AZ EMBER VÉGÜL…

Történet a szeretetlenségről
A megveretés
Harminc éves, apollói szépségű, okos tekintetű fiatalember volt, és Szerencsés Lászlónak hívták. De hősöm nem vett tudomást arról, amit egy francia író vallott, a nevünk mi magunk vagyunk, és azt az ismert mondást is figyelmen kívül hagyta, hogy ugyanis a név kötelez. Szerencsés László nem tett eleget, amire neve kötelezte volna, csak nevében volt szerencsés… Tisztességes munkás volt egy állítólagos munkásállamban, szeretetet várt szeretetlenektől, egy szeretetlen korban és türelmet várt a türelmetlenektől egy türelmetlen korban. Ezért szükségszerű volt végzete.
Gyönyörű októberi nap volt. Szerencsés László kint ült egy gellérthegyi ház hatalmas erkélyén, amelyről, ha bal felé tekintett, elláthatott a Sas-hegy szürkén világító sziklás oldalára, az aprónak tűnő, piros fedelű házakra. Ha jobb felé nézett, láthatta szürkélleni Kelenföld káoszos panelház-doboz-rengetegét. Ha közlebbre tekintett, láthatta a hatalmasra nőtt méltóságteljes fenyőt, ahogy az ég fel nyújtózkodott, mintha imádkozó karok lennének dús, örökzöld ágai. Szerencsés László, ilyenkor, ha kiült szerencsésnek érezte magát. A nyugágyból kedvtelve nézte ez eléje táruló panorámát, és az járt az eszében, talán mégiscsak szép az élet… De erre nem sokáig gondolt. Mert azt az Ady sort citálta, amit gimnáziumban megtanult: „Még fölülről nézvést megvolna az ország Werbőczi utódok toldozzák foldozzák…”
- De miért éljek? – tépelődött és már nem látta olyan szépnek a panorámát, mert az ember jókedve, rosszkedve befolyásolja, hogy milyennek látja a világot. - Nem értem el célomat, már 30 éves vagyok, és nem lettem sem értelmiségi, sem író, - gondolta - hanem csak tróger. Bezzeg Molnár Ferenc, a Pál utcai fiúk írója, mondhatta: már harminc éves vagyok és csak tíz könyvem jelent meg. Hol vagyok én tőle. Két feleségem megcsalt, nem maradt semmim, amiért érdemes élni… Szétnézett a már csak valóságosan gyönyörű októberben és azt kérdezte magától: - Van remény? Még minden helyre jöhet? És eszébe jutott Bandi öccsének vigasztalása, akinél nemrégiben járt egy söprűtartó helyiségből kialakított galériás, alig 10 négyezetméteres otthonban. Bandi nemrégen nősült. Szűken voltak, szegények voltak, és mégis irigylésre méltóan boldognak látszottak, mert szerették egymást, és csak ez számított. Hogy irigyeltem őket – gondolta Szerencsés László. Miért van neki ilyen szerencséje, pedig soha nem vette az életet komolyan. Link. Amolyan tücsökember. Én hangyaként dolgoztam, gürcöltem, mindig teljesítettem a kötelességemet. És mégis. Mi a titka a sikernek? Nekem azt tanították, hogy a kitartó munka, a szorgalom. Mi a titka, hogy szeressék az embert? Nekem azt tanították, hogy a teljes önátadás, az önzetlenség! Két kudarcos házasság után megtalálhatom végre azt, akit szeretni érdemes? S ha viszontszeret, nem csal meg? Megtalálom-e azt az önmagamnak leginkább megfelelő foglalkozást, ahol legalább viszonylagos függetlenséget érezhetek? Valóban, még csak harminc éves vagyok. Még előttem az élet, ahogy mondani szokták. Talán nem reménytelen… Csak szorgalom kell…
Nézte az alkonyba hajló sötétedő így is – mélabújától függetlenül is - csodálatos, sejtelmessé váló színeket. Ó, ezek az vasárnap koradélutáni erkélyes szemlélődések voltak életének talán legszebb pillanatai. Nyugalom, csend töltötte be a házat és a kertet. Anyja, aki állandóan veszekedett vele, most nem volt otthon. Nem bánthatta. Csend és nyugalom, béke volt, amire mindig is vágyott. – De miért csak néhány pillanatig tart a boldogság? – kérdezte magától. –
Csak néha húzott el egy-egy 27-es busz erőlködve, benzinfelhőt húzva maga után a ház előtt. S a csendbe belebrummogott a város forgalmának zsongító moraja is. Legszívesebben a kertet nézte, a karcsú örökzöld fenyőfával. Nézte a fenyőt, amely vele együtt növekedett, akivel beszélő viszonyban volt. Gyerekkorában lombja alatt bújt el, ha bujoscskázott, később ott bújt meg, hogy magányra leljen, mert már akkor is szeretett egyedül lenni, szerette a magányt. Mindig is magányosnak, különcnek érezte magát, még akkor is, amikor szabályosan élt, az anyja által kijelölt pályán. És ahogy ott ült, azzal kísérletezett, hogy lefordítsa a fenyő susogását, beszédét. Vajon mit üzen jó barátja? Nos, lefordította magyarra a fenyőbeszédet és mindenféle meséket vélt hallani a suhogásból. Legszebb mese az volt, amikor azt mesélte a fenyő, hogy anyja megsimogatja. Vágyódott a szeretetre. Talán ezért szerette Andersen fenyőfa meséjét is, amelynek szomorú végét mindig megsiratta. Jól emlékezett a mesebeli a fenyőfa sorsára, amely örömet szerzett mindenkinek karácsonykor, de a szolgalegények szemétdombra dobták és elégették. Szinte kívülről tudta a mese utolsó sorait és gyakran tudatába idézte, ha ránézett a fenyőre.
„A fenyőfa pedig minden roppanásnál - egy-egy sóhaj volt minden roppanása – egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte: a karácsonyestre gondolt, meg Együgyű Jánosra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, mint egy marék hamu. A gyerekek tovább játszottak az udvaron, a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége, vége a fának is, vége a mesémnek is, vége, vége, minden mesének ez a vége”.
Nézte-nézte a fenyőt és az elmúlásra gondolt. Bámulta csodálva az őszi szín-kavalkádot. És próbálta megfogalmazni, amit lát, igyekezett gondolatban leírni a színeket, de nem ment, hiába erőlködött. A szavak nem akartak neki engedelmeskedni. - Miért nem tudom kifejezni magam? – kérdezte magától szomorúan. Ha nem tudom leírni a világot, - gondolta, - akkor én sem vagyok és a világ sincs… Amit nem tudok kifejezni szavakkal, amit nem tudok nevén nevezni, az nincs. Milyen szerencsések, akik pontosan ki tudják fejezni magukat, akik szavaikkal leírják, leltárba foglalják, magukévá teszik, bekebelezik a világot, lelkükbe vésik kitörölhetetlenül. És akkor eszébe jutott egy másik kedvenc könyve, kedvenc cseh írója, Capek, aki felejthetetlenül szépen írta le az ősz szépségeit. Felállt, és beballagott anyja hat-nyolc ezer könyvet tartalmazó könyvtárszobájába, leemelte a keresett művet. Lassan visszament az erkélyre, lapozgatta, aztán élvezettel olvasta a szöveget, és fel-feltekintett a könyvből a kertre, mintegy ellenőrizve, pontosan fogalmaz-e az író és szinte mámorosan itta magába az ízes szavakat:
„A föld arany, vörös, lila, zöld. És megint arany, sötétvörös kékes és barna, az okker, a sziéna vagy a szépia árnyalataiban: piros, mégpedig cinóber- és kárminpiros, velencei vörös, pozzuolai vörös, kénsárga, krómsárga, indiai sárga, terrakotta színű, buzérszínű, kékeszöld, sárgászöld, kék, ibolyakék… Az ámulattól kótyagosan nézzük, mire képes az október. Amott egy jegenyenyár hatalmas sárga lángnyelvként ragyog fel, mikor rásüt a nap. A bükkök széltében messze szórják apró narancslángjaikat, s egy nem tudom, miféle cserje vörösen izzó tüzes kohóként világít. Arany, vörös, lila, zöld. Szent, szent, szent! Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, ó de gyönyörű ez!”
Ó de gyönyörű ez! Ó de gyönyörű ez, valóban, ismételte meg kétszer is az író szavait Szerencsés László, aki kamaszkorában író szeretett volna lenni, de lemondott az álmáról, mint az emberek többsége, akik kénytelenek engedni sorsuk kényszereinek, de az ő elkeseredésük rövid életű, feladják álmaikat és beletörődnek, hogy „prózai” életet kell élniük. Álmai elől elsőször belemenekült a tanulásba, az olvasásba, aztán a hordárkodásba, a cipekedésbe, lapátolásba. Odaadta élete értékes energiáját, az idejét egy menekülési lehetőségért. Viszont a szépség szeretete megmaradt benne, pedig durva, nehéz fizikai munkát végzett immár 12 éve, amiben lelke eldurvulhatott volna. Még egy darabig kint maradt az erkélyen. Ült a nyugágyban és bámulva csodálta az alkonyban sötétülő színeket, aztán felkelt, megfürdött, fogat mosott, mert így tanulta, tisztának kell lennie az embernek. Még ha tróger is. Aludnia kellett, mert nehéz nap várta. Azt álmodta, hogy egy meredek sziklafalon mászik, minden segítség nélkül. Nehezen, kínlódva találta meg a kiszögelléseket, ahol megkapaszkodhat. S így mászott lassan, kínlódva felfelé. Már a párkányokkal szegélyezett sziklafal közepén járt. Ha izzadva, kifulladva elért egy-egy párkányt, megpihent és indult a kövező párkány felé. Már-már elérte, amikor megcsúszott a keze, nem volt mibe kapaszkodnia és zuhant. Még utána kapott egy-egy kiszögellésnek, de már zuhant-zuhant és nagyon puffanva leért arra a párkányra, ahonnan elindult. Mi ez, mit jelent ez, gondolta álmában. Leporolta magát, és indult megint felfelé. És megint megcsúszott. Aztán megszólalt a vekker, pedig folytatni akarta az álmot, éppen azon próbálkozott, hogy csakazértis megpróbálkozik újból. Arra gondolt, ez a meredek, kiszögellésekkel, „pihenőkkel” teremtett hegy az ő élete, sorsa. És senki sem segít neki, hogy felérjen a csúcsra. Pedig ő azt is tanulta, hogy ha egy hegymászó nehéz helyzetbe kerül, életveszélybe, akkor nem szégyen elfogadni a segítséget. Még ha büszke a hegymászó, akkor is.
