Mi a haza?

„Haza csak ott van, ahol jog is van,/ És a népnek nincs joga.” Írta kedves zsenink, Petőfink.  Ez igaz is volt abban a forradalmas időben, amikor írta. Sokan végig sem gondolva, el is fogadják tőle ezt a sommás kijelentést, én azonban nem fogadom, bármennyire is szeretem és tisztelem a váteszt, mivel a haza akkor is létezett, mielőtt megírta versét, és azután is, hogy Európa újra csendes, elzúgtak forradalmai, átok reá szabadását nem vívta ki… Akkor is volt haza, amikor a Bach huszárok grasszáltak az országban, és később is, amikor különböző uraink nyakunkra ültek, és nagyon szerettek bennünket, a népet, csak egyet nem tettek meg, hogy leszálljanak hátunkról.  De akkor higgyük el, amit Illyés Gyula mond, hogy „haza a magasban”? Vagyis van egy virtuális hazánk, egy ideánk, amit elérni nem lehet? Szép ez a gondolat és el is fogadnám, de nem tehetem, mert igaz van egy haza a magasba is, de itt e földön is. Én pedig most a földi hazáról fogok beszélni, amely a virtuális hazát is magában foglalja. Mi a haza? Akik erről írtak, csak egy dologban egyeztek meg, hogy nehéz erre a kérdésre válaszolni. Olyan fogalom ez, amiről érezzük szívünkkel, mit jelent, csak megfogalmazni nehezen tudjuk. Én nem valamiféle okoskodó meghatározást közlök most, hanem két egyszerű szívszorító történetet, amelyekből hazaffyaskodás nélkül megtudható, megérezhető, mi a haza, mi a magyar és mi a magyar haza.     A haza olyan, mint a levegő, amely nélkül élni nem lehet.  Olyan, mint a só, amely nélkül ízetlen az étel. A hazának, van egy tárgyi léte és egy szellemi. És zok is szeretik a hazájukat, akik ennek az ellenkezőjét hangoztatják. Ennek oka talán az, hogy neveltetésünk, szocializáltságunk közben belénk ég, énünk elválaszthatatlan részévé válik a haza. Anyám emigrált ebből a szerinte trágya országból a svájci Bellinzonába,  majd Párizsba. Belépve szobájába, minden az otthonra, a hazára emlékeztetett. Bartók, József Attila, Babits képe a falon, székely hímzések, korondi tányérok, magyar nyelvű könyvtárát láttam. soha nem felejtem el,  Ady föl-föl dobott kő című versét olvastatta fel velem, és Babits Esti kérdését. Magyar költők verseit olvastuk és sírtuk. Én sirattam anyámat, mert idegenben egyedül maradt. Mert nem hallgatott rám, hogy viszi magával rosszkedvét, hogy bárhová megyünk is, a haza ott lakozik bennünk. Németországban, egy Stuttgart melletti kis faluban meglátogattam egy már tíz éve emigrált barátomat. Rögtön megérkezésünkkor szidta az országot, hogy nem lehet Magyarországon élni. Majd leültünk ebédelni és azzal dicsekedett, hogy most igazi magyaros ételeket kapunk. Elmesélte, hogy otthonról hozatott direkt erre az alkalomra csirkehúst, zöldséget, paprikát, mert, ahogy mondta, hogy neki elsősorban a hazából az ízek hiányoznak. És valóban magyaros tyúkhúsleves, csirkepörkölt galuskával és ugorkasalátával volt az ebéd, előtte kecskeméti barackpálinkával, utána Egri bikavérrel koccintottunk, majd átmentünk a vendégszobába, székely hímzések, magyar költők képei a falon fogadtak bennünket, és vendéglátónk otthonról elhozott zongorája állt. Barátunk leült és magyar nótákat énekelt és sírt és mi is elérzékenyedtünk, együtt énekeltünk vele, és úgy éreztük, mintha otthon lettünk volna, mintha néhány órára Németországba varázsoltuk  volna a hazánkat.. És akkor…, akkor  valamit megéreztem a megfogalmazhatatlanból, hogy mi a haza, hogy akkor hiányzik a legjobban, ha elveszik tőlünk, vagy ha elhagyjuk. Megértettem, hogy haza nélkül senkik vagyunk, hogy a haza hiánya ezért lehet betegség. Úgy nevezzük: csodálatos nyelvünkön: honvágy. Nos, nekem ez a haza és nagyon boldog vagyok, hogy nem hiányzik, hogy a hazai levegőt szívhatom, a hazai tájakat járhatom, hazai ízeket ehetem, és honfitársaimmal beszélgethetek, vitatkozhatom, többek között az én Kárpáti Sándor barátommal. Magyarul. Ezen a csodálatos nyelven, amelyen Arany János írt a legszebben.

Udvarhelyi András Endre: Az élet műveltség, tenéked magyarázzam?

Udvarhelyi András önterjúja Udvarhelyi Endrével 

• Érdemes volt?
• Mi volt érdemes?
• Élni, menni, inni, ívni és írni?
• Nem tudom. Habár az ember belső élete lényegesebb, mint a külső, mégis, a közmegszokásoknak engedve, leírom sorsomnak kevésbé lényeges részét, amelyből talán következetni lehet, hogy érdemes volt-e. Íme, most beszkennelem a karakteremet a kolumnába. Életemet végigvándoroltam, több mint húsz lakhelyem volt. Marosvásárhelyen kezdtem – a bécsi döntés jóvoltából -, akkor még Magyarországon születtem 1944. május 12-én. Az alig negyvenezer lelket számláló városkában magyar többség élt. Az 1947-es, igazságtalan párizsi békediktátum következtében szülővárosom, Tirgu-Muresként tért vissza Romániának az ő kebelére. Ma már 120 ezres nagyváros, ahol a románok az erőszakos betelepítési politika következtében, a magyarok elvándorlása következtében, immár több mint 50 százaléknyian vannak. Tanárnő anyám és majdnem jogászvégzettségű apám a magyar kisebbségi sors elől menekültek Magyarországra, Budapestre, de „új hazájukban”, a proletárdiktatúrában is kisebbség maradtak: osztályidegenek, mert értelmiségiek. Ennek ellenére, sokat köszönhetnek a „létező államszocializmusnak”: szüleim lakást kaptak a Gellérthegyen, és értelmiségi állást, az átlagnál jobb életminőségben, de cserében többnyire félelemben élhettek, az utóbbit nem bocsátották meg a rendszernek. Anyám irodalomtörténész, most a 93. évéhez közeledve, két kötetet jelentetett meg, egy Illyés monográfiát, címe Szembesítés és egy válogatott esszégyűjteményt: Csillagokból kopjafa címűt. Neki köszönhetem csaknem minden jó és rossz tulajdonságomat, tehetségemet és az irodalom és művészet szeretetét, tiszteletét, de időnkénti lázadásaimat és türelmetlenségeimet is.
•     A XX. század türelmetlen évtizedei, és a belső gyengeségeik szétzilálták szüleim házasságát is, és a három gyerekre – én voltam a legkisebb, a mesebeli, kevés idő jutott. Ezért nem csoda, ha rossz tanulóként, iskoláról-iskolára „szállva” kilenc általánosban és három középiskolában végeztem tanulmányaimat. Mint értelmiségi gyereknek, szociológiailag látszólag egyenes út vezetett volna az értelmiségi léthez, de a magárahagyatottság, s a természetes gyermeki lustaság megtették hatásukat. Rossz tanuló voltam. Így aztán nem is jelentkezhettem az egyetemre. A kegyelemből kapott érettségi után sokáig kerestem önmagam, illetve a foglalkozást, ami leginkább megfelelt függetlenségre vágyó egyéniségemnek. Voltam könyvtáros, segédmunkás, kocsikísérő, tévében ügyelő, sorkatona, könyvárus, könyveladó, könyves propagandista, és csak 1977-ben lettem újságíró. Nem kékfényes dicsőség, 12 lapnál dolgoztam főállásban, több mint 100-nak írtam, megjártam az üzemi lapok, a Vasas, a Népszava, a Reform, a Kurír, a Zsaru, a Független Rendőrszakszervezet Frász című lapjának, a Postás Szakszervezet újságjának redakcióit, a Postás Dolgozó főszerkesztője voltam. 1997 és 2001-ben MSZOSZ-díjjal tüntettek ki. A Zsaru magazitól a buta karrieristák rúgtak ki. Végül, miután a postásoknál a menedzsment a szó szoros értelmében cenzort ültetett, piár menedzser néven a nyakamba, felmondtam. Budapest és az újságírás perifériájára, Csepelre, illetve a Csepel újsághoz hátráltam, ahonnan megint a buta, tehetségtelen karrieristák rúgtak ki. Sok pénzt veszítettem lázadásaimmal, de elégedett voltam, hogy maradt bennem még civil kurázsi, és én ezt megengedhetem magamnak és öntudatot adott, mert mindig el tudtam helyezkedni, megvették munkaerőmet.
•   Rengeteg élettapasztalatot szereztem. Talán minden embertípust megismerhettem. Igazából nem tudok haragudni már a rongy emberekre, inkább sajnálom őket, hogy egyetlen életükben silánnyá, butává, böszmévé, gyűlölködővé csinálták magukat. Talán a kelleténél megbocsátóbb vagyok, voltam. Mindig szelektíve sértődtem és akkor odább álltam. Tehettem, mert könnyű volt az „átkos diktatúrában” és utána is új állást találnom.
•   Hozzám – nem tudom miért – munkaadóim és a kor türelmes volt. 1968 és 1986 között folyamatosan engedtek estin és levelezőn tanulni. Láttak bennem valamit, de hogy mit, azt nem tudom. Két középfokú bizonyítványt – egy könyvtárosit, és egy újságíróit szereztem, és három felsőfokút: magyar-történelem-népművelés egyetemi
• diplomát. De legbüszkébb az alacsonynyomású kazánfűtői bizonyítványomra vagyok. Sok nőm volt, de keveset szerettem, és kevés szeretett, három nőt szerettem igazán. Kétszer nősültem, kétszer váltam, két fiam van. Sokat köszönhetek első feleségem türelmének, második feleségem állhatatlanságának, és kedvesemnek, aki újságírót faragott belőlem. Több ezer könyvet, és újságcikket olvastam és felejtettem, több ezer cikket írtam, ezt meg az olvasó felejthette. Öt könyvet írtam és 17 csepeli beszélgető könyvecskét. Az első kötetem, az Elsikkasztott boldogság, egy milliós ráfizetés volt, amely egy százszoros bűnöző zsákutcás életéről szól. A második kötetem, az első magyar Napoleon aforizmagyűjteményem volt. Címe: Napóleon a hősszerelmes, és Napóleon a karrierista. Alcím: A szerelemben és a politikában mindent szabad. Harmadik kötetem az 520 oldalas „Csepeli csevegések”. Negyedik: Bolla Dezső helytörténésszel közösen: a Csepeli séták – Szent Imre tér. Az ötödik könyvem egy publicisztika gyűjtemény: A Nekünk így is jó? Most már nem költözködöm, mert belefáradtam, hogy nyolcezer kötetnyi könyvemet és napi gondjaimat úgy hurcoljam magammal, mint csiga a házát. Nem tartom kudarcnak, rezignáltan tudomásul veszem, hogy magányos, vagyis független lettem, vagyok, és jó, hogy leküzdöttem magam a Gellérthegyről Csepelre, és Szigethalomra, mert itt befogadtak. Még mindig csodálatos dolog a vidéki emberek vendégszeretete.

   Külön életrajzi regény lehetne ez, annak elemzése, miért tudom megszerezni a nőket, barátokat, a tárgyakat, az állásokat és miért nem tudom, nem akarom megtartani őket. Miért hajt az örökös kíváncsiság, keresés. Talán az örökös vándorlásaim az ok, amelyet nem fejeztem be, csak mostanság, hiszen már inkább belső útjaimon járok. Hatvannyolcadik évemhez közeledve, egyre inkább erősödik bennem az érzés, hogy mégis csak jól tettem, amit tettem, hogy „az élet szép, tenéked magyarázzam”, Heltai felfogástól, „az élet pénz, tenéked magyarázzam”-tól eljutottam a lényegig. S ha végül, ha későn is, rájöttem, az élet szépségét nem a pénz adja és a lényegét elsősorban nekem az jelenti, hogy:

•                  AZ ÉLET MŰVELTSÉG! TENÉKED MAGYARÁZZAM?!
• Ezért olvasok napi 5-6 órát, ezért művelem magam, mert művelten akarok meghalni.                                                                                            
•                         

