és megélek, ami, valljuk be, tényleg kivételes szerencse, valódi isteni kegyelem, ha van isten.
– Én csak egyszerű hétköznapi kegyelmet kérek az újabb sablonos kérdésért. A nők mit jelentettek számodra a múltban és a jelenben, a magánéletben és az alkotó munkában?
– Nem is olyan rossz kérdés. Domine. Mindent a nőknek köszönhetek, ahogy Abody Béla mondta: azt is, hogy megszülettem. Nos elsősorban édesanyámról kell szólnom, aki túlzás nélkül meghatározó egyénisége életemnek. Nem véletlen megfogalmazás: igazi, erős egyéniség, különleges művészi tehetséggel megáldott ember ő, nem mindennapi pályát futott be, s csak a sorsnak tudható, no meg persze saját öntörvényű, nehéz természetének, hogy irodalomtörténészként nem lett ismertebb neve. Illyés monográfáját az író maga cenzúrázta, amit anyám megírt egy nyugati folyóiratban, mire Illyés nyomására házkutatást tartottak nála, meghurcolták. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején Kolozsvárott végzett a Konzervatóriumban, később énektanár lett Marosvásárhelyen. Budapestre kerülve elvégezte a magyar, francia, ének és román szakot, majd hosszú ideig a Rádió irodalmi szerkesztőjeként tevékenykedett. 1968-ban a rendészek vezették ki a Rádió épületéből, mert megszállásnak nevezte a „testvéri csehszlovák nép megsegítését”. 1969-ben rehabilitálták, ám ez a megbocsátás korántsem volt kölcsönös: anyám Laci bátyám 1973-as öngyilkosságát is a rendszer számlájára írta, végül 1983-ban belügyminiszteri engedéllyel emigrált Svájcba, majd Franciaországba, jelenleg is ott él, a francia állam támogatását élvezve. Bennem apám szelíd, kiegyezésre törekvő természete néha összecsap anyám összeférhetetlenségével. Anyámnak köszönhetem a legtöbbet: az olvasás, a zene, a  művészet szeretetét. Kettőnk kapcsolata ugyanakkor ennél jóval bonyolultabb, kuszább, a szeretve-gyűlölködés, a gyűlölve szeretés áldása-átka jellemzi kezdetektől fogva. Valószínűleg a sors is igyekezett különleges „forgatókönyvet” szerkeszteni ehhez a nem mindennapi kapcsolathoz. Nagyban befolyásolhattam anyám sorsát nemcsak a születésemkor a köldökzsinórról való hosszú leválasztás miatt, hanem mert néhány hónap múlva miattam kellett visszafordulniuk az osztrák határról, mert nekem tejre volt szükségem. Így befolyásoltam az egész család életét. Lehet, hogy ezt soha nem bocsátotta meg anyám? Ha akkor van teje, ma német állampolgár vagyok. Ennyi előzmény után érthető tán, hogy mindig neki akartam bizonyítani, tőle szerettem volna megkapni az elismerést: látod, Anyu, milyen ügyes voltam?! Ezért is kezdtem írni. Eddig nem sikerült elismerését kivívnom. Amikor kezébe adtam történészdiplomámat, ő bele sem nézett, ledobta, és kijelentette: „Hát, Bandi, ilyen diplomát ma minden hülye tud szerezni...” Mikor megjelent első könyvem, azt hallottam vissza: „Hát mégiscsak tehetségtelen ez a Bandi!” Anyám most 85 éves, s csak abban reménykedem, hogy egyszer tán mégis gratulálni fog: „Igen! Bandikám! Író lettél végre! Büszke vagyok rád!”
– Házasságaid?