A naptár november 4-ét mutatott. Nem is sejtette, hogy sorsfordító nap lesz ez még az életében. De hát hogyan is sejthette volna, éppen ez az élet nagy rejtélye, hogy a sorsdöntő nap ugyanolyannak tűnik a jelenben, mint bármelyik közönséges nap. Csak később kap jelentőséget, amikor összeállítottuk a mozaikokat és végig gondoltuk az eseményeket. Durván harsogott, ordított a hajnali csendbe a vekker. Gyorsan elhallgatatta, nehogy anyja felébredjen és üvölteni kezdjen: Kuss! Már aludni sem hagyják az embert. Büdös dögök, életem megrontói!
Hajnal félnégy volt. Felkelt, megfürdött, most is eszébe jutott, és megismételte: - Tisztának kell lennem, mert így tanultam - ,és hozzá tette, - Még ha tróger is az ember, adnia kell magára. Eszébe jutott az álma, zuhanása a sziklafalról és azon gondolkodott, mit jelenthet, de ébren sem tudta megválaszolni a rejtélyt. Eleinte lassan ballagott a hajnali szürkületben. A madarak már hangoltak a kertekben, köztük a sárgarigók, kiabáltak, ahogy a torkukon kifért: Reggel van! Reggel van! ’A zélet’ szép! ’A zélet szép! ’A zélet szép. Olyan lelkesen énekeltek, hogy Szerencsés László már-már hitt nekik. De aztán arra gondolt: Ugyan mit visonganak, ordítanak ezek a madarak. Mi tudják ők, milyen az élet? Jó nekik, csak az ösztöneik szerint élnek. De nekem nem szép, nem sikerült semmi, pedig mennyi energiát adtam bele, hogy legalább elviselhető életet éljek. Rohant a lépcsőkön lefelé, babonásan vigyázott, hogy négyesével szedje a lépcsőket. Elégedett volt, hogy sikerült. Örült a gyors iramnak. Egy rohanással leért a lépcsőkön a Móricz Zsigmond körtérre, ahol csikorogva álltak be a végállomásra a villamosok, zúgtak, ropogtak a motorok, brummogtak az autóbuszok és mindezen zajok egy valószínűtlen szimfóniába olvadtak, mintha Gershwin muzsikáját hallotta volna. Sietett, hogy minél előbb elkezdhesse a munkáját… Ez a munka volt már csak, ami az élethez kötötte. Lekanyarodott a jól ismert főútról, és a Zenta utca 5-ös számú ház előtt már várta a megrakott hordár kocsija és elkezdte a szokásos „rakodói tevékenységét”. Engedjék meg olvasóim, hogy átadjam a szót egy kis időre neki, Szerencsés Lászlónak, aki naplójában így írt munkájáról:
„Most harminc éves vagyok. Mindig 100 %-ig magamra utalt voltam. Keserűség nincs bennem. Szeretek dolgozni, szeretem a koszos, büdös állatias fizikai munkámat, a szabad levegőt, a frisset, a szennyeset is. Harmonikus vagyok. Emberien izgatott vagyok, ha próbák elé kerülök, tökéletesen boldog vagyok egész egyszerű fizikai és szellemi problémák megoldása után. Maximalista vagyok. Egészségesen az. Fizikai munkámból szellemi munkát csinálok. A legapróbb szállítási, rakodói problémán órákig el tudok töprengeni, megoldást mindig találok. Másnapi munkámban mindig hasznát veszem töprengéseimnek. Jó munkaerő vagyok, mindenütt a legjobb munkaerőnek tartanak. Az emberek szeretnek. Mindig érdeklődnek sorsom iránt. Szeretem embertársaimat, elsősorban értük dolgozom. Általában tizenhat órán át végzek munkatevékenységet. Nyolcórai munka után teljesítményem csökken, táplálékfelvételem nő. Állandóan munkaeszközöket vásárolok. Az Akadémia tápanyag táblázata szerint táplálkozom. Munkámban edzőtáborszerűen veszek részt. A maximális kifáradás előtt alszom, pihenek, a munkakezdés előtt mindig étkezem. A munka sportszerű bemelegítő mozgással kezdődik: a fokozatosság elve alapján dolgozom. Lassan, megfontoltan, kis terheléssel kezdek, a maximumig. Munkámban 12 éves rutinom, állandó fizikai és szellemi készenlétem segít. Szemem friss, mindig nézek és látok vele. Egy óra alatt több ezer gondolat megfordul a fejemben. A gondolkozás nagyon jó érzés. Van önbecsülésem.... Munkámból komoly játékot csinálok. Nem érzek lustaságot soha. Kimeríthetetlen motorikus erők vannak bennem. Soha nem bántok senkit. Életemben nem verekedtem még soha. Kétszer leütöttek a Gellért uszodában és a Bosnyák-piacon. Okot nem szolgáltattam rá. Csak kidolgozott izmaimra irigykedtek. Nem gyűlölöm őket, nem is vetem meg. Nagy fizikai és lelki fájdalmat okoztak, ennek ellenére érdekelnek. Sokat köszönhetek nekik. Kialakították bennem a védelmi reflexeket. Állandó tudatos önvédelmi edzéseket folytatok… Szívlapáttal dolgozom olykor 20 órán keresztül, van úgy, hogy csak fél órát pihenek. A Bosnyák téri piacon akármilyen hideg van vagy zuhog az eső mindig a „platzon” vagyok, néha esőkabátban, legtöbbször csuromvizesen, félmeztelenül, de soha nem vagyok elkeseredett, mindig kivül-belül mosolygok. Nem diadalérzet ez, nem hiúsági kérdés. Nem vagyok senkinél különb, csak eltérő. Tudatában vagyok hasznosságomnak. Sajnos nem ismerem az embereket. Idealizáltam őket. Nem szabad! Hónapokig csak napi négy órákat aludtam, hogy nekik dolgozhassam. Természetesnek vették. Mindjárt az elején természetesnek vették. Megnyilvánulásaik: 1/ „Maguk úgy lopnak meg, ahogy akarnak!”. 2/ „Könnyű maguknak, könnyen keresik a pénzüket!”. 3/ „Megszokták már” /József Attila/. (Itt közbe kell szólnom, nem József Attila írta ezt a sort, hanem Illyés Gyula a Nem menekülhetsz című versében. A szerző.) 4/ Egyetlen egy rakodómunkát dicsérő, vagy reális munkát nem olvastam még sem újságban, sem sehol, pedig olyanok vagyunk, mint a földművesek, akikről nagy költők írnak…. (Itt is ki kell igazítanom, Gelléri Andor Endre, a tündéri realista írt ilyen novellákat, ő maga is hordár volt. A szerző)
12 évi rakodómunkámat, kb. 99 százalékban, a legprimitívebb eszközökkel kényszerítettek elvégezni. A népi demokrácia egyik axiómája:”Legfőbb érték a dolgozó ember”. A gyakorlatban ez csak szólam volt. A teljesítménybérrel rákényszerítették a rakodó munkást, hogy 80 kg-val vagy akár 300 métert rohanjon: egy nap nem egyszer, nem kétszer, de néha tucatszor is. A rakodó munkás 11-12 órát dolgozik… naponta megtesz 20-30, vagy 40 kilométert is.”
Szerencsés László azon a tragikus napon is délután ötig szinte megállás nélkül dolgozott, vagyis lapátolt, lépcsőkön és körfolyosókon cepelte a szenes kosarakat, néha majd belegárgyult, beleszakadt, vállán, hátán, nyakán kidagadtak ez erek az erőlködéstől, de csinálta, mert megparancsolta magának. Tizenhárom óra komoly fizikai munkát végzett aznap is, a szokásos ideg- és szellemi energiái teljes latba vetésével. És ez nem túlzás, mert nehéz fizikai munkáját szellemi munkának is tartotta.
Aki akarja jelképesnek is tarthatja, hogy a munkásállamban, ahol, állandóan a szabadságról papoltak, a Felszabadulás téren történt az eset… Délután 17 és 18 óra között éppen a Felszabadulás téren járt egy apróhirdetés ügyében.
”Szén, fa, olaj mozgatásában jártas, érettségizett, 11 év es gyakorlattal rendelkező munkás vagyok. Racionális, egészsges életvitelt folytatok, rendszeresen végzek jóga gyakorlatokat, súlyemeléssel erősítem magam. Hogy képességeimnek megfelelő munkát vállalhassak 0-24 óráig, vasárnap is. Feltételem: kölcsönös megbecsülésen alapuló munkaviszony. Ajánlatokat „Cél, a küzdés maga” jeligére kérem.”