A csevegő újságíró

Állandóan úton vagyok, időnként otthonra lelek
Donnert Károly, a Csepel újság munkatársa interjúja Udvarhelyi Andrással, U.A.-val
(Az interjú a Csepeli csevegések című könyvben jelent meg 2003-ban)
  Mozgalmas időkben néha az állami ítéletvégrehajtót is végrehajtják –vagy kitüntetik, ami tán még kínosabb az adott időkre nézvést –, s ugyanígy az újság(író) sem kerülheti el a sorsát, a kíváncsi kérdéseket. U. A. a rövid szellemi párbajban legalább azzal vigasztalódhatott persze, hogy mind a fegyvert, saját riportermagnója, mind a helyszínt, saját albérleti szobája, mind pedig a párbajsegédeket, saját söre és parmezánsajtja, maga választhatta meg. Így számomra csupán a váratlan, egész pályás letámadás lehetősége maradt, mégpedig a következő eredménnyel.
– Irigyellek, szerencsés ember vagy. A szerencse istenasszonya a tenyerén hord. Irigyellek annak ellenére, hogy Fortuna időnként megfordítja kezét, és szegény barátom, ilyenkor nagyot zuhansz, jól megütöd magad, de újból és újból erőt gyűjtesz, mint a mondabeli Anteusz, amikor Herkulessel birkózott. A szerencse már születésedkor melléd szegődött. A bába nem jött időben, így a köldökzsinóron függtél órákon át. Tudom, valójában soha sem szakadtál el arról a köldökzsinórról, habár hosszú ideje távol éltek egymástól, ő Párizsban, te Budapesten, de mindig egymásra figyelve vetélkedve éltek. Mondd, honnan van erőd az állandó újrakezdéshez?
– Talán az életösztön, de leginkább a bizonyítási kényszer. Úgy vagyok ezzel, mint József Attila, „engem vigyél fel a padlásra”, nos én azt szeretném, ha édesanyám felvinne a Parnasszusra. Életem most már régen bizonyítással telik, de nemcsak anyámnak, hanem mindenkinek, most már a csepelieknek, de legfőképpen magamnak. Hogy egyetlen életemből maradjon valami fiaimnak, s talán – igen halkan mondom – olvasóimnak.
– Miért van, az, hogy neked két mondat után még a dalai láma is megajánlaná az örökös pertut? Honnan a varázselixír, az a lebírhatatlan vonzerő, amellyel minden riportalanyodban bizalmat és közlésvágyat tudsz ébreszteni munkád és magad iránt?
– Nézd, a dalai lámával valóban készítettem interjút, de nem esett hasra, csak udvarias ember, de nem tegeződtünk. Minden bizonnyal feltételezte, megértette, hogy megértem őt. Egyébként több mint 30 éve írok újságot. Ennyi idő alatt pedig rengeteg munka, tanulás, tapasztalat árán a tollforgatóban kialakul az a képesség, hogy megszólaltasson embereket. Néha szórakozásból az utcán, villamoson „leszólítok” vadidegen embereket és jót beszélgetek, pedig tudom, nem írom meg. Legalábbis azonnal. Egyszer egy idegen öregemberrel találkoztam, és tapintatlanul megkérdeztem, milyen érzés öregnek lenni. Két és fél óráig beszélgettünk, lekéstem a randimat. Egy mondata megmaradt: Tudod, édes fiam, az a nap a legcsodálatosabb, ha nem fáj semmim. Rájöttem elsőként is arra, hogy ha beszélgető partnereimet komolyan veszem, feltétel nélkül és őszintén kíváncsi vagyok életükre, gondjaikra, akkor kitárulkoznak. A második fontos szabály, hogy nem kell okosabbnak lenni, de mutatkozni sem a beszélgető partnernél. Mikor érzékelik, hogy szakmájukhoz nemigen értek, és ezt be is merem vallani, maguk segítenek eligazodni. Hiszen célunk közös: az olvasóval érthetően közölni az információkat, ha az újságíró nem érti, megette a fene a cikket. Hiszem, az emberek többnyire segítőkészek, ezt annak ellenére mondom, hogy pályám során nem kevés rosszindulattal, meg nem értéssel találkoztam. Vannak konkrét, rosszindulatú hülyék, de őket is meg lehet szelídíteni. A harmadik „parancsolatom” szintén fontos. Előzetes megismerkedés nélkül az interjú ritkán sikerülhet. Ajánlatos a felkészülés. A negyedik fontos szabály, hogy a legalapvetőbb ismereteket meg kell szerezni az interjúalanyról: legalább annyit tudnod kell róla, hogy megdicsérd. A beszélgetés elején ajánlatos a hétköznapi dolgokról szólni: a családról, az egészségről, az időjárásról, a fociról, az olvasmányról, a filmről. A fő az, hogy sikerüljön bizalmat ébreszteni magad iránt, mintegy bevonva a partnert a körödbe. Ha ez sikerült, akkor azt is elmondja majd magáról, amit tán nem is akart. De ezzel visszaélni természetesen szigorúan tilos. Emlékszem, Salgótarjánban találkoztam egy gyilkos kamasz anyjával. A fiú cipőfűzővel akasztotta fel magát a börtönben. Az én feladatom az volt, hogy szóra bírjam az anyát. Ez amolyan sakálfeladat. Álltam a kapu előtt, bőrkabát, válltáska, egyszóval újságíró kinézetű lehettem, mert az asszony köszönt, és megkérdezte: ugye, ön újságíró, és beinvitált lakásába, leültetett, szinte kérdezni sem kellett. Persze vannak metakommunikatív követelmények: az egész testeddel kell figyelni, a beszélgető partnernek a szemébe kell nézni, de nem fixírozni. Nem szabad bizalmaskodni. Hacsak nem szép nő, aki ezt elvárja. Udvariasnak kell lenni, a mondatait ne szakítsuk félbe. Elmondtam a szegény asszonynak, nekem ugyanilyen idős fiam van, és nem is tudnám, hogyan élném meg, ha meghalna. Soha ilyen tragikus vallomással nem találkoztam pályafutásom során. Talán megérezte bennem az empátiát. Végül, az ötödik parancsolatom, nem szabad agyondumálni a partnert, nem azért mentél interjút készíteni, hogy te beszélj, hanem hogy beszéltess, kérdéseid rövidek, világosak és lényegre törőek legyenek, úgy azonban, hogy egy pillanatig se érezze azt, hogy kellemetlen helyzetbe kívánod hozni őt... Mindezzel együtt az anyagfelvételnek mégsem szabad egyszerű kérdezz-felelek játékká egyszerűsödnie, a kérdéseket a beszélgetés során lehetőleg logikusan kell felépíteni, elő kell készíteni. Ha pedig megérett az idő, akkor tedd fel az úgynevezett kényes kérdéseket, nem kell ajtóstul berontani a házba, ne csupán te legyél benne a kérdésekben, igyekezz az olvasó fejével gondolkodni, az ott megfogalmazódó kérdéseket feltenni az interjúalanynak.
Tán felesleges hozzátennem, s ez a hetedik szabályom, hogy mindezt megírni is úgy kell, mintha a fehér abroszos asztalnál zweigeltet kortyolgatva, baráti társaságban újságolnád el az olvasónak: „Képzeld, nemrég a polgármesternél jártam, és azt hallottam tőle, hogy...” A sorokon át kell sütnie az élménynek, hogy az olvasó érezze, ő is ott van a helyszínen, bevontuk a beszélgetésbe. Hiszen a jó újságcikkek egytől egyig kis, dramatizált színdarabok, melyek persze nem végződnek mindig hepienddel, még a Csepel újságban sem. Nos, a legfontosabb előírásom a nyolcadik, soha ne akarj védekezésből, hanyagságból, szakmai-emberi hiányosságaidat palástolandó, távolságot tartani a beszélgetőpartneredtől, de ne is próbálj meg alákérdezni, lefeküdni neki, mindkettőtöket kellemetlen testhelyzetbe kényszerítve kinyalni a sejhaját. Az ilyen egyensúlyozás persze nem könnyű dolog: néha óhatatlanul leesünk a kötélről a pamlagra, ám ekkor gyorsan fel kell állni, s elkerülni, hogy megbecstelenítsenek.
– Az igazi Tízparancsolatot sem lehet mindig betartani, s te a most felvázolt újságírói nyolcparancsolatoddal mi a helyzet, hogy sikerült eddig átültetned azt a gyakorlatba?
– Ó, van még 93 parancsolatom. Készül Az újságíró 101 parancsolata című ópuszom. Bevallom, nehezen kimunkált szabályaim néhányszor hatástalannak bizonyultak. Egyszer, még kezdőbb koromban, Vitray Tamással, a kitűnő tévériporterrel készítettem interjút egy 3000 ezer példányban megjelenő üzemi lapba. Becsülettel készültem, de ő rettenetesen megkínzott. Sokáig fagyos tekintettel és tőmondatos nemekkel verte vissza kérdéseimet: ez rossz kérdés, miért nem készült, hogyan lehet ilyen ostobaságokat kérdezni? Végre hagyott kérdezni, válaszolt is, és elkészíthettem a cikket, amelyet két ujja közé csippentve meglobogtatott, és egy kis elismerésmorzsa csak jutott szegény fejemnek, azt mondta nagyképűen: „no hát... ebben a métyiében – franciául, mi több, sznobos franciasággal ejtette a „mesterség” szót – ez nem is olyan rossz teljesítmény....” Szakmailag továbbra is becsülöm Vitrayt, de többet nem készítettem vele interjút. Viszont ennek ellenére elismerem szakmai erényeit.
Ennek az emléknek kapcsán, hadd áruljam el mindjárt a kilencedik szabályt is: az újságírónak soha sem szabad megsértődnie, hiszen az a feladata, hogy olvasói számára megszerezze a számukra fontos, érdekes információkat. Ennek ellenére bevallom, van egy feketelistám, de hogy kik vannak rajta, nem árulom el, akikről soha egy sort sem írok le. Erre lehet mondani: no és? De ha minden újságíró a maga modortalan riportalanyait negligálná, akkor a köznagyképűek, a nyilvánvalóan csalók nem lennének olyan nagy hatással a közvéleményre, mint mostanság. Egyébként, bármi történik, leghelyesebb világossá tenni, persze nem nagyképűen, hogy te, az újságíró, autonóm, emberi méltósággal bíró személyiség vagy, akkor előbb-utóbb a legdiktatórikusabb partner is önkéntelenül igyekszik majd demokrata voltát mutatni. Ez a tizedik parancsolatom. Légy öntudatos, de nem nagyképű.
– Ha már annyira nem szereted a közhelyszerű kérdéseket, egy eredeti kérdéssel rukkolok elő. A nyolcezer kötetes kis kézi könyvtáradon és készülő Napoleon-könyved második kötetének kéziratán, a majmok, a papagájok „ meginterjúholását” szolgáló riportermagnódon és a Csepel újság lakáshirdetés- rovatán kívül, valamint a Pusoma vendéglő tatárbifsztekén ésaz  Egri Bikavéren túl mit vitetnél magad után arra a bizonyos újságírók által imádott lakatlan szigetre?
– Köszönöm eredeti kérdésedet. Nos, én arra a bizonyos szigetre egyszerűen csak Csepel szigetét vinném, s akkor biztos, hogy sem én, sem a két fiam nem szenvednének hiányt semmiben. Mert természetesen ők is velem jönnének, ha akarnának. És természetesen vinném Márait, Senecát, Marcus Aureliust, Montaigne-t, akik idegenkedve elhúzódnának tőlem: mit akar ez a félművelt fajankó tőlünk?
– A fenti leltárból, azt hiszem, a riportermagnó érdemel külön magyarázatot. Ennek használata a szakmában korántsem általános, tőled mégis elválaszthatatlan. Miért?
– Azért lettem újságíró, mert rossz a memóriám, másként politikusnak állok, vagy egyéb hasznos népboldogító foglalkozást választok, például bankár leszek. A magnó segít elkerülni az elírásokat, a pontatlanságokat, a félreértéseket. Másrészt, amikor a szalagról visszahallgatom a felvett anyagot, újra átélem a beszélgetések hangulatát, szinte újra ott vagyok a helyszínen, érzékelem, milyen bornírtságokat kérdeztem, amiket korrigálni tudok, a megjelent cikkben már egy jól kérdező, bölcs újságírót láthat viszont az olvasó, hála a főszerkesztőnek és az olvasószerkesztőnek, és ami a legfontosabb, élményszerűbben tudok írni. Végül, de nem utolsósorban, ha esetleg beperelnek, akkor meg tudom védeni a magam igazát. Mert persze az emberek néha szeretnék letagadni, amit mondtak, esetleg azt magyarázzák, nem úgy mondták, nem azt értették. Kétségtelen hátránynak tartja néhány kollégám a magnó használatát a sok munka miatt, én inkább előnynek, mert az én jutalmam nem a honorárium, hanem a jó ízű beszélgetés. De ezt ne áruld el a főszerkesztőnek, mert csökkenti a honoráriumomat. Ha magnóval csinálok interjút, valóban hosszabbra nyúlik a beszélgetés, időnként parttalanná, ami nehézzé teszi a szöveg leírását, de megéri, mert az ilyen „anyagfelvétel közben” barátokat is szerezhetek.
– Nos, ha még emlékszel rá, a neved betűiből formált Villon-utánzatban nagyvonalúan megelőlegeztem neked a mennyországot. Ha bejelentkezéskor ott egy ötmondatos önéletrajzot kérnének tőled, mi áll majd ebben a curriculum vitaeben?
– Megint egy eredeti kérdés. Lássuk csak... Ötvenkilenc éve állandóan úton vagyok, bár időnként otthonra lelek. Mindig meg tudtam szerezni, amit akartam, de többnyire nem tudtam vagy nem akartam megtartani. Így volt ez a munkahelyekkel, a pénzzel és a nőkkel is. Ám életemben a legfontosabb mindig az volt, hogy többet olvassak, mint írjak. Abban reménykedve, hogy a 10 könyvem közül, melyeket remény szerint magam után hagyok, legalább az egyik valódi és nem tömegsikert arat majd. Olvasás nélkül bunkó az újságíró. Persze médiasztár lehetsz, de annak nincs értelme. Minden hibám, viszonylagos szegénységem ellenére meg vagyok elégedve önmagammal, viszont minden erényem ellenére nagyon elégedetlen vagyok önmagammal. Olyannyira, hogy senkivel sem cserélnék sorsot, legfeljebb lakást, mert mostanra már tudom, én vagyok a legjobb barátom és a legádázabb ellenségem is. Gyakran gondolok Karinthyra, aki azt írta: álmomban két macska voltam és játszottam egymással.
– Koránt sem vagyok biztos benne, hogy ennek alapján beengednek majd a mennyeknek országába, de addig is, nékünk, földieknek, kérlek, fejtsed ki egy kicsit bővebben: mire vagy a legbüszkébb, s mit bántál meg eddigi életed során?
– Fantasztikus, mennyire eredeti kérdéseid vannak: melyik újságnak dolgozol? Edith Piaf Nem bánok semmit című dala a kedvencem, de nem igaz, hogy mindent ismét úgy csinálnék, mint régen, ha újra kezdhetném. Volt nekem egy Laci nevű édesbátyám, aki 1972-ben meggondolatlanul átrohant egy lengyel kormányküldöttség robogó gépkocsioszlopa között. Jelképes, hogy a Felszabadulás téren. A rendőrök rövid üldözés után elfogták, véresre verték, bordáját törték, haját kitépték, majdnem kinyomták a szemét. S az én egyébként is lelki beteg, skizofrén testvérem az elmegyógyintézetből kijőve, ezután egy évre rá már nem mert kimenni az utcára, az életbe. 1973. október 9-én leugrott egy bérház ötödik emeletéről, és halálra zúzta magát... Nos, legnagyobb kudarcom, hogy nem hallottam meg Laci bátyám hívását, segítségkérését, nem éreztem meg, hogy szüksége lenne rám, s így nem is tudtam segítséget nyújtani. Ebből én, nem tudom, jól tettem-e, azt tanultam meg, hogy ki kell egyezni a mindenkori hatalommal. Nem megalkudni, hanem, ahogyan Deák tette, megegyezni. Én is, mint sokan mások, kiegyeztem a Kádár-rendszerrel, amelynek része voltam. Azt szoktam mondani, minden harminc év feletti Kádár köpönyegéből bújt ki, csak van, aki letagadja. Büszke vagyok fiaimra, akik nagy-nagy türelemmel szemlélik apjuk vándorlásait, és mindig segítenek a költözködésben. Mindketten az első házasságomból születtek, kitűnő ember az édesanyjuk, mindkettőnek középfokú angol és francia nyelvvizsgája van. Nagyobbik fiam, Bálint, a jólétet választotta, audiovizuális menedzser, Dávid a szegénységet, történelem szakos tanár, tanít. Mindketten megelőztek, ennyi idős koromban még alig jutottam túl a segédmunkáskodáson. Aztán szeretem első könyvemet: Az elsikkasztott boldogságot. Ez dupla büszkeségre ad okot. Erkölcsi szempontból a magam elé állított szakmai-írói mérce alapján sikeresnek tekinthető. Anyagi szempontból viszont a magánkiadásban megjelenő mű teljes és tökéletes csődnek bizonyult. Arra is büszke vagyok vele kapcsolatban, hogy rengeteg munka, lemondás, fejtörés árán mára sikerült kiegyenlítenem minden ide vonatkozó számlát, minden követelést, s így ha gazdagabban nem is, de egy kicsit elégedettebben és mindenképpen bölcsebben kerülhettem ki ebből a vállalkozásból. Ez a meggyarapodott bölcsesség és élettapasztalat pedig arra indít, hogy leszögezzem: mindenek előtt és mindenek felett arra vagyok a legeslegbüszkébb, hogy még élek, és önállóan fenn tudom tartani magam. Ezen kicsit elcsodálkozom, mint Márai, amikor már befutott íróként leltárt csinált. Írásból, olvasásból és beszélgetésből élek és megélek, ami, valljuk be, tényleg kivételes szerencse, valódi isteni kegyelem, ha van isten.
– Én csak egyszerű hétköznapi kegyelmet kérek az újabb sablonos kérdésért. A nők mit jelentettek számodra a múltban és a jelenben, a magánéletben és az alkotó munkában?
– Nem is olyan rossz kérdés. Domine. Mindent a nőknek köszönhetek, ahogy Abody Béla mondta: azt is, hogy megszülettem. Nos elsősorban édesanyámról kell szólnom, aki túlzás nélkül meghatározó egyénisége életemnek. Nem véletlen megfogalmazás: igazi, erős egyéniség, különleges művészi tehetséggel megáldott ember ő, nem mindennapi pályát futott be, s csak a sorsnak tudható, no meg persze saját öntörvényű, nehéz természetének, hogy irodalomtörténészként nem lett ismertebb neve. Illyés monográfáját az író maga cenzúrázta, amit anyám megírt egy nyugati folyóiratban, mire Illyés nyomására házkutatást tartottak nála, meghurcolták. A harmincas évek végén, a negyvenes évek elején Kolozsvárott végzett a Konzervatóriumban, később énektanár lett Marosvásárhelyen. Budapestre kerülve elvégezte a magyar, francia, ének és román szakot, majd hosszú ideig a Rádió irodalmi szerkesztőjeként tevékenykedett. 1968-ban a rendészek vezették ki a Rádió épületéből, mert megszállásnak nevezte a „testvéri csehszlovák nép megsegítését”. 1969-ben rehabilitálták, ám ez a megbocsátás korántsem volt kölcsönös: anyám Laci bátyám 1973-as öngyilkosságát is a rendszer számlájára írta, végül 1983-ban belügyminiszteri engedéllyel emigrált Svájcba, majd Franciaországba, jelenleg is ott él, a francia állam támogatását élvezve. Bennem apám szelíd, kiegyezésre törekvő természete néha összecsap anyám összeférhetetlenségével. Anyámnak köszönhetem a legtöbbet: az olvasás, a zene, a  művészet szeretetét. Kettőnk kapcsolata ugyanakkor ennél jóval bonyolultabb, kuszább, a szeretve-gyűlölködés, a gyűlölve szeretés áldása-átka jellemzi kezdetektől fogva. Valószínűleg a sors is igyekezett különleges „forgatókönyvet” szerkeszteni ehhez a nem mindennapi kapcsolathoz. Nagyban befolyásolhattam anyám sorsát nemcsak a születésemkor a köldökzsinórról való hosszú leválasztás miatt, hanem mert néhány hónap múlva miattam kellett visszafordulniuk az osztrák határról, mert nekem tejre volt szükségem. Így befolyásoltam az egész család életét. Lehet, hogy ezt soha nem bocsátotta meg anyám? Ha akkor van teje, ma német állampolgár vagyok. Ennyi előzmény után érthető tán, hogy mindig neki akartam bizonyítani, tőle szerettem volna megkapni az elismerést: látod, Anyu, milyen ügyes voltam?! Ezért is kezdtem írni. Eddig nem sikerült elismerését kivívnom. Amikor kezébe adtam történészdiplomámat, ő bele sem nézett, ledobta, és kijelentette: „Hát, Bandi, ilyen diplomát ma minden hülye tud szerezni...” Mikor megjelent első könyvem, azt hallottam vissza: „Hát mégiscsak tehetségtelen ez a Bandi!” Anyám most 85 éves, s csak abban reménykedem, hogy egyszer tán mégis gratulálni fog: „Igen! Bandikám! Író lettél végre! Büszke vagyok rád!”
– Házasságaid?
– Kétszer nősültem. Mindegyik szerelmi házasság volt, bár az első 23 évig tartott, a másodi csupán háromig, és anyagilag tönkretett. Viszont most végre független vagyok, legalább magánéletemben. De nemcsak az időtartam mutat meglehetős különbségeket, hanem a társkapcsolat szereposztása is. Első feleségem ugyanis, aki nagyszerű ember, sokkal jobban szeretett, mint én őt. A második feleségemmel pedig pont fordított volt a helyzet. Tény, hogy ő egy más, haszonelvű világban él. Ha meglátott valakit, fejében máris megindult egy különös számítógép, amely tévedhetetlen pontossággal kiszámította, hány forintot, dollárt, eurót, milyen előnyt jelent az illetővel való barátkozás. Amiből egyrészt az látható, hogy bizony, tényleg vannak ilyen érdeknők, másrészt pedig az is, hogy kapcsolatunk kezdetén pénzben mért értékem volt, mert volt egy gellért-hegyi lakásom... Semmilyen szerelem nem tart örökké, pláne, ha pénzfüggő, ha pedig már a megmaradt szeretet sem elég erős, akkor nincs tovább értelme a házasságnak, mint ahogy Szent Pál apostol mondja korinthuszi levelében: „Ha angyaloknak nyelvén szólok is, szeretet pedig nincs énbennem, olyanná lettem, mint a zengő érc vagy a pengő czimbalom. És ha... minden titkot és minden tudományt ismerek is... úgyannyira, hogy  hegyeket mozdíthatok ki a helyökről, szeretet pedig nincs én bennem, semmi vagyok.” Most ilyen értelemben semmi vagyok. Egyedül élek, de nem magányosan, a könyvtáramban legalább száz fénykép, kis életmű-galériám idézi a múltat, melyet nem vagyok hajlandó elcsúfítani, csak mert nem hepienddel végződött. „Nem bánok semmit” – énekli Edith Piaf, „Nézzünk bizakodva a jövőbe”, írta Örkény István.  Most, hogy ötvenkilenc éves koromra egyedül maradtam, és elfogyott belőlem a szeretet-szerelem, sokkal nagyobb az alkotókedvem, mint fiatalabb koromban. Az elmúlt négy évben sokkal többet, és reményeim szerint sokkal jobbakat írtam, mint az előző tíz évben. Ennek alapján hinnem kell, hogy a szerelmi energia valamiképpen áttranszformálható alkotó energiává. Noha tudom, hogy szerencsésebb lenne, ha a kettő egymásból táplálkoznék. Ez a csoda csak egyszer adatott meg életemben, amikor kedvesem, Raschowstki Kati élt. Ő volt számomra a legteljesebb lelki és testi örömök forrása, ő tanított meg szeretni és írni. Szerelemmel és szeretettel teli lény volt, és nálam, gyaníthatóan, tehetségesebb alkotó, költő, aki oly szívszorító önzetlenséggel osztotta meg velem kincseit, mintha csak tudta volna, hogy nem szabad, nem kell takarékoskodnia, mert élete rövid... Mert Kati, aki maga volt az élet, alig 49 évesen elment, maghalt rákban. Hiánya, ahogy József Attila írja: „átjár, mint huzata a házon”... Sose tudom pótolni, minden nőben őt keresem, és természetesen nem találom. Annyit tehetek kettőnkért, hogy írok majd egy Nobel-, Goncourt-, Kossuth-, Széchenyi- és Herder-díjas szerelmes regényt...
– Úgy legyen... Most azonban ejtsünk szót a Csepeli csevegésekről. Áruld el, hogy te magad, aki előszeretettel nevezed Csepelt egy különleges belvilágú akváriumnak, miben látod e kis akvarisztikai szakkönyv legfőbb erényeit és hibáit? És mi lesz a véleménye a halaknak?
– Ez az interjúfűzér spontán módon íródott, s nem valamiféle számításból, érdekből, nem megrendelésre születetett. A főbűnös ebben természetesen Jusztusz Gábor, a Csepel újság főszerkesztője, aki igaz ugyan, hogy nekem hosszabb cikkek írását engedi, de rejtélyes okokból az egész újságot teleírni már nem. Egy-egy célzott beszélgetést követően igen sok értékes, közérdeklődésre számot tartó, nyilvánosságért kiáltó szöveg maradt a magnómban, s így szinte magától értetődő módon felkínálva számomra egy könyv összeállításának gondolatát. Hiszen az íróember, legyen bármilyen vagabund, bármilyen tehetségű, sehogy sem akarja veszni hagyni nehezen összehordott szellemi kincseit. Jómagam ezért a kármentésért is örültem életem második könyvének. Akik bekerültek a kötetbe a 85 ezer megírásra méltó csepeli közül, fájdalom, mindössze kétszázan, azok, remélem, szintén elégedettek lesznek az olvasottakkal. Annál is inkább, hiszen riportalanyaim természetesen valamennyien látták már a róluk szóló kéziratot, s beleegyezésüket adták a megjelenéshez. Előfordulhat, hogy megismétlődik majd a szamár, a gyerek és az apa közismert története, s egy „jóakaró” sugallatára a beszélgetőpartnerem megváltoztatja majd előzetes véleményét. De reményem szerint megváltozhatnak sok évtizedes előítéletek is, és sokan őszintén rácsodálkoznak: „Jé! Ezt eddig nem is tudtam X.-ről, Y.-ról?!” Ezután pedig tán jobban meg fogják érteni a megszólaltatott csepelieket, a többieket, és talán önmagukat is.
Annak a maradék 84 ezer 800 embernek a véleménye meg fog oszlani, akik nincsenek benne a könyvben. Egész biztosan hallok majd olyan megjegyzéseket, hogy „ez aztán jól megtisztelte az önkormányzat hátsó fertályát”, vagy: „Miért X. Y.-ról, és miért nem Y. Z.-ről írt ez az idióta U. A.? S egyáltalán, miért állította be jobbnak beszélgetőpartnereit, mint amilyenek a valóságban? Valószínűleg az fog fájni legjobban, amikor azt mondják: „Hát ilyen könyvet mindenki tudna írni...! Meg különben is: ezek csak beszélgetések, nem önálló újságírói, írói munka?” Mit válaszolhatok erre? Azt, hogy a megszólaltatott személyek nemcsak a jövőnek üzennek, hanem a jelen embereinek is. Akik bekerültek a könyvbe, bármilyen pártállásúak azért becsülendők, mert valamennyien megcsinálták magukat, nem hagyták a sorstól sodortatni, szorgalmasak, igyekvők, és ami számomra nagyon fontos: legtöbbjük nemcsak becsüli a műveltséget, hanem a könyvek segítségével erősíti magát. Azt írtam a XXI. század, XXI. kerület, 21 beszélgetés című fejezet elé: „Beszélgetni jó, mert türelemre és megértésre tanít.” Ezzel a könyvvel arra szeretném inspirálni a csepelieket, hogy sokat beszélgessenek, hallgassák meg a másikat, s hamar rá fognak jönni, ahány ember a földön, annyi közepe van a világnak. S így lesz aztán a sok kis központból az egész. Így lesz éltető, s így élhető a világ.
– Végül egy tapintatos kérdés. Érdemes volt élni?
– Igen, érdemes. De erre a kérdésre Márai Sándor, belső életem „vezére” szebben válaszol: „Utolsó leheletemmel is köszönöm a sorsnak, hogy ember voltam és az értelem egy szikrája világított az én homályos lelkemben is. Láttam a földet, az eget, az évszakokat. Megismertem a szerelmet, a valóság töredékeit, a vágyakat és csalódásokat. A földön éltem és lassan felderültem. Egy napon meghalok: s ez mily csodálatosan rendjén való és egyszerű. Történhetett volna más, jobb, nagyszerűbb? Nem történhetett. Megéltem a legtöbbet és legnagyszerűbbet, az emberi sorsot. Más és jobb nem is történhetett velem.”

