A Dugó és Párizs

„Az ördögöt láttam, nosza jött,
s én csodálkozva néztem őt,
Nem volt csúf, nem volt béna, sőt!...
S én jobban az arcába néztem,
mint aki régi ismerősre eszmél.” (Heinrich Heine)

– Párizsról nekem mindig a dugó jut eszembe – mondtam barátomnak, Antóniónak, aki édesanyám egészségi állapotáról érdeklődött gyanútlanul. Irigyeltem őt, mert neki, tudtam, mert elmesélte, jó anyja volt, mindig szépen beszélt róla és mindig irigyeltem. Jó és édes anyát juttatott neki a sors. Édesnek nevezhető, mert szeretettel gondosan nevelte, a széltől is óvta, ahogy a költő írta, mindig ott volt mellette, mikor szüksége volt rá, főzött, mosott, takarított, otthont teremtett körötte, mindig tudni akarta, mi van az oviban, az iskolában, az egyetemen, nem bántották-e, miből felelt, most éppen, kibe szerelmes, egyszóval, mindig mindent tudni akart róla. Mert édes anya volt. Ő volt a család összetartója, a vasárnapi ebédek készítője és szervezője… Irigykedve, szomorúan néztem barátomra, elmondhatom neki a valóságot, kérdeztem magamban, mert szégyelltem, hogy nekem gonosz anya jutott, hiszen a közhiedelem azt tartja, az anya maga jóság… De nem hazudhattam neki.
- Hogy-hogy a dugó jut eszedbe Párizsról? – kérdezte hitetlenkedve barátom, Antónió.
- Nos, anyám 95 éves, Párizsban haldoklik egy elfekvőben. 1983 óta emigrációban él… Itt már mindenkivel összeveszett, akivel kapcsolatba került, mindenkit megbántott… Ott, Párizsban is, minden magyart megsértett, akivel találkozott. Már megvakult szegény, elhízott, mozgásképtelen, ki van szolgáltatva egy idegen ország, idegen embereinek, rájuk van bízva, meddig él. A sors ezzel büntette. Már alig hall, csak arra van még ereje, hogy telefonál nővéremnek és gyűlölködik, a gyűlölet és a gonoszság tartja életben…
- És miért nem látogatod meg, miért nem beszélsz vele telefonon? – kérdezte Antónió barátom elképedve.
- Félek tőle – feleltem. – Régebben is ritkán találkoztam vele, legutóbb huszonvalahány éve. A seb, amit kaptam tőle, azóta sem gyógyult. Védem magam.
– De hát, mégis csak az édes anyád!
- Mit válaszolhatok? A normális emberek, akiknek jó anya jutott, nem értik, hogy gonosz anyák is léteznek, akik nemcsak idegeneknek, hanem gyermekeiknek is ártanak. Infantilisak, a gyermekkor önzésében megrekedt személyiségek, magyarázzam nagyképűen? Azt, hogy tán a legnagyobb bűn, ha egy szülő gyűlöli és árt a gyermekének?
- Akkor is az anyád! – erősködött barátom, Antónió.
- Nézd, Antónió. Igaz, hogy nem anya az, aki nem tudja, nem is akarja szeretni gyermekeit? És igaz, hogy nem anya, aki nem hagyja magát szeretni? Nem akartam elmesélni neked, mert nem vagyok rá büszke, hogy nekem ilyen anya jutott. De kérdeztél és én elmesélek neked, normális embernek hihetetlennek tűnő történetet. mint mondtam, Párizsról, erről a gyönyörű, nagyhírű világvárosról, kultúr-központról, amelyet annyi magyar költő megénekelt, a Dugó jut eszembe?!
- Micsoda?! A Dugó?! – csodálkozott rám barátom, Antónió, akinek normális anya jutott. – A Dugó jut eszedbe Párizsról, ahol az a sok csoda látható? A Notre Dame, azaz a Miasszonyunk temploma, az Eiffel-torony, a Montmartre, a Vandome tér, a Louvre… Akiről nekem Ady jut eszembe?
„Párizsba tegnap beszökött az Ősz,
Szent Mihály útján suhant nesztelen,
Kánikulában, halk lombok alatt
S találkozott velem.