A hirdetőben természetesen kiröhögték, amiért érettségijére, a jógára, a súlyemelésre, a racionális életvitelre hivatkozott. Persze a hirdetésfelvevő Normális volt. Neki Szerencsés László csak egy lökött ügyfélnek számított. Honnan tudta volna, és ha tudta volna is, semmit sem jelentett neki, hogy Lászlónak mindez együttesen jelentette a munkát, az okosan végzett munkát. Mit érdekelte az ügyfélszolgát, hogy bővíteni akarta vállalkozói körét!? És ezért őt nem is hibáztathatjuk.
Feladta hirdetést. Aztán kilépett a térre és látta az összeverbuvált tömeget. Hirtelen rátört a 13 órás munka utáni fáradtság. Szeretett volna mielőbb otthon lenni a hegyen és aludni, aludni. Valami megmagyarázhatatlan düh fogta el ezt az egyébként szelíd fiatalembert. Szinte személyes sértésnek vette, hogy frusztrálják, hogy nem engedik hazamenni. Le volt zárva a tér, a forgalom, a közeli Erzsébet-híd. Sietett volna, de mindenütt tömeg és a rendre vigyázó rendőrök, mert hiszen rendnek muszáj lenni. Biztosítani kell a lengyel kormányfő testi épségét. Ilyenkor természetes, hogy lezárták a forgalom elől a Felszabadulás teret is és a szabadságharcosról elnevezett Rákóczi utat is és vártak. Az idő borzasztóan lassan telt. Vánszorogtak a percek. Szerencsés László az út szélére húzódott, ahol közvetlenül előtte suhantak el a csillogó fekete állami autók. Mint gonosz fekete szellemek. Egy ideig állt, aztán elhatározta magát.
Most megint átadom neki szót. „Átmentem az úttest képzeletbeli felezővonalán. Ösztönszerűen jobbra néztem a húsz vagy harminc közeledő reflektoros rendőrmotoros elvakított. Két lépést hátra léptem, majd a diplomáciai kocsikat észrevéve két tempóval átléptem közöttük, mert féltem, hogy lelőnek. Utána körülbelül tíz métert szaladtam a sarokig, majd öt métert jobbra a trolibusz megállóig. Ott az emberek közt megálltam, feltettem a kezem, és szóban kifejeztem, hogy ’Megadom magam!’ A rendőrök, 8-10 rendőr, nem lőtt rám, csak kicsit leütöttek, kicsit fejbe rúgtak és egyéb nyalánkságokat kaptam tőlük. Eszméletemet vesztettem, de tovább ütöttek, aztán felocsúdva üvöltöttem, kézzel-lábbal védekeztem, de egyetlenegyszer sem ütöttem: ezért maradtam életben. Még az URH-kocsiban szemem nyomogatták, fojtogattak, hajamat módszeresen irtották. Bizonyítékom, a felvett látleletek. A rendőrségen ígéretet tétettek velem, hogy tanúvallomással nem szolgálok ellenük. A mentő - kivizsgálásul - ide hozott. Itt nyugtató és vitaminkezelést kapok.”
Az itt, az elmegyógyintézetet jelenti. Később megtudtam, hogy Szerencsés László azt kiabálta miközben ütötték: - Ne bántsanak, az én apám rendőr alezredes! Ne bántsanak! Hívják fel, ha nem hisznek nekem - és megadta apja telefonszámát: 256-646… De a verőlegények nem hittek neki: - Igen!? Még hazudsz is? – puff, zuhogtak az ütések, rúgták ahol érték tehetetlen dühükben, félelmükben, arra gondolva, a koszos hordár miatt megbüntethetnek, mi lesz a következménye, hogy nem tudtunk vigyázni a rendre. Aztán egy másik zsarú, akiben az értelem szikrája még pislákolt valahol legbelül, felfigyelt, hogy Laci a rendőr alezredes apjára hivatkozik folyton, és végül felhívták a számot. A papa vette fel a telefont. – Igen, az én fiam! - No, ekkor ijedtek meg igazán a rend őrei, milyen botrányt fog csinálni magas rangú kollégájuk. De ők akkor még nem tudhatták, hogy semmilyet, mert a papa is félt, irtózott minden botránytól. - Mi történt? – kérdezte a megrémült apa. - Itt van bent nálunk, alezredes elvtárs – felelte az ijedt hadnagy -. A lengyel-magyar barátságot éltető magyarok felháborodásukban, meglincselték, összeverték, mert az ön fia veszélyeztette az államfő életét,
Megtudták az alezredes apától, hogy Szerencsés Lászlót már évek óta többször kellett az elmegyógyintézetbe szállítani, és ott gyógyítani, mert skizofrén. Ez kapóra jött a rendőröknek és beszállították az elmegyógyintézetbe az összevert fiút. Részükről az ügyet lezárták. Az anya azonban nem hallgatott. Minden fórumon feljelentette a rendőrséget. De még a legfelsőbb fórumról, a pártközpontból is a panaszt kivizsgálásra visszaküldték a verő rendőrök kapitányságára, ahol természetesen igyekeztek az ügyet eltusolni. Csak sok több éves levelezés után kapott végre elégtételt a család, és kaptak fegyelmit a verőlegények. Szerencsés László a megveretés után félt, iszonyúan félt mindentől, még akkor is, amikor több hónapos kezelés után végre gyógyultnak nyilvánították. Nem mert kimenni az utcára. Félt az emberektől. Úgy érezte, nem túlzott, amikor rettegett, hogy a rendőrök lelövik. A szülőktől és ismerőseitől azt hallotta, hogy a rendszer legázolja ellenfeleit, aki másképpen gondolkodik, aki kétségbe vonja, hogy a szocializmus a lehető világok legjobbika, hogy ebben az országban - bizonyos emberekkel - bármit megtehetnek, csak ne legyen arra bizonyíték. Szerencsés László azt hitte: amikor Kádár Jánosnak - az ő kérésére – megíratta anyjával a panaszleveleket a történtekről, - a rendőröket felakasztják. Mert azt hitte, Kádár jó ember, csak az őt körülvevők gonoszok. Ami szintén mutatta szegény László„elmebetegségét” és természetesen a rendőrök „egészséges” reakcióját. Persze lehetett volna egészséges reakció Szerencsés László részéről az a kijelentés is, amit a pincéből való kiszabadulása után a rendőrkapitányság vezetőjének mondott, miszerint ő már többször gondolt arra, mert szereti a Párt első titkárát, hiszen őt is megkínozták , hogy jelentkezik Kádár elvtárs testőrségébe, hogy megvédje. A rendőrtiszt ekkor sejtette meg, hogy Szerencsés László nem „komplett”. És László, bármennyire is tudathasadásos, schizofréniás volt, valóban szerette Kádárt: mert az is szenvedett - úgymond. De hát ezen csodálkozni nem kell. Csak utólag csodálkoznak a mindig okosok. A normálisok is szerették Kádárt. Divat volt szeretni. Elhitték, mert el akarták hinni, hogy jó ember, mert azt akarta, hogy a krumplileves legyen krumplileves, miközben a rendszer egy nagy hazugságon alapult.
Szerencsés László természetesen a verés után egyetlen napot dolgozni nem tudott. Félelmében állandóan bujkált, végül – útlevél nélkül, egyszerű személyazonossági igazolvánnyal, át akart sétálni a román határon, még fel is mutatta igazolványát. Az hitte a másik diktátorról is, hogy jó ember. A határon természetesen elfogták, börtönfogdába került. Megint rendőr alezredes apja hozta haza. Betegsége miatt kényszerkezelésre ítélték, és csaknem minden hónapban be kellett feküdnie az elmegyógyintézetbe, kontrollra…
Szerencsés volt-e Szerencsés László?
A születése mindenesetre szerencsésnek mondható. Anyja egy ritka nyugalmas délután, amikor nem gyötörte magát meg nem valósítható ambícióival és jóban volt a világgal, amikor egyszer csak rácsodálkozott, hogy fia is van, leültetette ágya szélére Lászlót, ami nála a legnagyobb bizalom jele volt, és elmesélte kedves és behízelgő hangon házassága és László születése történetét.