Csepeli hebegések
„Mikor ha polgár felébred
Azonnal vége a sötétnek...” (Ál-Márai Sándor)
„Josephine, kuss...!” (Ál-Napoleon)

Sokáig küzdöttem az érzés ellen, birkóztam, szkandereztem, thai-boxoltam magammal, de hiába. Ma reggel aztán végképp arra ébredtem, hogy szeretem Csepelt. Pedig végső megoldásként még a tiszteletbeli postamesteri egyenruhámat is felvettem tegnap, hogy az itteni kóbor kutyák belém marjanak, ehelyett azonban megnyalták a lábamat és farkcsóválva elkísértek hazáig. Itt tanyáznak azóta is a lépcsőházban, egyikük-másikuk meg is kölykezett talán. Szeretem a hangjukat, de legalábbis kezdem megszokni lassan, csak ki ne fogyjon a füldugó...
Persze, ha tudnák, hogy mindezt már meg is írtam a Gyepmesterek Lapjába, lehet, hogy mégis megmarnának. Ám én ezt a Csepelt még akkor is, dafke nagyon szeretném. Kedves itt nekem minden, s ahogy most lakásom ablakából széttekintek így félálmosan, magam is elcsudálkozom rajta, hogy milyen bőséges az én csepeli kedvenceim leltára. Szeretem a fákat és a bokrokat, a fűről nem is beszélve, szeretem a nőket, az önkormányzati képviselőkről nem is beszélve, s lám még azt a borzas, borostás, ősz hajú, láthatóan farkaséhes csavargót is szeretem, aki pedig egész közelről hunyorogva fixíroz engem egy idő óta. Illetve... ejnye, no... hiszen most veszem észre, hogy ez én vagyok a fali tükörben, merthogy nézelődés közben teljesen körbeforogtam ám a nagy igyekezettől.
Csinálok hát mindjárt neki-magamnak gyorsan egy rántottát, pettyes fürjtojásból, enyhén piritott, húsos abált szalonnával, zsenge, apróra vágott, tárkonnyal ízesített házi csalamádéval, merthogy, ha nem mondtam volna még, én azt is nagyon szeretem itt ezen a kis Csepelen.
Ajánlás
Herceg, s ti többi víg legény
E kis versen kacagni nem kell:
A nevemmel jegyeztem én,
a többi sort meg életemmel.
                                                                                                                                     Donnert Károly