Ballagtam éppen a Szajna felé
S égtek lelkemben kis rőzse-dalok:
Füstösek, furcsák, búsak, bíborak,
Arról, hogy meghalok…
- Gyönyörű ez a vers, de bizony nekem nem ezek a csodák jutnak eszembe. Hanem A Dugó. Az élet nem mindig szép, barátom, tenéked magyarázzam? - fordítottam ki az ellenkezőjére Heltai Jenő híres mondását. - Mint mondtam, huszonhárom éve, hogy Párizsban jártam. Fiammal, Dáviddal, aki akkor talán 15 éves lehetett, és nővéremmel, a Évával utaztam. A Évának csúfoltuk a családban, mert ha valakinek a nevét mondta, az a névelőt mindig helytelenül használta. Úgynevezett, olcsó fapados Volán-busszal zötyögtünk Párizsig, elgémberedtünk, mire 12 órai utazás után megérkeztünk a hajnali Párizsba. Csodaszép volt.
- Na látod, mégsem csak a Dugó jut eszedbe Páriszról – szólt közbe barátom, Antónió, akinek a sors jó anyát küldött.
- Végig rohantunk a várost, hogy minél több szépséget mutassak meg nekik, elgyönyörködtünk a csodákban, megbámultuk a fenséges, hatalmat sugárzó Diadalívet, felmentünk a karcsú Eiffel toronyba, megcsodáltuk az alattunk dübörgő, morgó várost, megnéztük a Lovre-t, a Modern Művészetek Múzeumát, mindenhol fotókat készítettünk, aztán fáradtan beültünk egy kellemes, csöndes, ízléssel berendezett kávéházba. Késő délután Dávid fiamat buszra tettem, nagyfiú már, egyedül is hazatalál, rábíztam egy barátomra, Évával pedig metróra szálltunk, hogy meglátogassuk anyánkat, akit már évek óta nem láttam. Akkoriban olasz Svájcban élt. Emlékszem, megsértődött és otthagyott bennünket faképnél, pedig tudta, hogy nem ismerjük a helyi nyelvet. De most mindezt feledve, „Mégis csak az anyánk” – alapon, félve, de reménykedve, talán most rendes lesz velünk, látogattuk meg. Az egyik külvárosi munkásnegyedben lakott, egy hatemeletes házban, talán a múlt század elején építhették. Felszóltunk telefonon, kelletlenül válaszolt, mintha nem örült volna jöttünknek. – Várjatok, félóra múlva szóljatok fel. Felöltözöm. Az embernek nem hagynak békét. Miért csak most jöttetek, az isten bassza meg… Azzal lecsapta a telefont, ehhez értett, a régi időket juttatta eszünkbe, de még mindig reménykedtünk. Kicsit sétáltunk a környéken, cipeltük az ajándékokkal telt szatyrokat, amiket Éva állított össze nagy-nagy szeretettel és gondossággal. Sétáltunk, és egymást erősítettük, hogy most, most nem lesz botrány, rendes lesz, csak valamiért rosszkedvű… Majd meglátod, - vigasztalt Éva, - örül majd nekünk. Amikor letelt a félóra, felszóltunk, anyám beengedett, a lift a harmadik emeletre vitt, kiszálltunk. Anyám ott állt az ajtóban. Nem öltözött át, még egy pongyolát sem vett magára, kiábrándító egy öreg kövér asszony, átlátszó hálóingben, de hát az anyám. És különben is, ki törődött ezzel akkor. Mosolygott, örült jöttünknek. Ölelés, puszi jobbról, puszi balról.
- Szervusz Kuksikám! – mondta kedvesen, Kuksikámnak hívott gyerekkoromban, mert mindig, amikor csak lehetett, ott kuksoltam mellette, várva, hogy foglalkozik velem, megsimogasson, szeretetre ácsingózva. Néha sikerült valami szeretet kicsalni belőle, tudott kedves is lenni, ha nagyon akart és akkor én boldog voltam.
- De jól nézel ki, senki sem mondaná, hogy már elmúltál 46 éves. – Magához ölelt, éreztem régi, jó illatát, amit mindig nagyon szerettem. Minden régi sérelmemet elfeledtem, mégis csak szeret, gondoltam, mégis csak az anyám… Éva nővérem is megkapta a maga puszi és ölelésadagját, aztán anyám kedvesen beinvitált: - Ne nézzetek körül, nagy a rendetlenség, alig tudok takarítani, egy marokkói bejárónő jár hozzám, de elküldtem őt is, mert meglopott.