„Szerettem apádat, önző szerelemmel. Igazi férfi-szépség volt: magas, izmos, karcsú, haját oldalt fésülte, ahogy a jóvágású Jávor Pál, ahogy a divat diktálta, de legfőképpen valami szolgai alázattal szeretett, és ez imponált, s mert azt csináltam mellette, amit akartam. Imponált, amikor végigmentünk a kisvároska főterén és azt suttogták, milyen szép pár. Hét évig udvarolt. Talán akkor voltam legboldogabb életemben. Sokat sétáltunk beszélgettünk, okos, művelt, de főleg udvarias, félénk fiatalember volt. Szerettem, mert uralkodhattam rajta. Nem fejezte be a jogi egyetemet, azaz nem államvizsgázott. Ezt is félelmének köszönhette, mert amikor a román prof, aki utálta a magyarokat, azt kérdezte, maga az, akinek protekciót ígértek, és bár nem ő volt azt mondta hirtelen zavarában, hogy igen. És a prof hatszor kirúgta… Mi Pubinak neveztük, mert olyan pubis volt, egy elkényeztetett, félénk úri fiú, férfiként is. Ilyenek ma már nincsenek. Külön emberfajta. De én szerettem, mert ő rajongásig, szolgai alázattal szeretett. A bankárcsaládja persze féltette, tiltotta tőlem, mert látták milyen erőszakos vagyok, olyannyira, hogy Pubit egy távoli kis településre küldték, egy kis bankba gyakornoknak, csak, hogy ne lehessünk együtt. De én akkor már túl voltam a kolozsvári konzervatóriumon, ahol a diplomámért meg kellett dolgoznom, ruhatárban akasztgattam a kabátokat, szegények voltunk, mert apám nagy magyar volt, nem esküdött fel a román királyra, és így szerencsétlen anyám tartotta el a családot és a konzervatóriumra nem futotta. Szerencsére kitűnő tanuló voltam, és így ösztöndíjasként valahogy megéltem. Tanári diplomámat csak jóval később, a felszabadulás után szereztem Budapesten, az egyetemen magyar-francia tanári diplomát. Én mindig céltudatos voltam, amit fejembe vettem, azt megcsináltam, mindenkin átgázoltam a célért. Pubi esetében is így volt. Elhatároztam, hogy Pubi lesz a férjem. Ha tiltják, csak azért is. Ő még nem tudott róla, de én akartam. Nézd, Laci, mindig a nők választják ki párjukat, csak a látszat, hogy a férfiak. Az esküvőmre természetesen nem jött el a bankárcsalád. Hamarosan teherbe estem, nem akartam, de akkoriban nem lehetett elvetetni a magzatot, mert a valláserkölcs erős volt és aszerint bűn volt az abortusz. Az élet szent volt. Miközben éppen abban az időben a papok megáldották a fegyvereket, hogy minél eredményesebben öljenek. Mert a kollektív gyilkosság nem gyilkosság, azt megbocsátja az isten, a hazáért gyilkolni, ölni, rabolni dicsőség.
Nos, ott feküdtem az ágyon, csendes júniusi délután volt, olvastam – mesélte az anya -. Még arra is emlékszem, Nyírő József Mádéfalvi veszedelem című könyvét olvastam. A osztrák császári katonák éppen gyilkolták a védtelen, bűntelen magyarokat, az jó isten és a jó császár nevében. És akkor egyszerre rám törtek a fájások. Először alig fájdalmasan, aztán egyre erősebben. Már hetek óta vártam, hogy megszülessél. Hihetetlenül egyedül voltam. Apád a városházán volt segédjegyző, még dolgozott, de minden percben haza érhetett. Vártam, vártam. Telefon akkoriban nekünk sem volt. De jöttek a fájások. Féltem. Egyedül voltam. Féltem. Nagyon féltem. Egyre erősebbek lettek a fájások. Jaj, mit csináljak? Mit kell ilyenkor tenni? A bába sehol, apád sehol. De te nagyon ki akartál jönni, nagyon akartál élni. Ez az úgynevezett elan vital, az élni akarás, ahogy Bergson, a kitűnő francia filozófus írja. Ez az élni akarás akadályozott meg abban sokszor, hogy ne legyek öngyilkos. Vagy csak figyelmeztetésnek szánjam az öngyilkossági kísérleteket, hogy emberek, figyeljetek rám. Szeressetek! Ahogy József Attila írja: Jaj, szeressetek szilajon, hessentsétek el száz bajom… És közben az eszemmel tudtam, hogy erőszakkal nem lehet szeretet kicsikarni. Azt vagy adják vagy nem. De főleg akkor adják, ha kapnak is. Kegyetlenül hangzik ez. Valamiféle cserekereskedelem, a szeretet cserekereskedelme? De én bevallom, képtelen voltam kitartóan, folyamatosan adni, mindig is önző voltam. Mindig is én voltam a legfontosabb. Én, én, én, és csak aztán az éppen kiválasztott kedvenc. Többnyire te voltál a kedvencem, Lacókám! Míg rá nem jöttem, hogy te sem vagy különb testvéreidnél, nem vagy tehetségesebb az átlagnál és én ettől megsértődtem és rád haragudtam, pedig nem tettem szinte semmit, hogy a benned lévő tehetséget kibontakoztathasd, mert minden emberben van valamiféle tehetség és az elsősorban a szülő dolga, hogy felfedezze és segítse napfényre kerülni… Nem tudom, mennyi idő telhetett el, egy óra, félóra. Még mindig sehol senki és a fájások egyre gyakrabban ismétlődtek. Jaj, jaj, mit csináljak! Erőlködtem, gondoltam, lesz, ami lesz. Túl kell rajta lenni. Egyszer csak kicsusszantál belőlem, csúnya voltál és vörös. Haragudtam rád. Bevallom, nem akartalak téged sem, mint a többi testvéredet sem, úgy éteztem akadályoznak a karrieremben. Én híres ember akartam lenni és ebben a gyerekek akadályoznak. Tudtam. De hát elvetetni, megölni nem lehetett a magzatot. A városban akkoriban erős volt a hit, amely szerint a magzatot elpusztítani nem lehet. Az anya nem rendelkezhet önmagával. Ott feküdtem, végre megjött apád, addigra valahogy bebugyoláltalak egy törölközőbe, de a köldökzsinórt nem tudtam elvágni. Nem mertem. Csurom vér voltam. Iszonyúan féltem, hogy elvérzek, hogy a köldökzsinór megfojt téged. Pánikban voltam. És egyedül voltam, nagyon egyedül, majd megőrültem tehetetlenségemben. Rögtön elszalasztottam rémült apádat a bábáért, aki végre hazaért, szerencsére a közelben lakott a bába. Iszonyúan lassan vánszorogtak a percek. Mintha megállt volna az idő. Végre megjött a bába, elvágta a köldökzsinórt. Csúnya voltál és üvöltöttél. Persze értettelek téged, addig egy puha, meleg világtól elzárt térben éltél és most szemedbe harsogott a fény, szinte megütött. Üvöltöttél… És én gyűlöltelek, de nem mutathattam ki, mert nem illett volna, a gyereknek örülni illik… ”
Az anya természetesen megoldotta, hogy karrierjében ne zavarják. Természetesen? Dadát fogadott. És mivel a gyermekáldást, nem áldásként, hanem büntetésként élte meg, megideologizálta fia létét, Lászlót szemelte ki élete folytatásának, tehetségesnek mondta, és a másik két gyereket pedig tehetségtelennek, ezért aztán László sem néztem rájuk másként. Az anya szándékosan, gonoszul elidegenítette egymástól gyerekeit, állandóan szította köztük a viszályt. Így aztán László sem szerette őket, nem becsültem testvéreit sokra. Kapcsolatuk, ha gyűlölködő, irigykedő nem is, de erősen gyanakvó, távolságtartó, mondhatni közömbös volt. Ők nem értették Lászlót, és László őket. az anya egy életre elidegenítette gyermekeit egymástól. Ezt kapták tőle örökségbe, a gyűlölködést, az önzést, mások lebecsülését. Testvérei szerencsésnek hitték Lászlót, irigykedtek rá, mert ő voltam a mama kedvence, csak később tudta meg, hogy ez lett a végzete. De már későn.
Csapdahelyzetben volt, mint minden gyermek, aki kötődik szüleihez még akkor is, ha rosszul, gonoszul bánnak vele. A gyerek szeretete őszinte, nem szab feltétételt szeretetének, mint oly sok felnőtt, akiket gyermekkorukban megtanítanak, rákényszerítenek a felnőttek az önző szeretetre. Csapdahelyzetben volt, felnőtt korában is, hiszen talán ha elfogadjuk, hogy az anya idegbeteg volt, akkor, mint egy másmilyen betegen segíteni kellett volna. Ha nem segít, szívtelen. Így aztán, hogy jóban legyen magával, ha tétován is elfogadta a betegség-verziót és azt mondogatta, nem tehet róla, beteg. Mégis mikor szívtelen volt hozzá, akkor iszonyúan szenvedett.
Persze, kérdés, hogy a gonoszság, mint deviancia betegség-e, és mennyire tehet erről az egyén? Mindenesetre, László anyja őszinteségrohamában, többször bevallotta hisztériás, rohamairól, amikor nem nézett sem istent, sem embert, hogy többnyire belelovalta magát a dühbe és élvezte, hogy megalázhatja gonoszságának áldozatát. Azt hiszem, az a legpontosabb megállapítás, ha azt állítom, idegbeteg és gonosz volt. A gonoszság volt az idegbetegsége. Tudom ez orvosilag nem szakszerű, de én így diagnosztizálható. Nos, ha az idegbeteg és gonosz anya kevesebbet foglalkozik Lászlóval, talán többre viszi, talán magas kort ér meg. Persze – gondolta László - nem akarom a magam felelősségét áthárítani rá meg a világra.
Szeretethiányosnak érezte testvéreit is. És talán baráti, testvéri viszony alakulhatott volna ki, ha az anya nem áll közéjük. De aki nem tudta akkor mindezt, aki nem ismerte a viperafészek-családot, neki ilyen jutott, az csodálkozik, mert el sem tudja képzelni, hogy egy anya ilyen gonosz lehet. László sokáig nem tudatosította magában, és sokáig szerencsésnek tartotta magát. Egyrészt, hogy egyáltalán megszületett, hiszen végül is megjött a bába és levágta a köldökzsinórról. De az láthatatlanul fogva tartotta egész életében. Nagyon szorosan kötődött anyjához, kunyerálta szeretetét, de ő úgy adagolta, mint egy hentes a húst. És ugyanakkor szerencsés is volt, hiszen valami protekcióval apja otthon maradhatott a háborúban, a hátországban, miközben ezredét lemészárolták a felszabadítók a fronton. Másrészt – kívülről nézve is – szerencsésnek látszhatott, mert végül is, jó helyre született egy kisvárosi, művelt polgári családba.