Bizonytalanok bizonyossága

  Mostanában sokat beszélnek kissé /le/sajnálkozva a politológusok és politikusok, meg közemberek a bizonytalanok bizonytalanságáról. No, persze, hogy sajnálják, mert tudják, hogy a politikus legitimációjához szükség van a szavazókra, a politológusnak és közéletieknek pedig arra, hogy beszélhessenek a politikáról, ami szerintük nagyon fontos. És mi lesz akkor, ha lakosság többsége rájön, hogy csak négyévente egyszer kell, mint kellék? Szerintem pedig túl becsülik magukat a politikusok. Fontosabbnak tartják magukat, mint amennyi megilleti őket.  A bizonytalanok nem bizonytalanok. Ők úgy érzik, ők a tudatos nem-szavazók, a joggal gyanakvók. Tudatosan tartják távol magukat a politikától, a közélettől, mert tudják, hogy minduntalan becsapják őket és nem akarnak újra lépre menni. Úgy érzik, nincs párt, nincs társadalmi csoport, amely az ő érdekeiket védené. Úgy gondolják, „magának rág, mind, aki rág”, ez az önzés társadalma. Kocsmai szóhasználattal: itt mindenki lop, csal, hazudik.  A bizonytalanok tehát tapasztalataik miatt bizonyosok, gyanakvásuk oka az általános bizalmatlanság, amely – úgy érzik – sorozatos átveretéseikre való reagálás.  A politikusokra és a bankárokra úgy gondolnak, mint szükséges, vagy szükségtelen rosszra, de mindenképpen rosszra, akik megkeserítik életüket. Hogy igazuk van vagy sem, arról az okos közgazdászok és politológusok vitatkozhatnak, de az tény az tény, így gondolkodnak sokan ebben az országban. Ím itt vagyunk, gyanakvón s együtt – írta József Attlila. A politikus, a bankár az úgy nevezett kisemberek számára, akiket szokás volt honpolgárnak, elvtársnak, lakosságnak, állampolgárnak, embernek, szólítani, a hazudós juhászt jelenti a politikus és a bankár. Ismerik a tanulságos mesét? A hazudós juhász addig-addig riogatta a falu népét, jön a farkas, jön a farkas, hogy mikor valóban jött, a juhász hiába figyelmeztetett, a falu nem hitt neki.
  És mindennek oka a bizalmatlanság.  „…ha egy társadalomban széleskörű a bizalmatlanság, ez valamiféle adó formájában  a gazdasági élet minden területét sújtja, s ezt az adót azoknak a társadalmaknak, amelyekben a bizalom magas fokú, nem kell megfizetniük.„ Francis Fukuyama amerikai filozófus állítja ezt Bizalom című könyvében. (Európa Kiadó 1997., 48-49.o.). Arról is ír, hogy természetesen azokban a társadalmakban, ahol a bizalom szintje alacsony, ott közgazdaságilag is sokba kerül a bizalmatlanság, mert hiszen a jogi apparátus természetesen pénzbe kerül.  Folytatva az idézetet: „Azok az emberek, akik viszont nem éreznek bizalmat egymás iránt, végül is csak akkor tudnak együttműködni, ha mindenre pontos szabályok, előírások vannak, amelyeket meg kell tárgyalni, jóvá kell hagyni, érvényre kell juttatni, esetleg peres úton, néha kényszerítő eszközök igénybevételével” Mindezt azért idéztem, hogy bizonyítsam olvasóimnak, az állítólagos bizonytalanság, azaz a tudatos politikusokkal való szemben állás, a politikai passzivitás alapja a társadalmi bizalmatlanság. Fukuyama azt is írja, hogy a modern polgári demokráciákban az egyik párt a választások előtt nagyobb bizalmi tőkét halmoz fel, mint a másik, vagyis többen bíznak eredményességében, mint a másikban. Rendelkezik bizonyos mennyiségű bizalmi tőkével és a „zemberek” – ezt az új politikai zsargont én is használom most Fidesz után szabadon – rájuk szavaznak. (Ez az Emberek, zemberek megszólítás is megér egy misét. Nyilván az emberek átlátnak a szitán, tudják, hogy a polgárról, a polgártársról azért váltottak a politikai kommunikátorok, manipulátorok az Emberek kifejezésre, mert udvarolni akarnak annak a rétegnek, amelyet aztán ki akarnak használni.) A bizalmi tőkét meg lehet szerezni őszinteséggel és hazugsággal és ígérgetéssel. De mert tudják, hogy az őszinte politikus bukásra van kárhoztatva és már eléggé olvasottak ahhoz, hogy legalább egy könyvet olvastak: Machiavelli Fejedelem-ét, hazudnak rendületlenül, és amikor nem hazudnak, a zemberek, már azt sem hiszik el. A választások ideján mindenki tudja, olyasmit ígérnek, amit nem lehet megvalósítani. Ez ma már velejárója a választásoknak. A másik párt tagjainak rágalmazásával, lejáratásával, - ebben nagyon jók vagyunk, mi magyarok is – igyekeznek bizalmatlanságot kelteni a rivális ellen. Aztán megnyeri a választást a többet hazudó, többet ígérő, a jobban rágalmazó, az ügyesebben manipuláló és mert nálunk, inkább leváltanak, mint voksolnak egy párt mellett, győz az ügyesebben manipuláló. De a „zemberek”, még, ha látják is, hogy hazugságokkal etetik őket, inkább reménykednek, hátha, hátha most végre betartják szavukat. Mert ilyenek a zemberek, hinni akarnak. Különben is az egész kommunikáció arról szól, hogy egy öntudatos állampolgárnak kötelessége elmenni, szavazni. Ez a hatalmi elit érdeke, és mert a média az elit kezében van, ezt sulykolja.  És a zemberek elmennek szavazni. De bárkire szavaznak, csalódniuk kell, mert ebben a mai szisztémában egyik párt sem tudja megvalósítani ígéreteit. Így a félrevezetettek, megvezetettek legitimálják őket, és a választások után rájuk hivatkoznak, de akkor már nem érdekli őket, mit gondolnak szavazóik. Hazug, féligaz kommunikációval igyekeznek elfedni bal- vagy jobbfogásaikat. Aztán eltelik egy év és „az istenadta nép” úgy érzi, megint átverték.
   Ha most azt várják, hogy szidjam a politikusokat, a politikai-gazdasági elitet, tévednek. A politikai-gazdasági elit tagjai nem elvetemült gazemberek, mint sokan gondolják, igen helytelenül. Ők nem független, önállóan gondolkodók, nem személyiségek, hanem MÁSOLAT-EMBEREK. Másolatai egy politikai párt első emberének, és mert ezzel tudnak egzisztenciális előnyökhöz jutni, úgy cselekednek és úgy gondolkodnak, ahogyan azt a pártjuk elvárja tőlük. Ezért MÁSOLAT-EMBEREK. De ők nem tudatosan viselkednek így, hanem a hatalmi-politikai struktúra, és természetük, jellemük sem engedi őket másként, ha úgy tetszik tisztességesen viselkedni.
  Itt egy pillanatra álljunk meg. Miért írtam, hogy ilyen a természetük, jellemük? Azért mert úgy érzem, és talán nem messze járok az igazságtól, hogy ennek a politikai-gazdasági elitnek erősen viszonylagos az erkölcsi felfogása, azt is mondhatnám, szituáció-erkölcsűek. Úgy gondolják sokan közülük, hogy nekik járnak a kiváltságok. Amire a kocsmában persze „a tudatlan nép”erre azt mondja: tudod, mi jár nekik?... Ezek az urak, hölgyek – már le sem merem írni, hogy honatyák, honanyák, mert annyira nevetséges – hiszen mindenki tudja, csak ők nem, hogy nem a népért, hanem a népből élnek. El tudják magyarázni, hogy nekik joguk van szolgálati lakáshoz, vagy lakástámogatáshoz, mint például ’Dajcs’ úr, aki ötszázezerért bérelt lakást a mi pénzünkből, vagy az előző köztársasági elnök, aki házat kapott, mert az úgymond jár neki, és sorolhatnám, az erkölcsös vérszívókat és közben erkölcsi prédikációt tartottak a televízióban, a nyilvánosság előtt a tisztességről. Ilyenek voltak a végkielégítéses menedzserek, a szolgálati autót használói, szolgálati telefon használói stb. és ugyenezek, ha béremelésről volt/van szó, a pénzhiányra hivatkoztak, hivatkoznak.
  De szerencsére, az úgynevezett demokrácia arra is jó, hogy a pártok lejárató kampányaik közben, elmondják egymásról, hogy mindegyiknek saját maga felé hajlik a keze. Így aztán elérik, hogy a zemberek az egész gazdasági-politikai osztályt önzőnek tartsa. A bizonytalanok fel nem foghatják, ha meglehetősen nagy fizetésük van a vezetőken, miért nem a saját kocsijukat használják, miért nem a saját maguk házában laknak, miért nem maguk fizetik a benzint, stb… A politikai elit tagjai – néhány kivételtől eltekintve - olyanok, mint a macskák, akik ösztönösen Whiskast esznek. Ha pedig ösztönösen viselkednek, nem lehet őket felelősségre vonni. Mint ahogy a macskát sem. Azt kell mondanom, hogy a Magyarországon kialakult politikai-hatalmi struktúra nem is enged más cselekvési lehetőséget számukra. Ha valamelyik politikus normálisan kíván viselkedni és azt mondja, én a saját kocsimat használom, megdumálják a többiek, hogy neki jár a szolgálati kocsi. Bizony igaz, hogy a lét határozza meg a tudatot. A struktúra alakítja az emberek cselekedeteit, és nem az emberek a struktúrát. Számtalan becsületes képű fiatal politikus változását figyelhettük meg az elmúlt húsz évben. A nyílt tekintetet, a sunyi, ravaszság váltotta fel. Meghíztak és megromlottak. Magyarországon az általános bizalmatlanság-struktúra és félelmen alapuló struktúra határozza meg a társadalmi és mindennap életben a zemberek életét, a politikusokét, vállalkozókét szintúgy, minden szinten. Nemrégiben láthattuk a Biszku elvtársról szóló filmet. Biszku a szemünkbe vágta, hogy az erősebb kutya baszik. De nehogy azt higgyék, hogy a mostani politikusok nem így gondolkodnak, és nem így tesznek. Aki nyer, mindent visz, még ha hamiskártyás is. Vannak ugyan törvények, de nálunk a törvények mellett vannak szokásjogok, amelyek mintegy felülírják a törvényeket, az erősebbek szokásjoga. A fejletlenebb társadalmakban igyekeznek törvények szerint uralkodni, nálunk a törvényeket hozzáigazítják a szokásjoghoz, az erősek által kialakított szokásjoghoz. És ezt a bizonytalanok  bizonyosak tudják és évszázados igazságokat fogalmaznak meg egyszerűen, tömören az erősebb kutyáról, meg, hogy a széllel szemben nem lehet…ne szólj szám, nem fáj fejem… vagyis, mindez azt bizonyítja, hogy az egyének és csoportok igyekeznek ehhez a struktúrához alkalmazkodni. Ebben a mi szép új világunkban nem a jólét csurog lassan lefelé, ahogy okos közgazdák mondják, hanem a félelem és a szorongás, a bizonytalanság. Ki-ki természete szerinti taktikát választ. Azt mondhatom, hogy ki-ki csak megalkuvásának, bűneinek mértékében különbözik a másiktól.
  Köztudott, nálunk természetes, hogy az ember meghunyászkodjék, kompromisszumot kössön, megalkudjon a túl-hatalommal rendelkező hatalom előtt, – ki-ki válassza, a magára illő kifejezést - mert tudja, tapasztalja, hogy a hatalommal rendelkező, tisztelet a kivételnek - visszaélhet erőfölényével - és senki, az új alkotmány pedig pláne nem védi meg. Sőt az új alkotmány még inkább kiszolgáltatja a kisembert a hatalomnak. A rendszerváltás óta például folyamatosan kurtítják a munkavállalók jogait. A balosok ravaszul fű alatt tették helyére a melóst, a mostani jobbosok, folytatva a 98 és 2002 közti ámokfutásukat, erőszakosan, nyíltan megmondják az őszintét, bele a melós szemébe, aki éppen megválasztotta, majdhogynem azt mondják, kuss. Ezt úgy fogalmazzák meg, hogy a középosztályt kell támogatni. Tehát nem azt a többséget, amely őt megválasztotta, hanem a kisebbséget, amely nem a többségért, hanem a többségből él. Ha védve társaid érdekeit felvonulsz és tiltakozol, akkor olyan helyzetet teremtenek, hogy elhagyd érdekvédelmi állásod, felmondják a szakszervezet irodáinak bérleti szerződését, ha felvonulsz, kiderítik, hogy törvénytelenül tiltakoztál. És kiderítik, hogy nagymamád kommunista vagy fasiszta volt. Tehát a melósnak, a beosztottnak nem marad más választása, vagy utcára vonul, törvénytelenül, vagy alkalmazkodással védekezik, úgy tesz, mintha egyet értene a főnökével, hiszen otthon családja van, akiket el kell tartani. Sőt egy idő után az egyszerű kompromisszumából, szinte észrevétlenül kialakul a szolgai, alattvalói magatartása és még tovább is fejleszti. Tudja ugyan, hogy főnöke – többnyire - haszonleső nagy marha, nem ért a szakmájához, de még dicséri is. Így kialakul a Polonius-féle talpnyalók hada a társadalom minden szintjén, hiszen a talpnyalás igenis kifizetődő, csak a szegény Hamlet által leszúrt hízelkedő Polonius fizetett rá. A politikusok többsége, még ha tönkre is tették az országot, megússzák. Mi bizonytalanok biztosak vagyunk abban, hogy csak a mesében és az irodalomban győz az igazság. Ezt mindenki tudja, és hogy ne felejtsék el, erről tesz a hatalom, és tesz az un. demokrácia, amit inkább nevezhetnénk democsokráciának, mert a politikai és gazdasági leit számára fontosabb egyéni és pártérdekeinek megőrzése, ha beledöglik a köz, akkor is. Sajnos, sok-sok Polonius lepte el a társadalmunkat. És a Poloniusok nem bíznak már egymásban sem. Pártokba szerveződnek. Pártharcolnak és közben az ország helyzete romlik. Ahogy a munkahelyeken kitermelődik a szolgafajta, úgy a társadalom minden szintjén. A politikában leginkább, mert ott a rossz teljesítményt sokáig el lehet hazudni kommunikációval. És ezek a kiszolgáltatott, lelkileg megnyomorított emberek a demokrácián alapja, ők választanak. El lehet tőlük várni, hogy jól válasszanak?!
  A pártokban, a közigazgatásban a szakértelem csak másodrendű, az elsőrendű a szolgai alázat. Minden párt kitermeli a maga szolga-mentalitású mamelukjait. A jobb ízlésű, a műveltebb, az okosabb emberek pedig távol tartják magukat a politikától, mert tudják, hogy a politikában jobban érvényesül a talpnyaló, mint a valódi tehetség.
  Egy alkalommal interjút kellett készítenem egy politikussal arról, lehet-e tisztességes egy politikus. Amikor feltettem neki a kérdést, megsértődött. Az illető a nagyhangú rendszerváltók közül való volt, volt 68-ban Mao hívő, aztán Che Guevara hívő, aztán tagja a Ceausescu pártnak, aztán emigrált Magyarhonba és megmondta, mit kell csinálnunk itthon, a leglelkesebb neoliberális volt, aztán most már balra hajlott a gerince, ha van „nekije”. De ugyanez a jelenség megtalálható balról jobbra tolódottakkal, hajlókkal is. Bibó István írja egy helyütt, hogy hazugsággal nem lehet politikát csinálni. Sajnos lehet. Ha nem más rövidtávon, de ez a rövidtáv is elég az ügyeskedőknek, hogy megszedjék magukat. Magyarországon képviselőnek lenni jó üzlet. És a pártosok azt hiszik, hogy a zemberek nem látják ezt. Hogy miközben ránk hivatkoznak, a zsebünkben kotorásznak.  
  Mindezt el kellett mondanom, mert mostanság sokat beszélnek politológusok és politikához konyító médiasztárok, és persze jobb-pártosok, meg bal-pártosok a „bizonytalanokról”. Kissé lesajnálva őket. A pártos embereknek nyilván meg van az okuk, hogy válasszanak egy csoportot és vele egy vályút, egy világnézetet, történetszemléletet, ha úgy tetszik, előítéletet. Lelkük rajta. Egyik, azt hittem, volt jó barátom, aki amolyan népfrontosként mindig minden rendszerben a győztesek között talált magának referenciacsoportot, minden párttól elfogadott kitüntetést, azt mondta: Az, hogy melyik pártot választjuk, az attól függ, melyik kocsmába lépünk először. Aztán persze vannak kocsmát váltók, akik az ingyen vagy olcsóbb moslékital, vagy whisky reményében átmennek a konkurencia italboltjába, vályújához, de lényegük megmarad, a kocsmai szellem, a pártszellem kívánta gondolkodást fogadják el. Lelkesen. Aki pedig nem tud pártszerűen gondolkodni, azt kiveti magából mindegyik párt. Pedig az igazság, a gazdaság, a társadalom nem pártszerű törvények szerint alakul. És most térjünk vissza a kezdő mondatokhoz a fentiek végig gondolása után már érthető.  
  „A bizonytalanok nem bizonytalanok. Ők a tudatos nem-szavazók, a joggal gyanakvók. Tudatosan tartják távol magukat a politikától, a közélettől, mert tudják, hogy becsapják őket és nem akarnak újra lépre menni. Ennek oka az általános bizalmatlanság. Gondoljanak a hazudós juhász meséjére. A hazudós juhász addig-addig riogatta a falu népét, jön a farkas, jön a farkas, hogy mikor valóban jött, és figyelmeztetett, a falu nem hitt neki.”
  De hát érvel a pártos: a demokráciában a pártok váltógazdasága határozza meg a politikát. Azt nem lehet propagálni, hogy ne menjenek el szavazni az emberek, hiszen akkor nem működik a demokrácia. Amire én csak nagyon tagoltan, hogy mindenki értse, csak annyit kérdezek, és ez a demokrácia jó?  Ahhoz, hogy a falu népe bízzon a juhászokban, azoknak le kell szokniuk a hazudozásról, a kapzsiságról. Persze kérdés, meg tudnak-e változni. De tudjuk, a szokás és az érdek, a pénz nagyúr. S amíg nem változnak a juhászok, addig mi, bárányok hallgatunk ugyan, de tudatosan biztos-bizonytalanok maradunk.  És végül is ha bemegyünk egy boltba, nem kell a rossz árú helyett a kevésbé rosszat vásárolnunk. Mi jó árukból szeretnénk vásásrolni. Hogy hazamenve ne bánjuk meg a vételt.   