– Kétszer nősültem. Mindegyik szerelmi házasság volt, bár az első 23 évig tartott, a másodi csupán háromig, és anyagilag tönkretett. Viszont most végre független vagyok, legalább magánéletemben. De nemcsak az időtartam mutat meglehetős különbségeket, hanem a társkapcsolat szereposztása is. Első feleségem ugyanis, aki nagyszerű ember, sokkal jobban szeretett, mint én őt. A második feleségemmel pedig pont fordított volt a helyzet. Tény, hogy ő egy más, haszonelvű világban él. Ha meglátott valakit, fejében máris megindult egy különös számítógép, amely tévedhetetlen pontossággal kiszámította, hány forintot, dollárt, eurót, milyen előnyt jelent az illetővel való barátkozás. Amiből egyrészt az látható, hogy bizony, tényleg vannak ilyen érdeknők, másrészt pedig az is, hogy kapcsolatunk kezdetén pénzben mért értékem volt, mert volt egy gellért-hegyi lakásom... Semmilyen szerelem nem tart örökké, pláne, ha pénzfüggő, ha pedig már a megmaradt szeretet sem elég erős, akkor nincs tovább értelme a házasságnak, mint ahogy Szent Pál apostol mondja korinthuszi levelében: „Ha angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő czimbalom. És ha... minden titkot és minden tudományt ismerek is... úgyannyira, hogy  hegyeket mozdíthatok ki a helyökről, szeretet pedig nincs én bennem, semmi vagyok.” Most ilyen értelemben semmi vagyok. Egyedül élek, de nem magányosan, a könyvtáramban legalább száz fénykép, kis életmű-galériám idézi a múltat, melyet nem vagyok hajlandó elcsúfítani, csak mert nem hepienddel végződött. „Nem bánok semmit” – énekli Edith Piaf, „Nézzünk bizakodva a jövőbe”, írta Örkény István.  Most, hogy ötvenkilenc éves koromra egyedül maradtam, és elfogyott belőlem a szeretet-szerelem, sokkal nagyobb az alkotókedvem, mint fiatalabb koromban. Az elmúlt négy évben sokkal többet, és reményeim szerint sokkal jobbakat írtam, mint az előző tíz évben. Ennek alapján hinnem kell, hogy a szerelmi energia valamiképpen áttranszformálható alkotó energiává. Noha tudom, hogy szerencsésebb lenne, ha a kettő egymásból táplálkoznék. Ez a csoda csak egyszer adatott meg életemben, amikor kedvesem, Raschowstki Kati élt. Ő volt számomra a legteljesebb lelki és testi örömök forrása, ő tanított meg szeretni és írni. Szerelemmel és szeretettel teli lény volt, és nálam, gyaníthatóan, tehetségesebb alkotó, költő, aki oly szívszorító önzetlenséggel osztotta meg velem kincseit, mintha csak tudta volna, hogy nem szabad, nem kell takarékoskodnia, mert élete rövid... Mert Kati, aki maga volt az élet, alig 49 évesen elment, maghalt rákban. Hiánya, ahogy József Attila írja: „átjár, mint huzata a házon”... Sose tudom pótolni, minden nőben őt keresem, és természetesen nem találom. Annyit tehetek kettőnkért, hogy írok majd egy Nobel-, Goncourt-, Kossuth-, Széchenyi- és Herder-díjas szerelmes regényt...
– Úgy legyen... Most azonban ejtsünk szót a Csepeli csevegésekről. Áruld el, hogy te magad, aki előszeretettel nevezed Csepelt egy különleges belvilágú akváriumnak, miben látod e kis akvarisztikai szakkönyv legfőbb erényeit és hibáit? És mi lesz a véleménye a halaknak?
– Ez az interjúfűzér spontán módon íródott, s nem valamiféle számításból, érdekből, nem megrendelésre születetett. A főbűnös ebben természetesen Jusztusz Gábor, a Csepel újság főszerkesztője, aki igaz ugyan, hogy nekem hosszabb cikkek írását engedi, de rejtélyes okokból az egész újságot teleírni már nem. Egy-egy célzott beszélgetést követően igen sok értékes, közérdeklődésre számot tartó, nyilvánosságért kiáltó szöveg maradt a magnómban, s így szinte magától értetődő módon felkínálva számomra egy könyv összeállításának gondolatát. Hiszen az íróember, legyen bármilyen vagabund, bármilyen tehetségű, sehogy sem akarja veszni hagyni nehezen összehordott szellemi kincseit. Jómagam ezért a kármentésért is örültem életem második könyvének. Akik bekerültek a kötetbe a 85 ezer megírásra méltó csepeli közül, fájdalom, mindössze kétszázan, azok, remélem, szintén elégedettek lesznek az olvasottakkal. Annál is inkább, hiszen riportalanyaim természetesen valamennyien látták már a róluk szóló kéziratot, s beleegyezésüket adták a megjelenéshez. Előfordulhat, hogy megismétlődik majd a szamár, a gyerek és az apa közismert története, s egy „jóakaró” sugallatára a beszélgetőpartnerem megváltoztatja majd előzetes véleményét. De reményem szerint megváltozhatnak sok évtizedes előítéletek is, és sokan őszintén rácsodálkoznak: „Jé! Ezt eddig nem is tudtam X.-ről, Y.-ról?!” Ezután pedig tán jobban meg fogják érteni a megszólaltatott csepelieket, a többieket, és talán önmagukat is.