Itt tartok!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!4

Nem tudtam akkor még, amit ma már tudok, hogy a szeretetlenség lesz a legnagyobb szerencsétlenségem, és amiatt csak nevemben lehettem szerencsés. Akkor még nem tudtam, hogy a szeretetlenség öl. Pedig valóban szorgalmas, törekvő családom volt. Az egyik kötelességtudó apai nagypapám, szász származású istenfélő, talán művelt, ridegen erkölcsös, a precízségig rendszerető nyárspolgár volt, aki szeretetlenségét az udvariasság álarca mögé rejtette. És annak ellenére, hogy bankárként kereste kalácsát, volt benne valami sejtelem, hogyan kellene élnie, de a belévert szigorú, embertelen kötelességtudat mindig visszairányította a bankba, amely segített családját ellátni. A városban becsülték. Öreg korában véletlenségből bor helyett marólúgot ivott, s így élt még húsz évet felmart torokkal, kanüllel, ezen a csövön táplálta felesége, akit a lelkiismeret-furdalás tett beteggé.
Apai nagyanyám sváb-magyar volt, szintén szorgalmas, szintén precíz, szintén talán művelt, kedvesen udvarias, poroszosan, vagyis kegyetlenül erkölcsös, szintén kötelességtudó, szintúgy szeretetnélküli. Pontosabban csak így ridegen tudott szeretni, azt hitte, ez a szeretet, a távolságtartás, a szigor. Azt tartotta, keményen kell nevelni a gyereket, mert csak ebből ért. Nagyanyám úgy tanította késsel, villával enni, hogy a Révai lexikon vaskos kötetét tett hóna alá, így szoktatta rá, hogy könyökét teste mellett tartsa, mert az illemkönyv ezt írta elő. Róla csak azt tudhattam, mert egyébként nem törődött velem, sem testvéreimmel, azaz csak fizikai gyarapodásunkról gondoskodott - hogy háztartásbeliként élt, fő foglalkozása a család volt. Ő is, mint anyám gyönyörű nő volt, aki gondosan felnevelte három gyermekét, ápolta férjét, akinek marólúg-ivásáért önmagát okolta.
Szeretethiányos ember volt anyai nagypapám is. Tücsökember volt, irodalmat, művészetet szerető, könnyelmű alak volt, nem szeretett dolgozni, de a háborúba el kellett mennie, és miközben a halálozás a a doberdói és isonzói fronton 80 százalékos volt, ő megúszta, „csak” reumás lett a lövészárokban fekvéstől. Vitézül, bátran kivette részét a háborúból, híradós őrmesterként szerelt le, részt kapott az isonzói és doberdói pokolból, magyarosította nevét, kikeresztelkedett református zsidó volt. Anyja gyűlölte, mert nagyobbik fia, a kedvence halt meg és nem ő, akit nem szeretett. Úgy tűnik a gyűlölködés, a szeretetlenség családi hagyomány nálunk. Életben maradását az anya nem tudta neki megbocsátani, intézetbe adta, csakhogy ne lássa. Nagypapa anyja is szeretetlenségben élt, vagyis képtelen volt szeretet adni és kapni, s így a nagypapa sem tudta, mi az szeretni. Sem önmagát, sem közvetlen környezetét, a távoli közösséget annál inkább szerette, olyan nagy magyar volt, hogy nem esküdött fel a királyra és így persze kirúgták állásából, és ez volt az ürügy, hogy élveteg, link, másokból élő ember lett, önző, felszínes látszatműveltségével az újságcsinálásnak és művészetnek élő ember lehetett, miközben őt magát és családját hosszú évekig nemességből lecsúszott távírdász felesége tartotta el. De azért pedofil és vérfertőző nem volt, ahogy azt anyám állította. Anyám gyűlölte apját, mert az nem tűrte, hogy más is uralkodják a családban.
Szeretethiányos volt anyai nagyanyám is, a távírdász, aki echte magyar, elszegényedett bárói családból származott, akinek apja alispán volt, váltót írt alá barátjának, a jó barát persze veszített és ezzel az alispán úr vagyona is elúszott. Mit tesz ilyenkor egy magyar úr?! Kilenc gyermekét odahagyva öngyilkos lett, mert hiszen a nemesség kötelez, úgy gondolta, erkölcsi kötelessége főbe lőnie magát, ha nem tudja megadni tartozását. Aztán, hogy gyerekeivel szemben mi volt az erkölcsi kötelessége, arról nem szól a családi krónika. ehhez nem fűztek kommentárt a családban. Így a nagymama árván nőtt fel. Rideg öreglány nagynénik nevelték szeretetlenségben. Buta nemesi öntudata, „a fent az ernyőn, nincs kas”, úrhatnám, arisztokratikus műveletlenségen, előítéleten alapult. Lenézte a kétkézi munkásokat, egyszerűen csak „koszvájónak” nevezte őket. Két gyermekét felnevelte, mindkettő diplomás lett, kik természetesen lenézték anyjukat. „Jaj, mama, hogy mondhatsz ilyen butaságokat” – mondták néki. De azért segítségét elfogadták.
Anyámat tehát két szeretni nem tudó, önző, negyedműveltségű, de pontosabb, ha azt írom, műveletlen ember nevelte. Anyám csodálatosan szép és okos volt. Szinte beleszerelmesedtem, ahgoy csak egy gyerek tudja rajongásig szeretni a mamáját. Mert időnként, ha érdeke úgy kívánta még szeretetet is tudott mímelni, de szeretetet önmagán kívül senki iránt nem érzett. Úgy gondolta, hogy csak ő tehetséges környezetében és ezért neki mindent szabad. Úgy gondolta, a tehetség mentesíti az együttérzéstől. Ha bármilyen ellenállást is tapasztalt hisztériás rohamot színlelt, amibe aztán menet közben belelovalta magát, valódi rohamot produkált. Ilyenkor káromkodott, mint egy kocsis, illetve a kocsis elszégyenkezett volna, miközben természetesen lenézte a fizikai munkából élőket. Ha a környezete már elviselhetetlennek tartotta, és fellázadt, bemenekült az ideggyógyintézetbe. Ő sem tudta, mi a szeretet, mert nem tanították meg rá. Mindig arra hivatkozott, hogy neki hivatása, küldetése van. Úgymond a hivatásának élt, az irodalomnak, művészetnek és ezért semmiféle áldozatot nem sajnált, még családját sem. Jobban szerette nagy íróinkat, költőinket, mint gyermekeit. Igaz. Szorgalmas volt. Ő vitte a legtöbbre a családban, irodalomtörténész lett, két könyve, sok tanulmánya jelent meg. Nem tudom, gondolkodott-e azon, hogy közepes irodalmi teljesítménye igazolhatja-e, hogy mindenkit legázolt környezetében és sokakat tönkre tett?
Apám, Szerencsés András Endre is szeretetlen környezetből jött, de ő nagyanyjától, aki hét éves koráig nevelte, kapott valami szeretet-csomagot. Tudott volna szeretni, ha rideg környezete le nem szoktatja róla. Egész életében félelemben élt. Félt anyjától és apjától, aztán feleségétől, és mert türelmetlen korban volt kénytelen élni, amikor a gyűlöletet állami szintre emelték az ostoba politikusok, félt a munkahelyén, félt önmagától. Mindentől félt. Gyávaságát mindig másokra fogta, pedig az alaptermészete volt. Ha valami nehézséget vélt, menekült. Ilyen családi indíttatást kaptam. De csak későn elemeztem ki ennek hatásait. Anyám, aki szinte minden idejét önművelésre, olvasásra, zenehallgatásra, kenyérkeresetre fordította, három gyermeke közül engem kedvelt. Azért írom, hogy kedvelt, mert mint már leírtam, képtelen volt szeretni. Mindig azt mondta, lehetőleg a két testvérem előtt, hogy Lacikám, Jotókám, rajtam kívül csak te vagy tehetséges a családban. És én boldog „Jotóka” elhittem, és bár nem voltam jó felfogású, nehezen tanultam, igyekeztem mindenáron megfelelni az anyai követelményeknek, nehogy elveszítsem szeretetét: „Laci, neked értelmiséginek kell lenned” – mondta gyakran anyám, mintha valami parancsot adott volna. - Időnként persze én is megkaptam a magamét. Én is olvashattam a bezárt ajtóra kifüggesztett kegyetlenségeit: „Kuss! Értetek dolgozom!” És ilyenkor lábujjhegyen kellett járni, mert jaj volt annak a gyereknek aki zavarni merte a nagy alkotót. És meg kellett értenünk, hogy azért ilyen durva, mert értünk dolgozik. Ha pedig hisztériás rohama volt, azt üvöltötte, zengett tőle a ház, még az utcán is lehetett hallani: „Az isten bassza meg! Hagyjatok békén, életem megrontói! Méééért szartalak benneteket a világra! Ó, hogy dögölnétek meg!” Ilyenkor engem sem kímélt anyu. Ha ötösnél rosszabb jegyet hoztam, tehetségtelennek bélyegezett. Féltem és mégis szerettem. Neki tanultam. És mégis gyakran azt üvöltötte: - „Te sem vagy különb testvéreidnél. Buta, vagy és lusta. De én mindennek dacára imádtam anyámat, mert a gyerek kritikátlanul rajong szüleiért, nem akartam elveszíteni szeretetét. Tanultam, tanultam, napi öt-hat órát. Időnként anyám, amikor a kinti világban már mindenkivel összeveszett, és ez gyakran megtörtént, ideggyógyintézetbe menekült a felelősségre vonás elől, ilyenkor minket, gyerekeket intézetbe tettek. Aztán anyu kijött az intézetből és kezdődött minden elölről. Emlékszem, egyik szombat reggel behívott szobájába, mert a nagyszoba természetesen az övé volt. Az ágyon feküdt, mert fekve dolgozott és kiadta az utasításait: Éva, te kitakarítasz, főzöl, te úgyis buta vagy, csak cselédnek vagy való. Laci te tehetséges vagy, te elmész olvasni. Bandi, te ugyan tehetségtelen vagy, de mehetsz olvasni. Mi röhögtünk gyermeki kegyetlenséggel, Éva sírt. Ilyen volt szép gyermekkorunk. Én túlfeszített munkával tanultam. Napi öt-hat órát. Éltanuló, kitűnő sportoló voltam. Úgy látszott, minden a legnagyobb rendben lesz: az isten és a párt sem akadályozhatja meg, hogy értelmiségi legyek.