    

AZ EMBER VÉGÜL…


Történet a szeretetlenségről  
A megveretés

  Harminc éves, apollói szépségű, okos tekintetű fiatalember volt, és Szerencsés Lászlónak hívták. De hősöm nem vett tudomást arról, amit egy francia író vallott, a nevünk mi magunk vagyunk, és ismert az a mondást is figyelmen kívül hagyta, hogy ugyanis a név kötelez. Szerencsé László nem tett eleget, amire neve kötelezte volna, csak nevében volt szerencsés… Tisztességes munkás volt egy állítólagos munkásállamban, szeretetet várt szeretetlenektől, egy szeretetlen korban és türelmet várt a türelmetlenektől egy türelmetlen korban.  Ezért szükségszerű volt végzete.
   Gyönyörű októberi nap volt. Szerencsés László kint ült a hatalmas erkélyen, amelyről, ha bal felé tekintett elláthatott a Sas-hegy szürkén világító sziklás oldalára, az aprónak tűnő, piros fedelű házakra. Ha jobb felé nézett, láthatta szürkélleni Kelenföld panelház-doboz-rengetegét. Gyakran kiült ide az erkélyre, szerette nézni ez eléje táruló panorámát, és arra gondolt, talán mégiscsak szép az élet… „Még fölülről nézvést…”  
  - Igaz nem lettem értelmiségi, író, - gondolta - hanem csak tróger, két feleségem megcsalt, nem maradt semmim, amiért érdemes élni… Szétnézett a gyönyörű októberben és azt kérdezte magától: - Van remény? Még minden helyre jövet – jutott eszébe Bandi öccsének vigasztalása, akinél nemrégiben járt egy söprűtartó helyiségből kialakított galériás alig 10 négyezetméteres otthonban. szűken voltak, szegények volta, és mégis boldognak látszottak, mert szerették egymást. Hogy irigyeltem őket – gondolta Szerencsés László. Miért van neki ilyen szerencséje, pedig soha nem vette az életet komolyan. Link. És mégis. Mi a titka, hogy szeressék az embert? Megtalálom-e végre azt, akit szeretni érdemes? Aki viszontszeret, aki nem csal meg? Megtalálom-e azt az önmagamnak leginkább megfelelő foglalkozást, ahol legalább viszonylagos függetlenséget érezhetek? Valóban, még csak harminc éves vagyok. Még előttem az élet, ahogy mondani szokták.  
  Nézte az alkonyba hajló sötétedő így is csodálatos, sejtelmessé váló színeket. Ó, ezek az vasárnap koradélutáni erkélyes szemlélődések voltak életének talán legszebb pillanatai. Nyugalom, csend töltötte be a házat és a kertet. Anyja, aki állandóan veszekedett vele, most nem volt otthon. Nem bánthatta. Csak néha húzott el egy-egy 27-es busz erőlködve, benzinfelhőt húzva maga után a ház előtt. S a csendbe belebrummogott a város forgalmának zsongító moraja is. Legszívesebben a kertet nézte, a karcsú örökzöld fenyőfával. Nézte a fenyőt, amely vele együtt növekedett, akivel beszélő viszonyban volt. Gyerekkorában lombja alatt bújt meg, hogy magányra leljen, mert már akkor is szeretett egyedül lenni és ilyenkor a fenyő susogását lefordította magyarra és mindenféle meséket vélt hallani a suhogásból. Legszebb mese az volt, amikor anyja megsimogatta. Talán ezért szerette Andersen fenyőfa meséjét, amelynek szomorú végét mindig megsiratta. Jól emlékezett arra, amikor a fenyőfát, amely örömet szerzett mindenkinek karácsonykor, a szemétdombra került, hogy aztán a szolgalegények elégessék. Szinte kívülről tudta a mese utolsó sorait és gyakran tudatába idézte, ha ránézett a fenyőre. „A fenyőfa pedig minden roppanásnál  - egy-egy sóhaj volt minden roppanása – egy nyári napra gondolt, vagy egy téli éjre kinn az erdőben, amikor csillagok szikráztak fölötte: a karácsonyestre gondolt, meg Együgyű Jánosra, az egyetlen mesére, amit hallott és elmesélt. Végül nem maradt belőle más, mint egy marék hamu. A gyerekek tovább játszottak az udvaron, a legkisebbik a mellére tűzte az aranycsillagot, amely azon a boldog estén a fenyőfa legszebb ékessége volt. De annak az estének vége, vége a fának is, vége a mesémnek is, vége, vége, minden mesének ez a vége”.
  Szomorúan nézte-nézte a fenyőt és az elmúlásra gondolt. Bámulta csodálva az őszi szín-kavalkádot. És próbálta megfogalmazni, amit lát, igyekezett gondolatban leírni a színeket, de nem ment, hiába erőlködött. A szavak nem akartak neki engedelmeskedni. - Miért nem tudom kifejezni magam? – kérdezte magától szomorúan. Ha nem tudom leírni a világot, - gondolta, - akkor én sem vagyok és a világ sincs… Milyen szerencsések, akik pontosan ki tudják fejezni magukat, akik szavaikkal leírják, leltárba foglalják, magukévá teszik, bekebelezik a világot, lelkükbe vésik kitörölhetetlenül. És akkor eszébe jutott egy másik kedvenc könyve, kedvenc cseh írója, Capek, aki felejthetetlenül írta le az ősz szépségét. Felállt, és beballagott anyja hat-nyolc ezer könyvet tartalmazó könyvtárszobájába, leemelte a keresett művet. Lassan visszament az erkélyre, lapozgatta, aztán élvezettel olvasta a szöveget, és fel-feltekintett a könyvből a kertre, mintegy ellenőrizve, pontosan fogalmaz-e az író és szinte mámorosan itta magába az ízes szavakat: „A föld arany, vörös, lila, zöld. És megint arany, sötétvörös kékes és barna, az okker, a sziéna vagy a szépia árnyalataiban: piros, mégpedig cinóber- és kárminpiros, velencei vörös, pozzuolai vörös, kénsárga, krómsárga, indiai sárga, terrakotta színű, buzérszínű, kékeszöld, sárgászöld, kék, ibolyakék… Az ámulattól kótyagosan nézzük, mire képes az október. Amott egy jegenyenyár hatalmas sárga lángnyelvként ragyog fel, mikor rásüt a nap. A bükkök széltében messze szórják apró narancslángjaikat, s egy nem tudom, miféle cserje vörösen izzó tüzes kohóként világít. Arany, vörös, lila, zöld. Szent, szent, szent! Mi atyánk, ki vagy a mennyekben, ó de gyönyörű ez!”
      Ó de gyönyörű ez! Ó de gyönyörű ez, valóban, ismételte meg kétszer is az író szavait Szerencsés László, aki kamaszkorában író szeretett volna lenni, de lemondott az álmáról, mint az emberek többsége, akik kénytelenek engedni sorsuk kényszereinek, de az ő elkeseredésük rövid életű, élnek tovább.  Álmai elől elsőször belemenekült a tanulásba, aztán a hordárkodásba, a cipekedésbe, lapátolásba. Odaadta élete értékes energiáját, az idejét egy menekülési lehetőségért. Viszont a szépség szeretete megmaradt benne, pedig durva, nehéz fizikai munkát végzett immár 12 éve, amiben lelke eldurvulhatott volna. Még egy darabig kint maradt az erkélyen, ült a nyugágyban és bámulta az alkonyban sötétülő színeket, aztán felkelt, megfürdött, fogat mosott, mert így tanulta, tisztának kell lennie az embernek. Még ha tróger is. Aludnia kellett, mert nehéz nap várta. Azt álmodta, hogy egy meredek sziklafalon mászik, minden segítség nélkül. Nehezen, kínlódva találta meg a kiszögelléseket, ahol megkapaszkodhat. S így mászott lassan, kínlódva felfelé. Már a párkányokkal szegélyezett sziklafal közepén járt. Ha izzadva, kifulladva elért egy-egy párkányt, megpihent és indult a kövező párkány felé. Már-már elérte a következő párkányt, amikor megcsúszott a keze, nem volt hová kapaszkodnia és zuhant. Még utána kapott egy-egy kiszögellésnek, de már zuhant-zuhant és nagyon puffanva leért arra a párkányra, ahonnan elindult. Mi ez, mit jelent ez, gondolta álmában. Leporolta magát, és indult megint felfelé. És megint megcsúszott. Mikor megszólalt a vekker éppen azon próbálkozott, hogy csakazértis megpróbálkozik újból.  
  A naptár 1972. november 4-ét mutatott. Nem is sejtette, hogy sorsfordító nap lesz ez még az életében. De hát hogyan is sejthette volna, éppen ez az élet nagy rejtélye, hogy a sorsdöntő nap ugyanolyannak tűnik a jelenben, mint bármelyik közönséges nap. Csak később kap jelentőséget, amikor összeállítottuk a mozaikokat és végig gondoltuk az eseményeket. Durván harsogott, ordított a hajnali csendbe a vekker. Gyorsan elhallgatta, nehogy anyja felébredjen és üvölteni kezdjen: Kuss! Már aludni sem hagyják az embert. büdös dögök, életem megrontói! Hajnal félnégy volt. Felkelt, megfürdött, most is eszébe jutott, és megismételte: - Tisztának kell lennem, mert így tanultam - ,és hozzá tette, - Még ha tróger is az ember, adnia kell magára.  Eszébe jutott az álma, zuhanása a sziklafalról és azon gondolkodott, mit jelenthet, de ébren sem tudta megválaszolni a rejtélyt. eleinte lassan ballagott hajnali szürkületben. A madarak már hangoltak a kertekben, köztük a sárgarigók, kiabáltak, ahogy a torkukon kifért: Reggel van! Reggel van! Az élet szép! Az élet szép! Az élet szép. Olyan lelkesen énekeltek, hogy Szerencsés László már-már hitt nekik. De aztán arra gondolt: Ugyan mit visonganak ezek a madarak. Mi tudják ők, milyen az élet. Jó nekik csak az ösztöneik szerint élnek. De nekem nem szép, nem sikerült semmi, pedig mennyi energiát adtam bele, hogy legalább elviselhető életet éljek. Rohant a lépcsőkön lefelé, babonásan vigyázott, hogy négyesével szedje a lépcsőket. Elégedett volt, hogy sikerült. Örült a gyors iramnak. Egy rohanással leért a lépcsőkön a Móricz Zsigmond körtérre, ahol csikorogva álltak be a végállomásra a villamosok, zúgtak, ropogtak a motorok, brummogtak az autóbuszok és mindezen zajok egy valószínűtlen szimfóniába olvadtak, mintha Gerswin muzsikáját hallotta volna. Sietett, hogy minél előbb elkezdhesse a munkáját… Ez a munka volt már csak, ami az élethez kötötte. Lekanyarodott a jól ismert főútról, és a Zenta utca 5-ös számú ház előtt már várta a megrakott hordár kocsija és elkezdte a szokásos „rakodói tevékenységét”. Engedjék meg olvasóim, hogy átadjam a szót egy kis időre neki, Szerencsés Lászlónak, aki naplójában így írt munkájáról:   „Most harminc éves vagyok. Mindig 100 %-ig magamra utalt voltam. Keserűség nincs bennem. Szeretek dolgozni, szeretem a koszos, büdös állatias fizikai munkámat, a szabad levegőt, a frisset, a szennyeset is. Harmonikus vagyok. Emberien izgatott vagyok, ha próbák elé kerülök, tökéletesen boldog vagyok egész egyszerű fizikai és szellemi problémák megoldása után. Maximalista vagyok. Egészségesen az. Fizikai munkámból szellemi munkát csinálok. A legapróbb szállítási, rakodói problémán órákig el tudok töprengeni, megoldást mindig találok. Másnapi munkámban mindig hasznát veszem töprengéseimnek. Jó munkaerő vagyok, mindenütt a legjobb munkaerőnek tartanak. Az emberek szeretnek. Mindig érdeklődnek sorsom iránt. Szeretem embertársaimat, elsősorban értük dolgozom. Általában tizenhat órán át végzek munkatevékenységet. Nyolcórai munka után teljesítményem csökken, táplálékfelvételem nő. Állandóan munkaeszközöket vásárolok. Az Akadémia tápanyag táblázata szerint táplálkozom. Munkámban edzőtáborszerűen veszek részt. A maximális kifáradás előtt alszom, pihenek, a munkakezdés előtt mindig étkezem. A munka sportszerű bemelegítő mozgással kezdődik: a fokozatosság elve alapján dolgozom. Lassan, megfontoltan, kis terheléssel kezdek, a maximumig. Munkámban 11 éves rutinom, állandó fizikai és szellemi készenlétem segít. Szemem friss, mindig nézek és látok vele. Egy óra alatt több ezer gondolat megfordul a fejemben. A gondolkozás nagyon jó érzés. Van önbecsülésem....  Munkámból komoly játékot csinálok. Nem érzek lustaságot soha. Kimeríthetetlen motorikus erők vannak bennem. Soha nem bántok senkit. Életemben nem verekedtem még soha. Kétszer leütöttek a Gellért uszodában és a Bosnyák-piacon. Okot nem szolgáltattam rá. Csak kidolgozott izmaimra irigykedtek. Nem gyűlölöm őket, nem is vetem meg. Nagy fizikai és lelki fájdalmat okoztak, ennek ellenére érdekelnek. Sokat köszönhetek nekik. Kialakították bennem a védelmi reflexeket. Állandó tudatos önvédelmi edzéseket folytatok… Szívlapáttal dolgozom olykor 20 órán keresztül, van úgy, hogy csak fél órát pihenek. A Bosnyák téri piacon akármilyen hideg van vagy zuhog az eső mindig a „platzon” vagyok, néha esőkabátban, legtöbbször csuromvizesen, félmeztelenül, de soha nem vagyok elkeseredett, mindig  kivül-belül mosolygok. Nem diadalérzet ez, nem hiúsági kérdés. Nem vagyok senkinél különb, csak eltérő. Tudatában vagyok hasznosságomnak. Sajnos nem ismerem az embereket. Idealizáltam őket. Nem szabad! Hónapokig csak napi négy órákat aludtam, hogy nekik dolgozhassam. Természetesnek vették. Mindjárt az elején természetesnek vették. Megnyilvánulásaik: 1/ „Maguk úgy lopnak meg, ahogy akarnak!”. 2/ „Könnyű maguknak, könnyen keresik a pénzüket!”. 3/ „Megszokták már” /József Attila/. (Itt közbe kell szólnom, nem József Attila írta ezt a sort, hanem Illyés Gyula a Nem menekülhetsz című versében. A szerző.)  4/ Egyetlen egy rakodómunkát dicsérő, vagy reális munkát nem olvastam még sem újságban, sem sehol, pedig olyanok vagyunk, mint a földművesek, akikről nagy költők írnak…. (Itt is ki kell igazítanom, Gelléri Andor Endre, a tündéri realista írt ilyen novellákat, ő maga is hordár volt.)    
  11 évi rakodómunkámat, kb. 99 százalékban, a legprimitívebb eszközökkel kényszerítettek elvégezni. A népi demokrácia egyik axiómája:”Legfőbb érték a dolgozó ember”. A gyakorlatban ez csak szólam volt. A teljesítménybérrel rákényszerítették a rakodó munkást, hogy 80 kg-val vagy akár 300 métert rohanjon: egy nap nem egyszer, nem kétszer, de néha tucatszor is. A rakodó munkás 11-12 órát dolgozik… naponta megtesz 20-30, vagy 40 kilométert is.”
  Szerencsés László azon a tragikus napon is délután ötig szinte megállás nélkül dolgozott, vagyis lapátolt, lépcsőkön és körfolyosókon cepelte a szenes kosarakat, néha majd belegárgyult, beleszakadt, vállán, hátán, nyakán kidagadtak ez erek az erőlködéstől, de csinálta, mert megparancsolta magának.  Tizenhárom óra komoly fizikai munkát végzett aznap is, a szokásos ideg- és szellemi energiái teljes latba vetésével. És ez nem túlzás, mert nehéz fizikai munkáját szellemi munkának is tartotta.
  Aki akarja jelképesnek is tarthatja, hogy a munkásállamban, ahol, állandóan a szabadságról papoltak, a Felszabadulás téren történt az eset… Délután 17 és 18 óra között éppen a Felszabadulás téren járt egy apróhirdetés ügyében.
   ”Szén, fa, olaj mozgatásában jártas, érettségizett, 11 év es gyakorlattal rendelkező munkás vagyok. Racionális, egészsges életvitelt folytatok, rendszeresen végzek jóga gyakorlatokat, súlyemeléssel erősítem magam. Hogy képességeimnek megfelelő munkát vállalhassak 0-24 óráig, vasárnap is. Feltételem: kölcsönös megbecsülésen alapuló munkaviszony. Ajánlatokat „Cél, a küzdés maga” jeligére kérem.”
  A hirdetőben természetesen kiröhögték, amiért érettségijére, a jógára, a súlyemelésre, a racionális életvitelre hivatkozott. Persze a hirdetésfelvevő normális volt. Neki Szerencsés László csak egy lökött ügyfél volt. Honnan tudta volna, és ha tudta volna is, semmit sem jelentett neki, hogy Lászlónak mindez együttesen jelentette a munkát, az okosan végzett munkát. Mit érdekelte az ügyfélszolgát, hogy bővíteni akarta vállalkozói körét!?
  Feladta hirdetést. Aztán kilépett a térre és látta az összeverbuvált tömeget. Hirtelen rátört a 13 órás munka utáni fáradtság. Szeretett volna mielőbb otthon lenni a hegyen és aludni, aludni. Valami megmagyarázhatatlan düh fogta el ezt az egyébként szelíd fiatalembert. Szinte személyes sértésnek vette, hogy frusztrálják, hogy nem engedik hazamenni. Le volt zárva a tér, a forgalom, a közeli Erzsébet-híd. Sietett volna, de mindenütt tömeg és a rendre vigyázó rendőrök, mert hiszen rendnek muszáj lenni. Biztosítani kell a lengyel kormányfő testi épségét. Ilyenkor természetes, hogy lezárták a forgalom elől a Felszabadulás teret is és a szabadságharcosról elnevezett Rákóczi utat is és vártak. Az idő borzasztóan lassan telt. Vánszorogtak a percek. Szerencsés László az út szélére húzódott, ahol közvetlenül előtte suhantak el a csillogó fekete állami autók. Mint gonosz fekete szellemek. Egy ideig állt, aztán elhatározta magát.
  Most megint átadom neki szót. „Átmentem az úttest képzeletbeli felezővonalán. Ösztönszerűen jobbra néztem a húsz vagy harminc közeledő reflektoros rendőrmotoros elvakított. Két lépést hátra léptem, majd a diplomáciai kocsikat észrevéve két tempóval átléptem közöttük, mert féltem, hogy lelőnek. Utána körülbelül tíz métert szaladtam a sarokig, majd öt métert jobbra a trolibusz megállóig. Ott az emberek közt megálltam, feltettem a kezem, és szóban kifejeztem, hogy ’Megadom magam!’ A rendőrök, 8-10 rendőr, nem lőtt rám, csak kicsit leütöttek, kicsit fejbe rúgtak és egyéb nyalánkságokat kaptam tőlük. Eszméletemet vesztettem, de tovább ütöttek, aztán felocsúdva üvöltöttem, kézzel-lábbal védekeztem, de egyetlenegyszer sem ütöttem: ezért maradtam életben. Még az URH-kocsiban szemem nyomogatták, fojtogattak, hajamat módszeresen irtották. Bizonyítékom, a felvett látleletek. A rendőrségen ígéretet tétettek velem, hogy tanúvallomással nem szolgálok ellenük. A mentő - kivizsgálásul - ide hozott. Itt nyugtató és vitaminkezelést kapok.”
  Az itt, az elmegyógyintézetet jelenti. Később megtudtam, hogy Szerencsés László azt kiabálta miközben ütötték: - Ne bántsanak, az én apám rendőr alezredes! Ne bántsanak! Hívják fel, ha nem hisznek nekem - és megadta apja telefonszámát. De a verőlegények nem hittek neki: - Igen!? Még hazudsz is? – puff, zuhogtak az ütések, rúgták ahol érték tehetetlen dühükben, félelmükben, mi lesz a következménye, hogy nem tudtak vigyázni a rendre. Aztán egy rendőr, akiben az értelem szikrája azonban ott pislákolt valahol legbelül, felfigyelt, hogy Laci a rendőr alezredes apjára hivatkozik folyton, és végül felhívták a számot. A papa vette fel a telefont. – Igen az én fiam! - No, ekkor ijedtek meg igazán a rend őrei, milyen botrányt fog csinálni magas rangú kollégájuk. De ők akkor még nem tudhatták, hogy semmilyet, mert ő is félt. - Mi történt? – kérdezte a megrémült apa. - Itt van bent nálunk, alezredes elvtárs – felelte az ijedt hadnagy -. A lengyel-magyar barátságot éltető magyarok felháborodásukban, hogy az ön fia veszélyeztette az államfő életét, meglincselték, összeverték.