- Ugyan, Anyu, - tiltakozott Éva, aki rendszeres telefonos kapcsolatban volt vele. – Ne mondd ezt, ez már az ötödik bejárónő, nem lopnak, csak mindig megsérted őket, elmenekülnek.
- Éva, a te neved, kuss! Ne beszélj már ostobaságokat, te még mindig buta maradtál… Nem változtál… - támadt fel benne a támadó kedv. – én csak jobban tudom…
- Nézzük az ajándékokat! – indítványoztam, hogy a vita élesedését megelőzzem.
- Tényleg, mit hoztatok? – feledte anyám a veszekedéskényszert. Éva örült, hogy más témára váltottunk.
– Anyucikám, csupa ’finumságot’ hoztunk, amit szeretsz – mondta hízelegve . - Így mondtuk a családban: ’finumságot’. – Grill-csirkét, még meleg. Fóliába csomagoltuk, meg hungaricumot, hogy eszedbe jussanak az otthoni ízek, jó erős, paprikás csabai és gyulai kolbászt, szegedi téliszalámit. Hoztunk Tokajit, és Lánchíd konyakot is, a kedvenceidet, hogy ihassunk az egészségedre. És megvettem neked a kért tíz könyvet, Bandi cipelte.
- Jaj, de kedvesek vagytok! – lelkendezett, és azzal újból megölelt és megcsókolt bennünket.
Béke volt köröttünk, bennünk.
Anyám igazi örömmel rakosgatta az ajándékokat. Örömmel néztem, mint mikor gyerekeim bontogatták karácsonykor ajándékcsomagjaikat. Először természetesen a könyveket nézegette, lapozgatta. Nagyon szeretett olvasni, olvasmányiba menekült a világ elől. Láttam, legszívesebben már olvasott volna. Ő sokat és jó ízléssel olvasó irodalmár volt. Néztem anyám. Istenem, hogy megöregedett szegény. Néztem valamikor szép, simogató, most ráncos, májfoltos kezét. De azért, gondoltam, szépen öregedett meg, látszott, valaha nagyon szép nő volt. Gyermekkoromban őt tartottam a világ legszebb nőjének. Szétnéztem szobájában, mintha otthon lettünk volna, a gellérthegyi lakásunkban. Ez a párizsi szoba alig húsz négyzetméternyi volt, körben a falon zsúfolt könyvespolcok, magyar nyelvű könyvekkel megrakva, amiket jól ismertem még otthonról. Képek, Ady, Bartók, József Attila, erdélyi szőttesek, pingált csetreszek, díszkorsók, dísz tányérok Korondról, jó ízléssel elhelyezve. Egy kis Magyarországot hozott magával. Magyarországot, amelynek rendszerét útálta, és ezért gignol, azaz trágya országnak nevezte megvetően. Bontogatta a csomagokat. Éva az iszonyú rendetlenségen próbált úrrá lenni, sepert, mosogatott, mert nem volt egyetlen tiszta tányér, evőeszköz sem, legalább kétheti koszt, mosatlant kellett eltüntetnie.
- Mit piszmogsz!? Hagyd a francba, elég csak egy tányér… – dörrent rá durván anyám. – Siess már, éhes vagyok.
- Éva nem zavartatta magát. – Kis türelmet, mindjárt viszem –nyugtatta anyját.
Elmosogatott, hogy végre megteríthessen egy tálcára, mert az asztal tele volt könyvvel, már nem fért már rá semmi. Ízléses, gusztusos volt a tálcára szeretettel és gondossággal elhelyezett étel: a barnára sült, kövér grillcsirke, csillogó-zöld kovászos uborka, ínycsiklandozó illatú gyulai kolbász és szegedi téliszalámi, friss kenyér is még magyarhonból kellette magát. – Tessék Anyucikám! – hízelgett Éva. - Még nézni is tereh – szellemeskedtem.
Éva elégedett volt, kimutathatta a terített tálcával szeretetét és ki is mondta: Nagyon hiányoztál, anyu. Egymás nyakába borultak. Anyu is elérzékenyült. – No, végre, és mohón nekilátott az evésnek, úgy evett, mintha napok óta nem evett volna.