Itt most visszaveszem szót Szerencsés Lászlótól. Én mondom el története folytatását. És akkor – majdnem azt írtam, egy szép napon – valami eltört a lelkében. Azt kérdezte magától, minek ez a hajtás, minek tanulok, mi értelme? És mert a mamájától azt hallotta, hogy az értelmiségiek sem boldogok, azt kérdezte magától: Akkor miért törjem magam? Minek élni? Nincs értelme az életnek! Sok altatót vett be konyakkal, úgy ahogyan anyja is csinálta. De a kísérlet nem sikerült. Nővére időben hazaérkezett és orvost hívott. Az akkor már híres író, tudománytörténész pszichológus elmagyarázta neki, hogy van értelme az életnek és egy darabig ismét tanult, de mert azt érezte, hogy anyjától nem kap elég biztatást szeretet, megint öngyilkosságot kísérelt meg. Így figyelmeztette környezetét, hogy szeressetek, bajban vagyok, de senki sem figyelt rá. Nem volt kibe kapaszkodnia. Ekkor is megmentették. Önző anyja első reakciója az volt, mit tettél velem, mintha ő lett volna életveszélyben. Megint fogadkozás, hogy többet nem tesz kárt magában, szorgalmasan tanult. Elérkezett gimnázium negyedik éve és már úgy nézett ki, sikeresen érettségizik, de hirtelen megint céltalannak látta az életét: Minek élni? És megszökött hazulról, mert arra emlékezett, hogy nagybátyja kisgyermekkorában milyen kedves volt hozzá. Elképzelhető, hogy mennyire meglepődött a nagybácsi, amikor beállított hozzá az unokaöccse, hogy most már ott fog lakni nála. Azonnal telefonált a mamának, aki eljött fiáért és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal korholta fiát: Mit tettél velem! Te rohadt kölyök! Neked még az öngyilkossághoz sincs erőd. Tehetségtelen vagy! Laci hazament. Kis protekcióval – hiszen anyja pedagógus volt - magántanulóként fejezte be tanulmányait. A tanárok, anyjának kollégái kegyelemmel átengedték.
És Szerencsés László ott állt érettségivel, az életben, amit nagynak titulálnak egyesek. Felvételizett az angol-hindi szakra, de persze, hogy nem vették fel, egyrészt tanulmányi eredménye az egyetemi felvételihez gyenge volt, másrészt, sem angolul, sem hindiül nem tudott. Ő azt hitte, hogy az egyetemen tanulja meg a nyelveket. Különben is csak egy embert vettek fel, az egyik nagykövet fiát, aki kint élt Indiában és tudott angolul és hindiül is.
Ott állt Szerencsés László az úgynevezett nagy élet kapujában, érettségivel, ami sokat nem ért és azon gondolkodott, mihez fogjon most. Legyen értelmiségi? Az nem lesz, jelentette ki, a meglepett szülőknek, mert anyjától azt tanulta, hogy nem jó értelmiséginek lenni. Ha pedig értelmiségi nem lesz, akkor munkás lesz. Különben is állítólag munkásállamban élünk, tette hozzá, a munka becsület és dicsőség dolga, ez utóbbit egy kis gúnnyal, ahol megbecsülik a dolgozó embert. Mivel bivaly erős volt, hiszen ő volt az országban talán az első, aki a testépítésnek hódolt, elment szénlehordó munkásnak. Itt aztán találkozhatott az igazi munkásosztállyal. Társai között idegen volt, mert lerítt róla az értelmiségi mivolta, még ha nem is akart az lenni. Kicsinyes bosszút is álltak rajta: lábára ejtették a szenes kosarat, amelyben hetven kilo szén volt, rakodásnál vállára dobták a teli kosarat, a fizetéskor kisemmizték, farba rúgták. De ő csak tűrt, legfeljebb annyit szólt: miért csináljátok ezt, én nem bántottalak benneteket, de azok csak röhögtek. Otthon sem volt jobb, anyja állandóan korholta, no, te tróger, hazajöttél? Ez jobb? Persze, hogy elkívánkozott otthonról. A nehezen keresett pénzt hétvégenként szórakozóhelyeken verte el, kurvázott, miközben szeretetre vágyott, de nem hitte, hogy normális lány ismerkedni akarjon egy trógerral. Önbecsülése, önbizalma már nem volt. De azért csak összeismerkedett egy bolti eladólánnyal, gondolta, ez is jó lesz, aki éppen összeveszett, üzletvezető szeretőjével, és aki addig kellette magát, míg Laci meg nem kérte a kezét. A lány természetesen a pénzét elfogadta, de amire Laci annyira vágyott, szeretet nem adott. Míg ő agyon dolgozta magát és szinte a pályaudvaron aludt, hogy minél több pénzt kereshessen és így nem volt se ideje, se energiája ifjú neje kedvét tölteni, az kibékült üzletvezető szeretőjével és élte világát. Ahogy ez már lenni szokott, mindig a férj tudja meg utoljára, hogy megcsalták. Egyszer korábban ment haza és ott találta a családi ágyban feleségét az üzletvezetővel. Keserű csalódás volt, hogy az a nő, aki nő, aki miatt hajtotta magát, megcsalta. Azonnal elköltözött. És hová? Hová mehetett volna?! Vissza a családi pokolba, ahol anyja viperafészekké tette az otthont. Laci még reménykedett, sokat dolgozott, sok pénzt keresett, és megint megismerkedett egy nővel, őt is elvette feleségül, hiszen az ember természetesen szeretetre vágyik. Elköltöztek egy vidéki nagyvárosba. Ott is szükség volt rakodóra, és Laci természetesen ott is agyon dolgozta magát, felépített a keresetéből egy házat, és azt gondolta, hogy itt fog élni az ő hű feleségével, míg az ásó és kapa és a vasharang el nem választja egymástól. De nem volt ideje feleségére és ez a feleség is máshol keresett vigasztalást. És Laci elkövette azt a hibát, hogy megint nem telefonált, és korán ment haza. Ott találta a családi ágyban feleségét a főnökével. Öntudatos és nagyvonalú lévén, László otthagyott mindent a feleségének, és megint hazaköltözött a családi viperafészekbe. Természetesen tovább dolgozott, és időnként, amikor anyjának rossz kedve volt, ami igen gyakran rátört, hallhatta szidását: „Te tehetségtelen dög! Te tróger! Hogy miért is szartalak a világra! Életem megrontója! És Laci rájött ismét, hogy az életének nincs értelme: nem lett értelmiségi, mindkét felesége megcsalta, a munkájával keresett pénzt elköltötte, és egy napon, amikor senki nem volt otthon, kinyitotta a gázt. Megint a nővére mentette meg. Ideggyógyintézetbe szállították, sokkolták, többször. Most már egy félelemmel több gyötörte, a sokkolástól való fóbia. Orvosai megmentették, de tönkretették. Aztán mikor gyógyultnak, vagyis életképtelennek nyilvánították, megígértették vele, hogy nem lesz többet öngyilkos, és ő természetesen megígérte, természetesen kiengedték. És hová költözött? Természetesen a családi viperafélszekbe, ahol anyja állandóan apját szidta, az apját, aki akármilyen is volt, szeretett. Az apját szidta, aki mindig elmenekült a felelősség elől. És akkor úgy gondolta, disszidál. Romániába. Hiszen annyi jót hallott szülővárosáról, hogy milyen szép, hogy milyen jó ott az élet. A határon azonban a határőrök leszedték a kamionról. Jól megverték, aztán telefonáltak a papának, aki felettes minisztériumuk főelőadója volt. A papa hazahozta. Nem szidta, tehetetlennek érezte magát, mert nem értette, és ezért nem tudta megmenteni a fiát. Érezte homályosan, ő is felelős, ha áttételesen is fia tettéért. Visszavitte a viperafészekbe, ahol ismét öngyilkossággal kísérletezett. Ezúttal egy marék nyugtatóval. Nővére ezúttal is megmentette. Kimosták a gyomrát. Ismét az ideggyógyintézetbe szállították, ahol sokkolták, akkoriban úgy gondolták, ez a gyógymód. Pedig csak a megfélemlítésre volt alkalmas. És mert félt, természetesen ismét megígérte, hogy nem tesz kísérletet öngyilkosságra. Haza ment, a viperafészekbe, ahol folytatódott a veszekedős, gyűlölködős élet, amely elől a munkába és a testépítésbe, súlyzózásba menekült. És a jógázásba, de annak csak fizikai részét gyakorolta, ami a lényeg volt az önfegyelmet nem. László, erős kigyúrt izmú férfi lett. Nyakán két köteg izom, hátán deltás izom, hasán bordás izom feszült. Karja, mint egy vasgyúróé. De lelke gyönge maradt. Megszállottan dolgozott, dolgozott, sokat keresett. Spinozát olvasott, de nem tudta lelkét vele erősíteni, nem értette. A Magyar Tudományos Akadémia táplálkozás táblázata alapján, „tudományosan” étkezett, „tudományosan” élt. Igyekezett magát összetartani