  Megtudták az apától, hogy Szerencsés Lászlót már évek többször kellett az elmegyógyintézetbe szállítani, és ott gyógyítani. Ez kapóra jött a rendőröknek és beszállították az elmegyógyintézetbe az összevert fiút. Részükről az ügyet lezárták. Az anya azonban nem hallgatott. Minden fórumon feljelentette a rendőrséget. De még a legfelsőbb fórumról, a pártközpontból is a panaszt kivizsgálásra visszaküldték a verő rendőrök kapitányságára, ahol természetesen igyekeztek az ügyet eltusolni. Csak sok több éves levelezés után kapott végre elégtételt a család, és kaptak fegyelmit a verőlegények.  Szerencsés László ettől kezdve félt, iszonyúan félt mindentől, még akkor is, amikor több hónapos kezelés után végre gyógyultnak nyilvánították. Nem mert kimenni az utcára. Félt az emberektől. Úgy érezte, nem túlzott, amikor rettegett, hogy a rendőrök lelövik. A szülőktől és ismerőseitől azt hallotta, hogy a rendszer legázolja ellenfeleit, hogy ebben az országban - bizonyos emberekkel - bármit megtehetnek, csak ne legyen arra bizonyíték. Szerencsés László azt hitte: amikor Kádár Jánosnak - az ő kérésére – megíratta anyjával a panaszleveleket a történtekről, - a rendőröket felakasztják. Ami szintén mutatta szegény László„elmebetegségét” és természetesen a rendőrök „egészséges” reakcióját. Persze lehetett volna egészséges reakció Szerencsés László részéről az a kijelentés is, amit a pincéből való kiszabadulása után a rendőrkapitányság  vezetőjének mondott, miszerint ő már többször gondolt arra, mert szereti a Párt első titkárát, hiszen őt is megkínozták , hogy jelentkezik Kádár elvtárs testőrségébe, hogy megvédje. A rendőrtiszt ekkor sejtette meg, hogy Szerencsés László nem „komplett”. És László, bármennyire is schizofréniás volt, valóban szerette Kádárt: mert az is szenvedett - úgymond. De hát ezen csodálkozni nem kell. Csak utólag csodálkoznak a mindig okosok. A normálisok is szerették Kádárt. Divat volt szeretni. Elhitték, mert el akarták hinni, hogy jó ember, mert azt akarta, hogy a krumplileves legyen krumplileves, miközben a rendszer egy nagy hazugságon alapult.  
  Szerencsés László természetesen a verés után egyetlen napot dolgozni nem tudott. Félelmében állandóan bujkált, végül - egyszerű személyazonossági igazolvánnyal át akart sétálni a román határon, még fel is mutatta igazolványát. Az hitte a másik diktátorról is, hogy jó ember. A határon természetesen elfogták, börtönfogdába került. Megint rendőr alezredes apja hozta haza. Betegsége miatt kényszerkezelésre ítélték, és csaknem minden hónapban be kellett feküdnie az elmegyógyintézetbe, kontrollra.
Szerencsés volt-e Szerencsés László?
  Szerencsés László vagyok. Most elmesélem szerencsés-szerencsétlen életem. Persze nézőpont kérdése, hogy melyik a helytálló. A születésem mindenesetre szerencsésnek mondható. Anyám egy ritka nyugalmas délután, amikor nem gyötörte magát meg nem valósítható ambíciójával és jóban volt a világgal, amikor rácsodálkozott, hogy fia is van, leültetett ágya szélére, ami nála a legnagyobb bizalom jele volt, és elmesélte kedves és behízelgő hangon házassága és születésem történetét. „Szerettem apádat, önző szerelemmel. Igazi férfi-szépség volt: magas, izmos, karcsú, haját oldalt fésülte, ahogy a divat akarta, de legfőképpen valami szolgai alázattal szeretett, és ez imponált, s mert azt csináltam mellette, amit akartam. Imponált, amikor végigmentünk a kisvároska főterén és azt suttogták, milyen szép pár. Hét évig udvarolt. Talán akkor voltam legboldogabb életemben. Sokat sétáltunk beszélgettünk, okos, művelt, de főleg udvarias, félénk fiatalember volt. Nem fejezte be a jogi egyetemet, azaz nem államvizsgázott. Ezt is félelmének köszönhette, mert amikor a román prof, aki utálta a magyarokat, azt kérdezte, maga az, akinek protekciót ígértek, és bár nem ő volt azt mondta hirtelen zavarában, hogy igen. És  a prof hatszor kirúgta. Mi Pubinak neveztük, mert olyan pubis volt, egy elkényeztetett, félénk úri fiú. Ilyenek ma már nincsenek. Külön emberfajta. De én szerettem, mert ő rajongásig, szolgai alázattal szeretett.  A bankárcsaládja persze féltette, tiltotta tőlem, mert látták milyen erőszakos vagyok, olyannyira, hogy Pubit egy távoli kis településre küldték, egy kis bankba gyakornoknak, csak, hogy ne lehessünk együtt. De én akkor már túl voltam a kolozsvári konzervatóriumon, tanári diplomám volt, csak jóval később, a felszabadulás után szereztem Budapesten, az egyetemen magyar-francia tanári diplomát. Én mindig céltudatos voltam, amit fejembe vettem, azt megcsináltam. Elhatároztam, hogy ő lesz a férjem. Ha tiltják, csak azért is. Ő még nem tudott róla, de én akartam. Nézd, Laci, mindig a nők választják ki párjukat, csak a látszat, hogy a férfiak. Az esküvőre nem jött el a bankárcsalád. Hamarosan teherbe estem, nem akartam, de akkoriban nem lehetett elvetetni a magzatot, mert a valláserkölcs erős volt és aszerint bűn volt az abortusz. Az élet szent volt. Miközben éppen abban az időben a papok megáldották a fegyvereket, hogy minél eredményesebben öljenek.
  Nos, ott feküdtem az ágyon, csendes júniusi délután volt, olvastam – mesélte az anya -. Még arra is emlékszem, Nyírő József Mádéfalvi veszedelem című könyvét. A osztrák császári katonák éppen gyilkolták a védtelen magyarokat. És akkor egyszerre rám törtek a fájások. Először alig fájdalmasan, aztán egyre erősebben. Már hetek óta vártam, hogy megszülessél. Hihetetlenül egyedül voltam. Apád a városházán volt segédjegyző, még dolgozott, de minden percben haza érhetett. Vártam, vártam. Telefon akkoriban nekünk nem volt. De jöttek a fájások. Féltem. Egyedül voltam. Féltem. Nagyon féltem. Egyre erősebbek lettek a fájások. Jaj, mit csináljak? Mit kell ilyenkor tenni? A bába sehol, apád sehol. De te nagyon ki akartál jönni, nagyon akartál élni. Ez az úgynevezett elan vital, az élni akarás, ahogy Bergson, a kitűnő francia filozófus írja. Ez az élni akarás akadályozott meg abban sokszor, hogy ne legyek öngyilkos. Vagy csak figyelmeztetésnek szánjam az öngyilkossági kísérleteket, hogy emberek, figyeljetek rám. Szeressetek! És közben az eszemmel tudtam, hogy erőszakkal nem lehet szeretet kicsikarni. Azt vagy adják vagy nem. De főleg akkor adják, ha kapnak is. Kegyetlenül hangzik, ez valamiféle cserekereskedelem, a szeretet cserekereskedelme. De én bevallom, képtelen voltam kitartóan, folyamatosan adni, mindig is önző voltam. Mindig is én voltam a legfontosabb. Én, én, én, és csak aztán az éppen kiválasztott kedvenc. Többnyire te voltál a kedvencem, míg rá nem jöttem, hogy te sem vagy különb testvéreidnél, nem vagy tehetségesebb az átlagnál és én ettől megsértődtem és rád haragudtam, pedig nem tettem szinte semmit, hogy a benned lévő tehetséget kibontakoztathasd, mert minden emberben van valamiféle tehetség és az elsősorban a szülő dolga, hogy felfedezze és segítse napfényre kerülni… Nem tudom, mennyi idő telhetett el, egy óra, félóra. Még mindig sehol senki és a fájások egyre gyakrabban ismétlődtek. Jaj, jaj, mit csináljak!  Erőlködtem, gondoltam, lesz, ami lesz. Túl kell rajta lenni. Egyszer csak kicsusszantál belőlem, csúnya voltál. Haragudtam rád.  Bevallom, nem akartalak téged sem, mint a többi testvéredet sem, úgy éteztem akadályoznak a karrieremben. Én híres ember akartam lenni és eben a gyerekek akadályoznak. Tudtam. De hát elvetetni, megölni nem lehetett a magzatot. A városban akkoriban erős volt a hit, amely szerint a magzatot elpusztítani nem lehet. Az anya nem rendelkezhet önmagával. Ott feküdtem, végre megjött apád, addigra valahogy bebugyoláltalak egy törölközőbe, de a köldökzsinórt nem tudtam elvágni. Nem mertem. Csurom vér voltam. Iszonyúan féltem, hogy elvérzem, hogy a köldökzsinór megfojt. pánikban voltam. És egyedül voltam, nagyon egyedül, majd megőrültem tehetetlenségemben. Rögtön elszalasztottam rémült apádat a bábáért, aki szerencsére a közelben lakott. Iszonyúan lassan vánszorogtak a percek. Mintha megállt volna az idő. Végre megjött a bába, elvágta a köldökzsinórt. Csúnya voltál és üvöltöttél. Persze értettelek téged, egy puha, meleg világtól elzárt térben éltél és most szemedbe harsogott a fény, szinte megütött. Üvöltöttél.”
  Anyám természetesen megoldotta, hogy karrierjében ne zavarjuk. Dadát fogadott.  És mivel a gyermekáldást, nem áldásként, hanem büntetésként élte meg, megideologizálta jelenlétemet, engem szemelt ki folytatásának, tehetségesnek mondott, a másik két gyereket pedig tehetségtelennek, ezért én sem néztem rájuk másként. Így aztán én sem szerettem, nem becsültem őket sokra. Kapcsolatunk, ha gyűlölködő, irigykedő nem is, de erősen gyanakvó, távolságtartó, közömbös volt. Ők nem értettek engem és én őket. Testvéreim szerencsésnek hittek, irigykedtek rám, mert én voltam a mama kedvence, csak később tudtam meg, hogy ez lett a végzetem. Már későn. Csapdahelyzetben voltam, mint minden gyermek, aki kötődik szüleihez még akkor is, ha rosszul bánnak vele. A gyerek szeretete őszinte, nem szab feltétételt szeretetének, mint oly sok felnőtt, akiket gyermekkorukban megtanítanak, rákényszerítenek a felnőttek az önző szeretetre. Csapdahelyzetben voltam, felnőtt koromban is, hiszen, ha elfogadom, hogy anyám idegbeteg volt, akkor, mint egy másmilyen betegen segítenem kell. Ha nem segítek, szívtelen vagyok. Így aztán, hogy jóban legyek magammal, ha tétován is elfogadtam a betegség-verziót és azt mondogattam, hogy nem tehet róla, beteg. Mégis mikor szívtelen volt hozzám, akkor szenvedtem ettől. Persze, kérdés, hogy a gonoszság, mint deviancia betegség-e, és mennyire tehet erről az egyén? Mindenesetre, anyám többször bevallotta hisztériás, rohamairól, amikor nem nézett sem istent, sem embert, mintegy belelovalta magát a dühbe és élvezte, hogy megalázhatja gonoszságának áldozatát. Azt hiszem, az a legpontosabb megállapítás, ha azt állítom, idegbeteg és gonosz volt. A gonoszság volt az idegbetegsége. Tudom ez orvosilag nem szakszerű, de én így diagnosztizáltam. Nos, ha idegbeteg és gonosz anyám kevesebbet foglalkozik velem, talán többre viszem. Persze nem akarom a magam felelősségét áthárítani rá meg a világra. És talán testvéreimmel is baráti, testvéri viszonyom alakul ki. Persze aki nem tudta akkor mindezt, aki nem ismerte a viperafészek-családomat, nekem ilyen jutott. De én is sokáig szerencsének tartottam magam. Egyrészt, hogy egyáltalán megszülettem, hiszen valami protekcióval apám otthon maradhatott a háborúban, a hátországban, miközben ezredét lemészárolták a felszabadítók a fronton. Másrészt – kívülről nézve - szerencsés voltam, mert  végül is, jó helyre születtem egy kisvárosi polgári családba. Nem tudtam akkor még, amit már tudok, hogy a szeretetlenség lesz a legnagyobb szerencsétlenségem, és amiatt csak nevemben voltam szerencsés. Pedig valóban szorgalmas, törekvő családom volt. Az egyik kötelességtudó nagypapám, szász származású istenfélő, félművelt, ridegen erkölcsös, a precízségig rendszerető nyárspolgár volt, aki szeretetlenségét az udvariasság álarca mögé rejtette. És annak ellenére, hogy bankárként kereste kalácsát, volt benne valami sejtelem, hogyan kellene élnie, de a belévert szigorú, embertelen kötelességtudat mindig visszairányította a bankba, amely segített családját ellátni. A városban becsülték. Öreg korában véletlenségből bor helyett marólúgot ivott, s így élt még húsz évet. Anyai nagyanyám sváb-magyar volt, szintén szorgalmas, szintén precíz, szintén félművelt, kedvesen udvarias, poroszosan, vagyis kegyetlenül erkölcsös, szintén kötelességtudó, szintúgy szeretetnélküli. Pontosabban csak így ridegen tudott szeretni, azt hitte, ez a szeretet, a távolságtartás, a szigor. Azt tartotta, keményen kell nevelni a gyereket, mert csak ebből ért. Nagyanyám úgy tanította késsel, villával enni, hogy a Révai lexikon vaskor kötetét tett hóna alá, így szoktatta rá, hogy könyökét teste mellett tartsa, mert az illemkönyv ezt írta elő. Róla csak azt tudhattam, mert egyébként nem törődött velem, azaz csak fizikai gyarapodásunkról gondoskodott - hogy háztartásbeliként élt, fő foglalkozása a család volt. Ő is, mint anyám gyönyörű nő volt, aki gondosan felnevelte három gyermekét, ápolta férjét, akinek marólúg-ivásáért önmagát okolta. Anyai nagypapa tücsökember volt, de a háborúba el kellett mennie, és miközben a mortalitás több fronton, 80 százalékos volt, ő megúszta, „csak” reumás lett a lövészárokban fekvéstől. Vitézül, bátran kivette részét a háborúból, híradós őrmesterként szerelt le, részt kapott az isonzói és doberdói pokolból, magyarosította nevét, kikeresztelkedett református zsidó volt. Anyja gyűlölte, mert nagyobbik fia, a kedvence halt meg és nem ö, akit nem szeretett. Ezt az anya nem tudta neki megbocsátani, intézetbe adta, csakhogy ne lássa.  Nagypapa anyja szeretetlenségben élt, vagyis képtelen volt szeretet adni és kapni, s így a nagypapa sem tudta, mi az szeretni.  Sem önmagát, sem közvetlen környezetét, a távoli közösséget annál inkább szerette, olyan nagy magyar volt, hogy nem esküdött fel a királyra és így persze kirúgták állásából, és ez volt az ürügy, hogy élveteg, link, másokból élő ember lett, önző, felszínes látszatműveltségével az újságcsinálásnak és művészetnek élő ember lehetett, miközben őt magát és családját hosszú évekig nemességből lecsúszott távírdász felesége tartotta el. De azért pedofil és vérfertőző nem volt, ahogy azt anyám állította. Anyám gyűlölte apját, mert az nem tűrte, hogy más is uralkodják a családban. Anyai nagyanyám, a távírdász, echte magyar, elszegényedett bárói családból származott, akinek apja alispán volt, váltót írt alá barátjának, a jó barát persze veszített és ezzel az alispán úr vagyona is elúszott. Mit tesz ilyenkor egy magyar úr?! Kilenc gyermekét odahagyva öngyilkos lett, mert hiszen a nemesség kötelez, úgy gondolta, erkölcsi kötelessége főbe lőnie magát, ha nem tudja megadni tartozását. Aztán, hogy gyerekeivel szemben mi volt az erkölcsi kötelessége, arról nem szól a családi krónika. Így a nagymama árván nőtt fel. Rideg öreglány nagynénik nevelték szeretetlenségben. Nemesi tudata, „a fent az ernyőn, nincs kas”, úrhatnám, arisztokratikus műveletlenségen, előítéleten alapult. Lenézte a kétkézi munkásokat, egyszerűen csak „koszvájónak” nevezte őket. Két gyermekét felnevelte, mindkettő diplomás lett, kik természetesen lenézték anyjukat.  Jaj, mama, hogy mondhatsz ilyen butaságokat – mondták néki.  
 Anyámat tehát két szeretni nem tudó, önző, negyed és műveletlen ember nevelte. A mama csodálatosan szép és okos volt. Ha érdeke úgy kívánta még szeretetet is tudott hazudni, de szeretetet önmagán kívül senki iránt nem érzett. Úgy gondolta, hogy csak ő tehetséges környezetében és ezért neki mindent szabad. Ha bármilyen ellenállást is tapasztalt hisztériás rohamot színlelt, amibe aztán menet közben belelovalta magát, valódi rohamot produkált. Ilyenkor káromkodott, mint egy kocsis, illetve a kocsis elszégyenkezett volna, miközben természetesen lenézte a fizikai munkából élőket. Ha a környezete már elviselhetetlennek tartotta, és fellázadt, bemenekült az ideggyógyintézetbe. Ő sem tudta, mi a szeretet, mert nem tanították meg rá. Mindig arra hivatkozott, hogy neki hivatása, küldetése van. Úgymond a hivatásának élt, az irodalomnak, művészetnek és ezért semmiféle áldozatot nem sajnált, még családját sem. Jobban szerette nagy íróinkat, költőinket, mint gyermekeit. Igaz. Szorgalmas volt. Ő vitte a legtöbbre a családban, irodalomtörténész lett, két könyve, sok tanulmánya jelent meg. Nem tudom, gondolkodott-e azon, hogy közepes irodalmi teljesítménye igazolhatja-e, hogy mindenkit legázolt környezetében és sokakat tönkre tett?
    Apám, Szerencsés Endre is szeretetlen környezetből jött, de ő nagyanyjától, aki hét éves koráig nevelte, kapott valami szeretet-csomagot. Tudott volna szeretni, ha rideg környezete le nem szoktatja róla.  Egész életében félelemben élt. Félt anyjától és apjától, aztán feleségétől, és mert türelmetlen korban volt kénytelen élni, amikor a gyűlöletet állami szintre emelték az ostoba politikusok, félt a munkahelyén, félt önmagától. Mindentől félt. Gyávaságát mindig másokra fogta, pedig az alaptermészete volt. Ha valami nehézséget vélt, menekült. Ilyen családi indíttatást kaptam. De csak későn elemeztem ki ennek hatásait. Anyám, aki szinte minden idejét önművelésre, olvasásra, zenehallgatásra, kenyérkeresetre fordította, három gyermeke közül engem kedvelt. Azért írom, hogy kedvelt, mert mint már leírtam, képtelen volt szeretni. Mindig azt mondta, lehetőleg a két testvérem előtt, hogy Lacikám, Jotókám, csak te vagy tehetséges utánam. És én boldog „Jotókám” elhittem, és bár nem voltam jó felfogású, nehezen tanultam, igyekeztem megfelelni az anyai követelményeknek, nehogy elveszítsem szeretetét: „Laci, neked értelmiséginek kell lenned – mondta gyakran anyám, mintha valami parancsot adott volna. - Időnként persze én is megkaptam a magamét. Én is olvashattam a bezárt ajtóra kifüggesztett kegyetlenséget: „Kuss! Értetek dolgozom!” És ilyenkor lábujjhegyen kellett járni, mert jaj volt annak a gyereknek aki zavarni merte a nagy alkotót. Ha pedig hisztériás rohama volt, azt üvöltötte, zengett tőle a ház, még az utcán is lehetett hallani: „Az isten bassza meg! Hagyjatok békén, életem megrontói! Miért szartalak benneteket a világra! Ó, hogy dögölnétek meg!” Ilyenkor engem sem kímélt anyu. Ha ötösnél rosszabb jegyet hoztam, tehetségtelennek bélyegezett. Féltem és mégis szerettem. Neki tanultam. - Te sem vagy különb testvéreidnél – üvöltötte. - Buta, vagy és lusta. De én mindennek dacára imádtam anyámat, mert a gyerek kritikátlanul rajong szüleiért, nem akartam elveszíteni anyám szeretetét. Tanultam, tanultam, napi öt-hat órát. Időnként anyám, amikor a kinti világban már mindenkivel összeveszett, ez gyakran megtörtént, ideggyógyintézetbe vonult, ilyenkor mi gyerekek intézetbe vonultunk. Aztán anyu kijött az intézetből és kezdődött minden elölről. emlékszem, egyik szombat reggel behívott azobájában, mert a nagyszoba természetesen az övé volt. Az ágyon feküdt, mert fekve dolgozott és kiadta az utasításait: Éva, te kitakarítasz, főzöl, te úgyis buta vagy, csak cselédnek vagy való. Laci te tehetséges vagy, te elmész olvasni. Bandi, te ugyan tehetségtelen vagy, de mehetsz olvasni. Mi röhögtünk gyermeki kegyetlenséggel, Éva sírt. Ilyen volt szép gyermekkorunk. Én túlfeszített munkával tanultam. Napi öt-hat órát. Éltanuló, kitűnő sportoló voltam. Úgy látszott, minden a legnagyobb rendben lesz: az isten sem akadályozhatja meg, hogy értelmiségi legyek.