Közben kimentem a fűrdőszobába, ahol a WC is volt. Alig tudtam ráülni az ülőkére, mert két oldalt könyvek voltak felstószolva, szinte a plafonig. Hogyan fér el itt – kérdeztem magamban. Aztán kezet akartam mosni, de olyan koszos volt a mosdó, hogy előbb ki kellett takarítanom. Kisikáltam. Pedig világ életemben utáltam a házimunkát. Amikor elkészültem, ránéztem a kádra, elképesztő, a régi időket idézte. A kádban, mint - a régészeti feltáráskor - a koszrétegekből lehetett látni, mikor fürödtek és mennyi vízben. Nagy lélegzetet vettem, és legyőzve magam, kisikáltam a kádat. A dugót a kád szélére tettem. Úgy emlékeztem.
Visszamentem a szobába, ahol anyám jóllakottan, elégedetten feküdt, és ugratta szegény Évát. – No, és még mindig olyan buta vagy, mint lánykorodban? Hogy van a Pistád? Még mindig alkoholista? Még mindig azzal a koszvájóval jársz?
- Anyu! Ne bántsd Pistát, jó ember!
- Ugyan, jó ember, jó ember! Olyan butát választottál, mint amilyen te vagy.
Éva tűrte, mindig is tűrte anyja gonoszkodását. Hirtelen eszembe ötlött, hogy néhány évvel előbb, látogatóba jöttek és feljöttek, s közben tolvajok, feltörték és kocsijukat, mindent elvittek. Anyám, ahelyett hogy segítette volna őket, ordítva kidobta őket. Ott álltak Párizsban nyelvtudás, és igazolványok nélkül. Csak nagy nehezen tudtak eltalálni a magyar követségre, és az ottani kölcsönből hazajutni. Akkor Éva elhatározta, soha többet nem jön, de jött, mégis csak az anyám, szegény, mondta.
- Beszélgessünk inkább irodalomról, mit olvastál, mit írsz? Beszélgessünk olyasmiről, amin nem veszünk össze. Jó? – próbáltam a helyzet kínosságát enyhíteni.
Anyám arca felderült és mesélt, mesélt az ő igazi világáról, az irodalomról, valamikori kedvencéről, Illyés Gyuláról, aki cenzúrázta róla írott könyvét. Alig vettük észre, beesteledett. Elbúcsúztunk. Átmentünk a közeli garni-szállóba, amiről nem tudtuk, hogy kurvák és stricik, meg szex-kuncsaftok találkahelye. Erre csak akkor jöttünk rá, mikor a vékony falakon át, hallottuk az „internacionlista” lelkesedés hangjait: ah-ah, oui-oui, yes-yes, ah-ah… Nehezen tudtunk elaludni.
Reggel mosolyogva léptünk ki az utcára és mentünk vissza anyánkhoz. Felértünk a harmadik emeletre, kiszálltunk a liftből. Anyám ott állt az ajtóban, dühödten, gyűlölködve nézett, nem örült nekünk, nem köszönt, és azt üvöltötte, hogy csak úgy visszhangzott a folyosó: - Hol a dugóóóó! Életem megrontója! Hol a dugóóóó!? Hogy miért szartalak a világra! Hol a dugóóóó! Te állat! Amihez hozzáérsz, azt elrontod. A meglepetéstől, megalázástól szólni sem tudtam. Úgy álltam ott tehetetlenül, minél kisebbre próbáltam összehúzódni, mint gyerekkoromban, amikor szidott. Próbáltam mentegetőzni. – De Anyu! Én csak jót akartam! Csak jót akartam! Keressük meg a dugót!
De ő csak hajtogatta – Hol van a dddugóóóó! Hol van a dddugóóó!
Láttam, reménytelen itt minden magyarázkodás. És mielőtt hátat fordítottam volna, csak annyit kérdeztem: - Miért csinálod ezt? A dugó fontosabb, mint én? Miért nem szeretsz? Miért nem hagyod magad szeretni? Miért sértesz meg mindenkit, aki közeledni akar hozzád?
Káromkodva, könnyimet nyelve, dühösen rohantam le a lépcsőn, ki az utcára. Soha többé nem láttam anyámat. Még néhány napot Párizsban töltöttem, de nem emlékszem a szépségeire. Egyszer még felhívtam anyák napján, hogy voldog anyák napját kívánjak neki, hiszen mégis csak az anyám, de azt mondta: Számomra nem létezel, te meghaltál… letettem a telefont… Most már érted, hogy nekem Párizsról a Dugó jut eszembe?
xxx