a munkával. Most már nem egy cég, hanem saját maga alkalmazottjaként hordta a szenet és olajat a házakhoz. Ezen kívül sporttal és az olvasással igyekezett életét kitölteni. Szerencsés László mindent nagyon komolyan vett, túl komolyan, mindenben száz szászázalékos akart lenni. Maximalista volt. Nem tudta, hogy aki maximalista, annak nagyon erős lelkűnek kell lennie. Tisztességes ember volt egy hazug társadalomban, ahol a lógósoknak, a hazudozóknak állt a világ. Ahol tisztességet természetesen természetellenesnek tartották. A tisztességes emberekről az volt a közvélekedés, ez hülye. Mégis úgy tűnt hát, ha rengeteg munkával is, de rendben mennek dolgai. És akkor eljött megveretésének napja. Csaknem egy évig kezelték, gyógyultnak nyilvánították. És mert a sok gyógyszertől legyengült és erős fizikai munkát nem tudott már végezni, értelmiségi már nem lehetett, céltalannak tartotta az életét. Már megvilágosodott előtte az álom jelentése. Az álomé, amikor hiába kapaszkodott a meredek sziklán, lezuhant. Rájött, hogy soha nem fog tudni felérni a csúcsra. És akkor miért élni?! Rájött, hogy bármennyire is erőlködik, nem sikerülhet… És akkor elhatározta, hogy véget vet életének, végre, végre, valamit sikeresen végig csinál…
Az ugrás
Harmincegy éves, apollói szépségű, okos tekintetű fiatalember volt és Szerencsés Lászlónak hívták. Ott feküdt egy budai bérház ronda-sárga keramit kövezetén. Keze, lába furcsán, véresen, természetellenesen kifordulva. Nadrágja véres, szakadt volt. Feje betört a kövezeten, vérzett. Még élt. Az égre nézett, amely úgy látta homályosan, közömbösen nézett vissza rá. A házmester, aki dühösen jött ki lakásából a puffanásra, ijedten, felháborodottan rohant hozzá, értetlenül állt felette, - pont az én házamban kellett ennek a marhának leugrania, gondolta. Ijedten hajolt a fiatalember fölé, aki azt motyogta alig hallhatóan: - Az ember végül… Mit mond?! - kérdezte a férfi. Micsoda marhaság ez?... De már nem kapott választ, a fiatalember szeme üvegesen meredt rá, szája kerekre tátva, mintha segítségért kiáltana, arcán a megkövült a szenvedés. Az alig egy perce még erős, egészséges fiatalember most holtan feküdt a ronda-sárga keramit kövezeten. Harmincegy éves volt, apollói szépségű és Szerencsés Lászlónak hívták.
Alig egy perce még élt. Rakódó volt a tisztes foglalkozása, de inkább értelmiséginek látszott. Feltűnésmentes szürke ruha, szürke, szépen élére vasalt nadrág feszült izmos testén, fekete, gondosan, fényesre suvikszolt cipője ragyogott a kora reggeli napsütésben, frissen vasalt fehér ingének gallérja befelé hajtva, - kamaszkorában ezzel hívta fel magára a figyelmet, ez volt a névjegye, szürke pulóvere erős mellére, bordázott hasára simult, még látszottak a pulcsin a hajtogatás élei. Úgy gondolta, az utolsó felvonásra illik rendesen felöltözni, még egy trógernek is! Barnás szőke haja rövidre nyírott, mintha csak fodrásztól jött volna, erős nyakán az izmok megfeszültek. A budai bérház ötödik emeletének körfolyosójának állt, odalépett a korláthoz és lenézett a mélységbe, a ronda-sárga keramit kockával kövezett udvarra. Napfényes, csendes délelőtt volt. Október eleje, hűvös, fényes szellő fújdogált. Lágyan körülsimogatta a fiatalembert, mintha arról akarná meggyőzni, az élet szép. Minden nyugalmat, derűt áraszott, csak ő nem vette most észre a sok szépséget.
- Nincs értelme, nincs értelme, ugrani kell! – hajtogatta Szerencsés László, mintegy feleletképpen magában. De félt. Persze, hogy félt, ki ne félne ötven méter szédítő magasságában? A mélység félelmetes volt, pláne ha arra gondolt, hogy ugrania kell. Ha már elhatározta. Megígérte önmagának. És az ember nem hazudhat, önmagának különösen nem. De tétovázott. Körülnézett és látta egyik ügyfélének kincstári zöldre festett, függönyös ablakú ajtaját, ahol sokszor állt, és várta a fizetséget. A néni kedves volt, nyugdíjához képest nagy borravalót adott, de azért mindig elmondta, könnyű maguknak… Megszokták már…
- Könnyű nekünk, hordároknak? ! – kérdezett vissza… Vinné maga a derékroppantó terhet… maguknak fogalmuk sincs, milyen nehéz nekünk… Aztán a másik ajtóra nézett, ahol egy mogorva, izzadságszagú rendőr lakott, aki mindig gyanakodva nézett rá és nem adott borravalót. De hát, nem baj, gondolta Szerencsés László, nem haragszom rá, ő minden bizonnyal azért gyanakvó, mert ilyen a foglalkozása. Állt a korlát mellett, és nem mert ugrani. Próbálta magát biztatni:
- Nem kell félni, nem tart sokáig, csak átlendülök a korláton, mint mikor a gimnáziumban a jelesre értékelt tornagyakorlatomat végeztem. Átlendülök és egy percen belül vége mindennek. Nem kell hallgatnom, anyámat: „Te rohadt tróger! Miért szartalak a világra! Életem megrontója! Nekem kell eltartanom téged! Te semmirekellő, ingyenélő! Nem kell apám sunyi, kelletlen pillantását látnom, aki legszívesebben kitenne a lakásból, mert csak probléma van velem. Kényelmetlen vagyok. Felesleges vagyok. Nem kellek senkinek. Így nincs értelme élni. Ez nem élet! Szégyent hoztam magamra! ez a legnagyobb szégyen, mert – gondolta – mindenkit be lehet csapni, de önmagunkat nem. Egyedül nem tudom megoldani az életemet. Különben is, mindenki egyedül van az életben, előbb-utóbb mindenki magára marad és nem várhat segítséget. Minek is, mindenki magával van elfoglalva. Anyám az állítólagos karrierjével, amiért mindenkit kész feláldozni és közben humanistának tartja magát, Mozartot hallgat, Goethét olvas és a következő percben gyűlölködik. Vagy itt van apám, akinek csak arra van energiája, hogy saját egészségével törődjön, eljárjon az orvoshoz hetente kétszer, és nem létező bajairól értekezzék, de tőlem nem kérdezi meg, hogy vagy?, miben segíthetek, mert fél, hogy kérni fogok valamit és az neki fáradságába, vagy kellemetlenségébe kerül. És a testvéreim? Éva el van foglalva önzésével és szeretetlen, ezt kapta családi örökségképpen. Bandi pedig keresi önmagát, de nem tudja, mit kezdjen életével, de szerencsés, nemcsak a nevében, mert talált egy nőt, aki őszintén, valóban önzetlenül szereti és támogatni fogja… És én? Én mit csináljak? Jaj, merre menjek? Mit érek, ha még csak elindulni sem tudtam életcélom felé? Mit érek így céltalanul? A szeretetlenségtől és gyógyszerektől legyengítve? Így nincs értelme élni! nem tudok újra kezdeni! Szégyent hoztam önmagamra.
Szomorúan nézett szét, segítséget várt volna, de tudta, nem jön sehonnan, úgy látta, a világ, a ház közömbösen hallgatott, ugyanolyan hétköznap volt, mint mikor a szenet és olajat hordani járt itt. Nem értette, nem tudta, mert még nem volta annyi élettapasztalata, hogy a közömbösséget, a szomorúságot, a reménytelenséget csak ő magyarázta bele a világba. Harmincegy éves volt, nem vált felnőtté, nem értette, hogy a világ többnyire olyan, amilyennek mi látni akarjuk. Vannak akik szépnek is látják, azok túlélik. Másként valóban elviselhetetlen lenne. És mert reménytelennek látta a világot, reménytelennek vélte benne sorsát.
- Ki vagyok én, hogy számítsak a világnak?! – panaszkodott tovább. - Nincs segítség, nem számítok a világnak. Ki vagyok én? Egy senki! Értem nem kár. És ha nem számítok ennek a rohadt, romlott világnak, akkor nekem sem kell a világ – gondolta és erősen a korlátba kapaszkodott. Megint úgy tűnt neki, a világ, a ház továbbra is közömbösen hallgatott. Aztán eszébe jutott kedvenc költőjének verse, amit valamikor kamaszkorában olvasott, kívülről megtanult, és gyakran mondogatta magában. Először, első öngyilkossági kísérlete előtt olvasta, akkor jött rá, mi az a végső minden mindegy reménytelenség, hogy mi a megoldás… Ezért próbálkozott gyakran az öngyilkossággal, mert ha ez a zseniális ember is így végzett magával, én miért ne?! És mormolta a jól ismert megrendítő sorokat:
„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.”