  Itt most visszaveszem szót Szerencsés Lászlótól. Én mondom el története folytatását. És akkor – majdnem azt írtam, egy szép napon – valami eltört a lelkében. Azt kérdezte magától, minek ez a hajtás, minek tanulok, mi értelme? És mert a mamájától azt hallotta, hogy az értelmiségiek sem boldogok, azt kérdezte magától: Akkor miért törjem magam? Minek élni? Nincs értelme az életnek! Sok altatót vett be konyakkal, úgy ahogyan anyja is csinálta. De a kísérlet nem sikerült. Nővére időben hazaérkezett és orvost hívott. Az akkor már híres író-tudománytörténész pszichológus elmagyarázta neki, hogy van értelme az életnek és egy darabig ismét tanult, de mert azt érezte, hogy anyjától nem kap elég biztatást szeretet, megint öngyilkosságot kísérelt meg. Ekkor is megmentették. Megint fogadkozás, hogy többet nem tesz kárt magában, szorgalmasan tanult. Elérkezett gimnázium negyedik éve és már úgy nézett ki, sikeresen érettségizik, de hirtelen megint céltalannak látta az életét: Minek élni? És megszökött hazulról, mert arra emlékezett, hogy nagybátyja kisgyermekkorában milyen kedves volt hozzá. Elképzelhető, hogy mennyire meglepődött a nagybácsi, amikor beállított hozzá az unokaöccse, hogy most már ott fog lakni nála. Azonnal telefonált a mamának, aki eljött fiáért és nyomdafestéket nem tűrő szavakkal korholta fiát: Mit tettél velem! Te rohadt kölyök! Neked még az öngyilkossághoz sincs erőd. Tehetségtelen vagy! Laci hazament, kis protekcióval – hiszen anyja pedagógus volt - ,magántanulóként fejezte be tanulmányait. A tanárok, anyjának kollégái kegyelemmel átengedték. És Szerencsés László ott állt érettségivel, az életben, amit nagynak titulálnak egyesek. Felvételizett az angol-hindi szakra, de persze, hogy nem vették fel, egyrészt tanulmányi eredménye az egyetemi felvételihez gyenge volt, másrészt, sem angolul, sem hindiül nem tudott. Ő azt hitte, hogy az egyetemen tanulja meg a nyelveket. Különben is csak egy embert vettek fel, az egyik nagykövet fiát, aki kint élt Indiában és tudott angolul és hindiül is.
  Ott állt Szerencsés László az úgynevezett nagy élet kapujában, érettségivel, ami sokat nem ért és azon gondolkodott, mihez fogjon most. Legyen értelmiségi? Az nem lesz, jelentette ki, a meglepett szülőknek, mert anyjától azt tanulta, hogy nem jó értelmiséginek lenni. Ha pedig értelmiségi nem lesz, akkor munkás lesz. Különben is állítólag munkásállamban élünk, tette hozzá, a munka becsület és dicsőség dolga, ez utóbbit egy kis gúnnyal, ahol megbecsülik a dolgozó embert. Mivel bivaly erős volt, hiszen ő volt az országban talán az első, aki a testépítésnek hódolt, elment szénlehordó munkásnak. Itt aztán találkozhatott az igazi munkásosztállyal. Társai között idegen volt, mert lerítt róla az értelmiségi jelleg. Kicsinyes bosszút is álltak rajta: lábára ejtették a szenes kosarat, amelyben hetven kilo szén volt, rakodásnál vállára dobták a teli kosarat, a fizetéskor kisemmizték, farba rúgták. De ő csak tűrt, legfeljebb annyit szólt: miért csináljátok ezt, én nem bántottalak benneteket, de azok csak röhögtek. Otthon sem volt jobb, anyja állandóan korholta, no, te tróger, hazajöttél? Ez jobb? Persze, hogy elkívánkozott otthonról. A nehezen keresett pénzt hétvégenként szórakozóhelyeken verte el, kurvázott, miközben szeretetre vágyott, de nem hitte, hogy normális lány ismerkedni akarjon egy trógerral. Önbecsülése már nem volt. De azért csak összeismerkedett egy bolti eladólánnyal, gondolta, ez jó lesz, aki éppen összeveszett, üzletvezető szeretőjével, és aki addig kellette magát, míg Laci meg nem kérte a kezét. A lány természetesen a pénzét elfogadta, de amire Laci annyira vágyott, szeretet nem adott. Míg ő agyon dolgozta magát és szinte a pályaudvaron aludt, hogy minél több pénzt kereshessen és így nem volt se ideje, se energiája ifjú neje kedvét tölteni, az kibékült üzletvezető szeretőjével és élte világát. Ahogy ez már lenni szokott, mindig a férj tudja meg utoljára, hogy megcsalták. Egyszer korábban ment haza és ott találta a családi ágyban feleségét az üzletvezetővel. Keserű csalódás volt, hogy annak a nőnek, aki miatt hajtotta magát, megcsalta. Azonnal elköltözött. És hová? Vissza a családi pokolba, ahol anyja viperafészekké tette az otthont. Laci még reménykedett, sokat dolgozott, sok pénzt keresett, és megint megismerkedett egy nővel, őt is elvette feleségül, hiszen az ember természetesen szeretetre vágyik. Elköltöztek egy vidéki nagyvárosba. Ott is szükség volt rakodóra, és Laci természetesen ott is agyon dolgozta magát, felépített a keresetéből egy házat, és azt gondolta, hogy itt fog élni az ő hű feleségével míg az ásó és kapa el nem választja egymástól. De nem volt ideje feleségére és ez a feleség is máshol keresett vigasztalást. És Laci elkövette azt a hibát, hogy megint nem telefonált, és korán ment haza. Ott találta a családi ágyban feleségét a főnökével. Öntudatos és nagyvonalú lévén, László otthagyott mindent a feleségének, és haza költözött a családi viperafészekbe. Természetesen tovább dolgozott, és időnként, amikor anyjának rossz kedve volt, ami igen gyakran rátört, hallhatta szidását: Te tehetségtelen! Te tróger! Hogy miért is szartalak a világra! Életem megrontója! És Laci rájött ismét, hogy az életének nincs értelme: nem lett értelmiségi, mindkét felesége megcsalta, a munkájával keresett pénzt elköltötte, és egy napon, amikor senki nem volt otthon, kinyitotta a gázt. A nővére mentette meg. Ideggyógyintézetbe szállították, sokkolták, többször. Most már egy félelemmel több gyötörte, a sokkolástól való fóbia. Orvosai megmentették, de tönkretették. Aztán mikor gyógyultnak, vagyis életképtelennek nyilvánították, megígértették vele, hogy nem lesz többet öngyilkos, és ő természetesen megígérte, természetesen kiengedték. És hová költözött? A családi viperafélszekbe, ahol anyja állandóan apját szidta, az apját, aki akármilyen is volt, szeretett, az apját szidta, aki mindig elmenekült a felelősség elől. És akkor úgy gondolta, disszidál. Romániába. Hiszen annyi jót hallott szülővárosáról, hogy milyen szép, hogy milyen jó ott az élet. A határon azonban a határőrök leszedték a kamionról. Jól megverték, aztán telefonáltak a papának, aki felettes minisztériumuk főelőadója volt. A papa hazahozta. Nem szidta, tehetetlennek érezte magát, mert nem értette, és ezért nem tudta megmenteni sem a fiát. Érezte homályosan, ő is felelős, ha áttételesen is fia tettéért. Visszavitte a viperafészekbe, ahol ismét öngyilkossággal kísérletezett. Nővére ezúttal is megmentette. Kimosták a gyomrát. Ismét az ideggyógyintézetbe szállították, ahol a sokkolták, akkoriban úgy gondolták, ez a gyógymód. Pedig csak a megfélemlítésre volt alkalmas. És mert félt, természetesen ismét megígérte, hogy nem tesz kísérletet öngyilkosságra. Haza ment, a viperafészekbe, ahol folytatódott a veszekedős, gyűlölködős élet, amely elől a munkába és a testépítésbe, súlyzózásba menekült. László, erős kigyúrt izmú férfi lett. Nyakán két köteg izom, hátán deltás izom hasán bordás izom feszült. Karja, mint egy vasgyúróé. Megszállottan dolgozott, dolgozott, sokat keresett. Spinozát olvasott, az Magyar Tudományos Akadémia táplálkozás táblázata alapján, „tudományosan” étkezett, „tudományosan” élt. Igyekezett magát összetartani a munkával. Most már nem egy cég, hanem saját maga alkalmazottjaként hordta a szenet és olajat a házakhoz. Ezenkívül sporttal és az olvasással igyekezett életét kitölteni. Szerencsés László mindent nagyon komolyan vett, mindenben száz szászázalékos akart lenni. Maximalista volt. Nem tudta, hogy aki maximalista, annak nagyon erős lelkűnek kell lennie. Tisztességes ember volt egy hazug társadalomban, ahol a lógósoknak, a hazudozóknak állt a világ. Ahol tisztességet természetesen természetellenesnek tartották. Úgy tűnt hát, ha rengeteg munkával, de rendben mennek dolgai. És akkor eljött megveretésének napja. Csaknem egy évig kezelték, gyógyultnak nyilvánították.  És mert a sok gyógyszertől legyengült és erős fizikai munkát nem tudott végezni, értelmiségi már nem lehetett, céltalannak tartotta az életét. Már megvilágosodott előtte az álom jelentése. Az álomé, amikor lezuhant a meredek sziklafalról. rájött, hogy soha nem fog tudni felérni a csúcsra. Rájött, hogy bármennyire is erőlködik, nem sikerülhet… És akkor elhatározta, hogy véget vet életének, végre, végre, valamit sikeresen végig csinál…    
Az ugrás
  Harmincegy éves, apollói szépségű, okos tekintetű fiatalember volt és Szerencsés Lászlónak hívták. Ott feküdt egy budai bérház sárga keramit kövezetén. Keze, lába furcsán, véresen, természetellenesen kifordulva. Nadrágja véres, szakadt volt. Feje betört a kövezeten, vérzett. Még élt. Az égre nézett, amely úgy látta homályosan, közömbösen nézett vissza rá. A házmester, aki dühösen jött ki lakásából a puffanásra, ijedten, felháborodottan rohant hozzá, értetlenül állt felette, - pont az én házamban kell ennek a marhának leugrania, gondolta. Ijedten hajolt a fiatalember fölé, aki azt motyogta alig hallhatóan:  - Az ember végül… Mit mond?! - kérdezte a férfi. Micsoda marhaság ez?... De már nem kapott választ, a fiatalember szeme üvegesen meredt rá, szája kerekre tátva, mintha segítségért kiáltana, arcán a megkövült a szenvedés. Az alig egy perce még erős, egészséges fiatalember most holtan feküdt a ronda-sárga keramit kövezeten. Harmincegy éves volt, apollói szépségű és Szerencsés Lászlónak hívták.  
   Mint írtam, alig egy perce még élt. Rakódó volt a tisztes foglalkozása, de inkább értelmiséginek látszott. Feltűnésmentes szürke ruha, szürke, szépen élére vasalt nadrág feszült izmos testén, fekete, gondosan, fényesre suvikszolt cipője ragyogott a kora reggeli napsütésben, frissen vasalt fehér ingének gallérja befelé hajtva, - kamaszkorában ezzel hívta fel magára a figyelmet, ez volt a névjegye, szürke pulóvere erős mellére, bordázott hasára simult, még látszottak a pulcsin a hajtogatás élei. Úgy gondolta, az utolsó felvonásra illik rendesen felöltözni, még egy feszült izmos testén trógernek is! Barnás szőke haja rövidre nyírott, mintha csak fodrásztól jött volna, erős nyakán az izmok megfeszültek. A budai bérház ötödik emeletének körfolyosójának állt, odalépett a korláthoz és lenézett a mélységbe, a ronda-sárga keramit kockával kövezett udvarra. Napfényes, csendes délelőtt volt. Október eleje volt, hűvös, fényes szellő fújdogált. Lágyan körülsimogatta a fiatalembert, mintha arról akarná meggyőzni, az élet szép. Minden nyugalmat, derűt áraszott, csak ő nem vette most észre a sok szépséget.
  - Nincs értelme, nincs értelme, ugrani kell! – hajtogatta Szerencsés László, mintegy feleletképpen magában. De félt. Persze, hogy félt, ki ne félne ötven méter szédítő magasságában? A mélység félelmetes volt, pláne ha arra gondolt, hogy ugrania kell. Ha már elhatározta. Megígérte önmagának. És az ember nem hazudhat, önmagának különösen nem. De tétovázott. Körülnézett és látta egyik ügyfélének kincstári zöldre festett, függönyös ablakú ajtaját, ahol sokszor állt, és várta a fizetséget. A néni kedves volt, nyugdíjához képest nagy borravalót adott, de azért mindig elmondta, könnyű maguknak…  Megszokták már…
  - Könnyű nekünk, hordároknak? ! – kérdezett vissza… Vinné maga a derékroppantó terhet… ezeknek fogalmuk sincs, milyen nehéz nekünk… Aztán a másik ajtóra nézett, ahol egy mogorva, izzadságszagú rendőr lakott, aki mindig gyanakodva nézett rá és nem adott borravalót. De hát, nem baj, gondolta Szerencsés László, nem haragszom rá, ő minden bizonnyal azért gyanakvó, mert ilyen a foglalkozása. Állt a korlát mellett, és nem mert ugrani. Próbálta magát biztatni:
  - Nem kell félni, nem tart sokáig, csak átlendülök a korláton, mint mikor a gimnáziumban a jelesre értékelt tornagyakorlatomat végeztem. Átlendülök és egy percen belül vége mindennek. Nem kell hallgatnom, anyámat: „Te rohadt tróger! Miért szartalak a világra! Életem megrontója! Nekem kell eltartanom téged! Te semmirekellő, ingyenélő! Nem kell apám sunyi, kelletlen pillantását látnom, aki legszívesebben kitenne a lakásból, mert csak probléma van velem. Kényelmetlen vagyok. Felesleges vagyok. Nem kellek senkinek. Így nincs értelme élni. Ez nem élet! Szomorúan nézett szét, segítséget várt volna, de úgy látta, a világ, a ház közömbösen hallgatott, ugyanolyan hétköznap volt, mint olyankor, mikor a szenet és olajat hordani járt itt. Nem értette, hogy a közömbösséget, a szomorúságot, a reménytelenséget csak ő magyarázta bele a világba. Harmincegy éves volt, nem vált felnőtté, nem értette, hogy a világ többnyire olyan, amilyennek mi látni akarjuk, másként valóban elviselhetetlen lenne.   
  - Ki vagyok én, hogy számítsak a világnak?! – panaszkodott tovább. - Nincs segítség, nem számítok a világnak. Ki vagyok én? Egy senki! Értem nem kár. És ha nem számítok ennek a rohadt, romlott világnak, akkor nekem sem kell a világ – gondolta és erősen a korlátba kapaszkodott. Úgy tűnt neki, a világ, a ház továbbra is közömbösen hallgatott. Aztán eszébe jutott kedvenc költőjének verse, amit valamikor kamaszkorában olvasott, kívülről megtanult, és gyakran mondogatta magában. Először, első öngyilkossági kísérlete előtt olvasta, akkor jött rá, mi az a végső minden mindegy reménytelenség, hogy mi a megoldás… Meg aztán, ha ez az okos ember is így végzett magával, én miért ne?! És mormolta a jól ismert megrendítő sorokat:
  „Az ember végül homokos,
   szomorú, vizes síkra ér,
   szétnéz merengve és okos
   fejével biccent, nem remél.”
  Itt megállt, nem jutott eszébe a következő versszak… Erőltette az agyát, de nem jött a vers folytatása. Ez megzavarta. Ismét lenézett az elhagyott udvarra. Egyedül volt. Rettenetesen magányosnak, elhagyatottnak érezte magát. Most azt gondolta, haza kellene menni. Mégis csak az az otthonom, aztán majd csak lesz valahogy. De elszégyellte magát ettől a gyengeségtől. Úgy vélte, a sárga keramit téglák barátian, hívogatóan csillogtak a fényben… szépnek látta őket… Arra gondolt, - ha el tudom mondani a verset, akkor ugrom. Mint mikor gyerekkorában, a kockaköveken úgy járt, hogy lába ne érje a vonalakat. S ha sikerült, aznap nem kell felelnie az iskolában. No, ugrom! Így kell mondani, ugrom és nem, ahogy a bunkók, mert azt sem tudják, hogy ikes ige. Ha nem tudom elmondani, hazamegyek…  Erőltette agyát és végül felmerültek a verssorok:
 „Én is így próbálok csalás
  nélkül szétnézni könnyedén.
 Ezüstös fejszesuhanás
 játszik a nyárfa levelén.”
   - Igen, nem csalhatok, nem csalhatom meg magam. Így nem érdemes élni. Aztán azt gondolta - Ó, de szép ez az: „ezüstös fejszesuhanás játszik a nyárfa levelén…”… Élvezettel ízlelgette a pontos és szép szürreális szavakat és szinte megfeledkezett, miért is jött ide az ötödik emeletre… aztán várt… Lenézett ismét, úgy érezte megint, hogy hívogatja a mélység.
  - Mit tétovázol? – mormolta. – Ne légy gyáva, mint apu! Ugorj! Ugorj! Anyu bátor volt, ő legalább megpróbálta az öngyilkosságot… - De még el kell mondanom a verset – jutott eszébe imént tett fogadalma. Szerencsés László törte a fejét… aztán, aztán eszébe jutott:
      „A semmi ágán ül szívem,
       kis teste hangtalan vacog,
       köréje gyűlnek szelíden
      s nézik, nézik a csillagok.”
  Szerencsés László sírva fakadt, aztán hangos, megállíthatatlan zokogás rázta testét. Alig győzte könnyeit törölgetni. Rettenetesen sajnálta magát. Most már két kézzel kapaszkodott a korlátba. A ronda-sárga keramittéglákat csak homályosan látta. Érezte, most kell ugrani. Egyik kezével megkapaszkodott a korlátba és mintha csak tornagyakorlatot csinált volna, átlendült a korláton. De már az első pillanatban megijedt. Kezével a korlátba akart kapaszkodni, de már repült, repült. Közben arra gondolt: még egy két másodperc és vége. Hatalmas puffanással csapódott a ronda-sárga keramittéglás udvarra…      
Egy halott utóélete
Szerencsés László halála után egy magát megnevezni nem akaró költőnő az alábbi meghatóan szomorú-szép verset írta:
Koszorú Szerencsés Lászlónak