Annak a maradék 84 ezer 800 embernek a véleménye meg fog oszlani, akik nincsenek benne a könyvben. Egész biztosan hallok majd olyan megjegyzéseket, hogy „ez aztán jól megtisztelte az önkormányzat hátsó fertályát”, vagy: „Miért X. Y.-ról, és miért nem Y. Z.-ről írt ez az idióta U. A.? S egyáltalán, miért állította be jobbnak beszélgetőpartnereit, mint amilyenek a valóságban? Valószínűleg az fog fájni legjobban, amikor azt mondják: „Hát ilyen könyvet mindenki tudna írni...! Meg különben is: ezek csak beszélgetések, nem önálló újságírói, írói munka?” Mit válaszolhatok erre? Azt, hogy a megszólaltatott személyek nemcsak a jövőnek üzennek, hanem a jelen embereinek is. Akik bekerültek a könyvbe, bármilyen pártállásúak azért becsülendők, mert valamennyien megcsinálták magukat, nem hagyták a sorstól sodortatni, szorgalmasak, igyekvők, és ami számomra nagyon fontos: legtöbbjük nemcsak becsüli a műveltséget, hanem a könyvek segítségével erősíti magát. Azt írtam a XXI. század, XXI. kerület, 21 beszélgetés című fejezet elé: „Beszélgetni jó, mert türelemre és megértésre tanít.” Ezzel a könyvvel arra szeretném inspirálni a csepelieket, hogy sokat beszélgessenek, hallgassák meg a másikat, s hamar rá fognak jönni, ahány ember a földön, annyi közepe van a világnak. S így lesz aztán a sok kis központból az egész. Így lesz éltető, s így élhető a világ.
– Végül egy tapintatos kérdés. Érdemes volt élni?
– Igen, érdemes. De erre a kérdésre Márai Sándor, belső életem „vezére” szebben válaszol: „Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez mily csodálatosan rendjén való és egyszerű. Történhetett volna más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

Csepeli hebegések
„Mikor ha polgár felébred
Azonnal vége a sötétnek...” (Ál-Márai Sándor)
„Josephine, kuss...!” (Ál-Napoleon)

Sokáig küzdöttem az érzés ellen, birkóztam, szkandereztem, thai-boxoltam magammal, de hiába. Ma reggel aztán végképp arra ébredtem, hogy szeretem Csepelt. Pedig végső megoldásként még a tiszteletbeli postamesteri egyenruhámat is felvettem tegnap, hogy az itteni kóbor kutyák belém marjanak, ehelyett azonban megnyalták a lábamat és farkcsóválva elkísértek hazáig. Itt tanyáznak azóta is a lépcsőházban, egyikük-másikuk meg is kölykezett talán. Szeretem a hangjukat, de legalábbis kezdem megszokni lassan, csak ki ne fogyjon a füldugó...
Persze, ha tudnák, hogy mindezt már meg is írtam a Gyepmesterek Lapjába, lehet, hogy mégis megmarnának. Ám én ezt a Csepelt még akkor is, dafke nagyon szeretném. Kedves itt nekem minden, s ahogy most lakásom ablakából széttekintek így félálmosan, magam is elcsudálkozom rajta, hogy milyen bőséges az én csepeli kedvenceim leltára. Szeretem a fákat és a bokrokat, a fűről nem is beszélve, szeretem a nőket, az önkormányzati képviselőkről nem is beszélve, s lám még azt a borzas, borostás, ősz hajú, láthatóan farkaséhes csavargót is szeretem, aki pedig egész közelről hunyorogva fixíroz engem egy idő óta. Illetve... ejnye, no... hiszen most veszem észre, hogy ez én vagyok a fali tükörben, merthogy nézelődés közben teljesen körbeforogtam ám a nagy igyekezettől.
Csinálok hát mindjárt neki-magamnak gyorsan egy rántottát, pettyes fürjtojásból, enyhén piritott, húsos abált szalonnával, zsenge, apróra vágott, tárkonnyal ízesített házi csalamádéval, merthogy, ha nem mondtam volna még, én azt is nagyon szeretem itt ezen a kis Csepelen.
Ajánlás
Herceg, s ti többi víg legény
E kis versen kacagni nem kell:
A nevemmel jegyeztem én,
a többi sort meg életemmel.
                                                                                                                                     Donnert Károly