Itt megállt, nem jutott eszébe a következő versszak… Erőltette az agyát, de nem jött a vers folytatása. Ez megzavarta. Ismét lenézett az elhagyott udvarra, a randasárga keramittéglák. Egyedül volt. Rettenetesen magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Majd azt gondolta, haza kellene menni. Mégis csak az az otthonom, aztán majd csak lesz valahogy. De elszégyellte magát ettől a gyengeségtől. Úgy vélte, mintha a ronda-sárga keramit téglák barátian, hívogatóan csillogtak volna a fényben… szépnek látta őket… Gyere, gyere, ugorj, - mondták a kövek – így megszabadulsz minden kíntól, nem kell többet feladatokat megoldani… Aztán arra gondolt, - ha el tudom mondani a verset, akkor ugrom. Mint mikor gyerekkorában, a kockaköveken úgy járt, hogy lába ne érje a vonalakat. S ha sikerült, aznap nem kell felelnie az iskolában. No, ugrom! Így kell mondani, ugrom és nem, ahogy a bunkók, mert azt sem tudják, hogy ikes ige. Ha nem tudom elmondani, hazamegyek… Erőltette agyát és végül felmerültek a verssorok:
„Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.”
- Igen, nem csalhatok, nem csalhatom meg magam… Így nem érdemes élni… Aztán azt gondolta - Ó, de szép ez az: „ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén…”… Élvezettel ízlelgette a pontos és szép szürreális szavakat és szinte megfeledkezett, miért is jött ide az ötödik emeletre… aztán várt… Lenézett ismét, és úgy érezte megint, hogy hívogatja a mélység.
- Mit tétovázol? – mormolta. – Ne légy gyáva, mint apu! Ugorj! Ugorj! Anyu bátor volt, ő legalább megpróbálta az öngyilkosságot… - De még el kell mondanom a verset – jutott eszébe imént tett fogadalma önmagának. Szerencsés László törte a fejét… aztán, aztán eszébe jutott, végül:
„A semmi ágán ül szívem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szelíden
s nézik, nézik a csillagok.”
Szerencsés László sírva fakadt, aztán hangos, megállíthatatlan zokogás rázta testét. Alig győzte könnyeit törölgetni. Rettenetesen sajnálta magát. Most már két kézzel kapaszkodott a korlátba. A ronda-sárga keramittéglákat csak homályosan látta. Arra gondolt, - minek élni, anyám gyűlöl, apám közömbös, feleségeim elárultak, dolgozni már nem tudok, legyengültem, értelmiségi már nem lehetek, alkalmatlan vagyok mindenre, senki nem segít… aztán visszatérő álma jutott eszébe. Azt álmodta, hogy egy meredek sziklafalon mászik, minden segítség nélkül. Nehezen, kínlódva találta meg a kiszögelléseket, ahol megkapaszkodhat. S így mászott lassan, kínlódva felfelé. Már a párkányokkal szegélyezett sziklafal közepén járt. Ha izzadva, kifulladva elért egy-egy párkányt, megpihent és indult a kövező párkány felé. Már-már elérte, amikor megcsúszott a keze, nem volt mibe kapaszkodnia és zuhant. Még utána kapott egy-egy kiszögellésnek, de már zuhant-zuhant és nagyon puffanva leért… ez a sorsom, gondolta. Érezte, most kell ugrani. Egyik kezével megkapaszkodott a korlátba és mintha csak tornagyakorlatot csinált volna, átlendült a korláton. De már az első pillanatban megijedt. Kezével a korlátba akart kapaszkodni, de a semmibe markolt, már repült, repült. Közben arra gondolt: nem kellett volna ugrani, aztán meg azt, hogy most már mindegy, még egy két másodperc és vége. Iszonyú gyorsan zuhant és hatalmas puffanással csapódott a ronda-sárga keramittéglás udvarra a teste. Az orvosok azzal vigasztalták a rokonait, hogy már a zuhanás közben meghalt, nem szenvedett…
Harmincegy éves, apollói szépségű, okos tekintetű fiatalember volt és Szerencsés Lászlónak hívták. Ott feküdt egy budai bérház ronda-sárga keramit kövezetén. Keze, lába furcsán, véresen, természetellenesen kifordulva. Nadrágja véres, szakadt volt. Feje betört a kövezeten, vérzett. Még élt. Az égre nézett, amely úgy látta homályosan, közömbösen nézett vissza rá. A házmester, aki dühösen jött ki lakásából a puffanásra, ijedten, felháborodottan rohant hozzá, értetlenül állt felette, - pont az én házamban kellett ennek a marhának leugrania, gondolta. Ijedten hajolt a fiatalember fölé, aki azt motyogta alig hallhatóan: - Az ember végül… Mit mond?! - kérdezte a férfi. Micsoda marhaság ez?... De már nem kapott választ, a fiatalember szeme üvegesen meredt rá, szája kerekre tátva, mintha segítségért kiáltana, arcán a megkövült a szenvedés. Az alig egy perce még erős, egészséges fiatalember most holtan feküdt a ronda-sárga keramit kövezeten. Harmincegy éves volt, apollói szépségű és Szerencsés Lászlónak hívták.

Egy halott utóélete
Szerencsés László halála után egy magát megnevezni nem akaró költőnő az alábbi meghatóan szomorú-szép verset írta:
Koszorú Szerencsés Lászlónak

ezek az én virágaim
szőkésvirág anyámvirág
zászló-hajlékony gyászvirág
álomvirág sirályvirág
sátorrojtos hüpevirág
mesevirág pólyásvirág
rákhelyvirág-szomorúság
bózsavirág - gyilokvirág
vérben növő - vonatvirág
búvóvirág - pisztolyvirág
lázatverő - sámánvirág
ökölvirág - szorítsvirág
megláncolt - szeretlekvirág
kettősvirág - hóhérvirág
torkot maró - csalásvirág
jajvirág - gyalázatvirág
kettétört - violinvirág
minekvirág - sehlovirág
verssorvirág - virágvirág
A temetés napján gyászos hangulatban volt a család. Anyja a férjét hibáztatta, hisztériás rohamba lovalta megát és gyilkosnak nevezte. Másik fiának alig sikerült lefognia a szerencsétlen anyát és azt mondta neki: te ölted meg a fiadat… Azóta sokat gondolok rá, vajon, ki ölte meg Szerencsé László? A szeretetlen otthon, vagy a bunkó rendőrség? Kinek mi része volt halálában? Lehet, hogy kollektív közömbösség és szeretetlenség gyilkossága volt? Talán sokan bevertek egy-egy szöget Szerencsés László koporsójába, de talán a legtöbbet a szívtelen anya. Természetesen Szerencsés László temetésére a Farkasréti temetőbe néhány családtagon kívül, alig jöttek. Természetesen a két feleség sem. Ettől a naptól kezdve az anya mártíromságát hangoztatta, és úton útfélen azt terjesztette, hogy a rendszer meggyilkolta a fiát. Az emberek sajnálták. A hatalomnak kényelmetlen volt, de rossz lelkiismeretből, nem bántották, pedig tudták, hogy összeférhetetlen, sőt mindig kisegítették, amikor kiviselkedte magát munkahelyén, ahol szerkesztő-riporter volt. Végül megengedték, hogy emigráljon. A belügyminiszter külön engedélyével, csakhogy megszabaduljanak a kényelmetlen embertől. Szerencsés László testvérét is megdöbbentette a tragédia, és ha talán az is lett volna becsületbeli kötelessége, hogy e rendszer ellen forduljon, nem tette. Sőt. Hosszú ideig – mint teljesen normális ember, aki a cselekedetei előtt gondolkodik a következményeken - bátyját okolta, miért kellett szegénynek átrohanni a robogó diplomáciai autó között?! És ezt egy érdeklődő besúgónak is hangoztatta. És azt a tanúságot vonta le, és hittel hitte, mint oly sokan az országban, hogy széllel szemben nem lehet. Meg, hogy nem kell mindent 100 %-ig megcsinálni, nem kell mindent komolyan venni, nem kell maximalistának lennie, és akkor elérheti célját: viszonylag nyugodtan élhet, viszonylag jó karriert csinálhat, viszonylag jó ember is lehet. Így is tett és ma is viszonylagosan és talán boldogan túlél, mert megtanult túlélni, mint az ország népességének nagy része, és boltagan élt, mint a mesében, ha meg nem halt, de míg él, vele él bátyja üzenete: Vigyázz! Bandi! Festina lente! Azaz lassan siess. Időnként elővette a költőnő figyelmeztetőnek szánt másik versét, amely a túlélésről is szól:
Pogány sirató
jaj uramisten aggyál ezér a halottér
Szerencsés Lászlóér
akit neked ajállok aggyad érte
bánatját a bántónak
sötétjét az oltónak
ne aggyál választ a kérdőnek
aggyad akit tudott az igazat
aggyad a hős szájúaknak
jaj istenem uram aki véle pörbe vótál
szert vegyél tőle
bűnjét vegyed tőlle
jaj uram istenem
aggyad rájam inkább
hagy’ tegyék le békességbe
fődbe kő alá
tegyél igasságot vélle
amér nem tetted vót életébe
de azt uramisten
kérem még ez eggyet
hóttába ne nőttessed
akkorának haggyad
megférjen evvel a kővel
meg a testvér öccsével
ne kellessék győzkődnie vélle
jaj nagyúristen
engeggyed csak hóttán bánkódnia
jaj nem az életiér nyűvődnie
ezeket akarom uram istenem
hogy tegyed meg vélle az áldozatjáér…

„Vége, vége, minden mesének ez a vége…”