ezek az én virágaim
szőkésvirág anyámvirág
zászló-hajlékony gyászvirág
álomvirág sirályvirág
sátorrojtos hüpevirág
mesevirág pólyásvirág
rákhelyvirág-szomorúság
bózsavirág - gyilokvirág
vérben növő - vonatvirág
búvóvirág - pisztolyvirág
lázatverő - sámánvirág
ökölvirág  - szorítsvirág
megláncolt - szeretlekvirág
kettősvirág - hóhérvirág
torkot maró - csalásvirág
jajvirág - gyalázatvirág
kettétört - violinvirág
minekvirág - sehlovirág
verssorvirág - virágvirág
  A temetés napján gyászos hangulatban volt a család. Anyja a férjét hibáztatta, hisztériás rohamba lovalta megát és gyilkosnak nevezte. Másik fiának alig sikerült lefognia a szerencsétlen anyát és azt mondta neki: te ölted meg a fiadat… Azóta sokat gondolok rá, vajon, ki ölte meg Szerencsé László? A szeretetlen otthon, vagy a bunkó rendőrség? Talán mindkettő bevert néhány szöget László koporsójába, de talán a legtöbbet a szívtelen anya. Természetesen Szerencsés László temetésére a Farkasréti temetőbe néhány családtagon kívül, alig jöttek. Természetesen a két feleség sem. Ettől a naptól kezdve az mártíromságát hangoztatta, és úton útfélen azt terjesztette, hogy a rendszer meggyilkolta a fiát. Az emberek sajnálták. A hatalomnak kényelmetlen volt, de rossz lelkiismeretből, nem bántották, pedig tudták, hogy összeférhetetlen, sőt mindig kisegítették, amikor kiviselkedte magát munkahelyén a Magyar Rádiónál, ahol szerkesztő-riporter volt. Végül megengedték, hogy emigráljon, a belügyminiszter, csakhogy megszabaduljanak a kényelmetlen embertől, engedélyt adott az emigrálásra. Szerencsés László testvérét is megdöbbentette a tragédia, és ha talán az is lett volna becsületbeli kötelessége, hogy e rendszer ellen forduljon, nem tette. Sőt. Hosszú ideig – mint teljesen normális ember, aki a cselekedetei előtt gondolkodik a következményeken - bátyját okolta, miért kellett átrohanni a robogó diplomáciai autó között?! És azt a tanúságot vonta le, és hittel hitte, mint oly sokan az országban, hogy széllel szemben nem lehet, hogy nem kell mindent 100 %-ig megcsinálni, nem kell mindent komolyan venni, nem kell maximalistának lennie, és akkor elérheti célját: viszonylag nyugodtan élhet, viszonylag jó karriert csinálhat. Így is tett és ma is boldogan túlél, ha meg nem hal és vele él bátyja üzenete: lassan siess. Időnként elővette egy költőnő figyelmeztetőnek szánt versét, amely a túlélésről is szól:  
Pogány sirató
jaj uramisten aggyál ezér a halottér
Szerencsés  Lászlóér
akit neked ajállok aggyad érte
bánatját a bántónak
sötétjét az oltónak
ne aggyál választ a kérdőnek
aggyad akit tudott az igazat
aggyad a hős szájúaknak
jaj istenem uram aki véle pörbe vótál
szert vegyél tőle
bűnjét vegyed tőlle
jaj uram istenem
aggyad rájam inkább
hagy tegyék le békességbe
fődbe kő alá
tegyél igasságot vélle
amér nem tetted vót életébe
de azt uram isten
kérem még ez eggyet
hóttába ne nőttessed
akkorának haggyad
megférjen evvel a kővel
meg a testvér öccsével
ne kellessék győzkődnie vélle
jaj nagyúristen
engeggyed csak hóttán bánkódnia
jaj nem az életiér nyűvődnie
ezeket akarom uram istenem
hogy tegyed meg vélle az áldozatjáér…
                                            „Vége, vége, minden mesének ez a vége…”